A magyar költészet világirodalmi rangú nagysága, a magyar nyelv páratlan művésze, Arany János lírájából kínálunk a héten egy gyöngyszemet az olvasónak, becses figyelmébe ajánlva egyúttal ennek a Biblia világától áthatott költészetnek az egészét. Tartsanak velünk ezúttal is, olvassunk, értelmezzünk verset együtt!
Arany János:
Itthon
Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.
Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.
Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.
És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvök búra váljon.
Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.
(1852)
„Itthon vagyok!” Ez az a mondat, melyet mindenki nem egyszer mondott, gondolt vagy megérkezése pillanatában kiáltott bele a térbe, az élettérbe, melyben él. Az a pillanat, mikor hazaérve egy más időszámítás kezdődik, más szabályok érvényesek – hiszen önmagunk lehetünk. Az a felszabadult érzés, melyre minden embernek szüksége van. Legyen az kis család körében vagy az egy független önálló élet. Az otthon töltött idő az emberi lét egyik éltető ereje, közege. Meg kell, hogy találjuk, tudnunk kell kialakítani azt a közeget, melyben önmagunk lehetünk.
Arany János ennek az időnek rója le háláját az Itthon című versével. A hálaadás egy nagyon fontos dolog a hívő ember számára. A hála nem másról tanúskodik, mint arról: életem a Jóistenre bíztam, és elfogadom mindazt, amit tőle kaptam, kapok. Nem adhatunk tiszta szívvel hálát, ha nem vagyunk képesek elfogadni Isten akaratát, és nem tudunk felülemelkedni saját vágyainkon. El kell fogadnunk, hogy mindazt, amivel a Gondviselő minket megajándékoz, a javunkat szolgálja. Ha a (pillanatnyi) bizonytalanság próbára tesz bennünket, nem szabad engednünk a kísértésnek, és meginognunk! Isten útja a mi utunk, csodákkal teli, csak látni kell az ő csodáit!
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
Emberpróbáló időkben, az elbukott magyar forradalom és szabadságharc után („künn borong”) írta ezt a családi dalt a költő, egy tizenegy éves kislány, Juliska és egy nyolcéves kisfiú édesapjaként. A kisfiú Petőfi legendás verse, az Arany Lacinak című életkép megszólítottja, a későbbi kiváló költő és népmesegyűjtő.
A magyarságot a Habsburg Birodalomba beolvasztani szándékozó, nemzettipró Bach-korszak kezdetén született, nagy elevációs erejű vers dalba oldja a külső fájdalmakat.
A dal ősi rendeltetése szerint egyetemes, életérzéssé lett érzelmeket fejez ki: azt a – semmi mással nem pótolható – szeretetet énekli meg, amelyet a családi kör nyújt. A társadalom legmeghittebb sejtjét, mindnyájuk mindenkori, külső körülményektől független azilumát, „csillagos”, lélekemelő és szívnyugtató menedékét.Arany Jánosnak az anyanyelvet teljes egészében birtokló és e végtelen gazdag magyar kifejezéskincset műalkotássá, verssé komponáló művészete itt és most is lenyűgözi az olvasót.
Bibliától áthatott, keresztyén értékrendű költészetének egyik remek kompozíciója az Itthon: figyeljük meg e nehéz korszakban írott vers légiességét, a madár és a pillangó szóképeivel való játékot, a gyermekmotívum összetettségét, vagy azt, ahogyan a zárlatban kiteljesíti az édesatya szó értelmét, jelentését. És máris megsejtettünk valamit páratlan művészetéből.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)