Hétindító vers – Kányádi Sándor: Előhang

Otthonról hazamenni! Talán ezt érezte a szerző is minden alkalommal, mikor hazatért. Heti versünk a „holt költők társasága” egyik nagy alakjának szülőföldjére kalauzol. A költemény által nemcsak lelki szemeinkkel látjuk Erdély szépségét, hanem érzékelhetjük a költőben élő fizikai hatásokat is. Az immár klasszikus református alkotó műve és két kollégánk kommentárja által tartsanak velünk egy határokon átívelő szellemi utazásra!

Kányádi Sándor

Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

1982

A táj szépsége oly relatív, mint a férfi szemében egy nő szépsége. Nincs olyan vidék, melynek szülötte ne látná szépnek az őt befogadó tájat. Azt a tájat, melynek keblében felcseperedett, felnőtté ért, és útnak indult, ha a sors úgy hozta. Kányádi Sándor élete csodás helyen, a hargitai hegyek között kezdődött, és végül oda is tért vissza. Már a vers címe is elárulja, hogy milyen nagy hatással volt életére az a táj. Bárhová is sodorta az élet, benne élt, magával vitte Erdély tisztaságát, nyugalmát és erejét. Olyan erős kapocs volt szülőföldjével, mely a határokon túl ívelt és határtalan volt. Tisztelete megkérdőjelezhetetlen és rendíthetetlen. Lehet hazánk, otthonunk, de szülőföldünk csak egy lehet. A szülőföld iránt tisztelet generációs örökségünk. Gyökereink egyik fizikai eleme. A szülőföld védelme maga az őserő, mely, ha szükséges, hadra kényszeríti az embert.

Erdély szépsége lelki és fizikai hatással volt a költőre. A vizuális elemek „testi tüneteket” produkáltak. A Hargita nemcsak a szülőföldet jelentette, hanem a költő elveinek origóját is. Mindent erejét innen merítette. Nem csak a táj csodálatos szépsége, de az ősök múltja is oly hatást gyakorolt a versre, mely minden mondatban jelen van. Aki járt már Erdélyben, tudja, milyen hatással van ez embere. Aki ott is született, és gyökerei onnan erednek, de a tájtól messze kell boldogulnia, az tudja csak igazán, milyen otthonról hazamenni!

(Szemlits Anna kommunikációs referens)

Az erdélyi származású írásművész verse szervesen kapcsolódik 20. századi költészetünk modern tájélményéhez, melyben nem a látvány, hanem a látomás dominál. Németh László írta Adyról: „költészetének egyetlen tája: a tulajdon lelke”. Lelki tájat, nevezetesen: lélekben őrzött természetélményt jelenít meg Kányádi Sándor is, egyetlen gondolattömbbé épített költeményében.

A nyitó sor látványa, a gyönyörű külső élménye gyorsan vált belsőre: a keserű ízt (a szörnyű gondolatokat, életérzéseket) édesítő (a rosszat elhessegető, kedvre derítő) táj világára. A negyedik sorban bukkan fel a fókuszmondat, a végén a kulcsszóval – „vannak vidékek legbelül” –, mely hangsúlyos helyen, az utolsó sorban ismétlődik. Jön az expresszív vallomás: a beszélő a sajátjává élt tájaira, megnevezetlenül is a szülőföld, az otthon, a pátria varázslatos vidékeire vezeti olvasóját. A létvigaszt nyújtó tájakra, ahol alkotni lehet, amely puszta létével is szavak teremtésére ösztönöz.

A személyességet, az eltéphetetlen kötést nyelvtanilag – birtokos személyjelekkel, első személyű igékkel – is érzékelteti (számban, véremmel, szívemben, őszeim, őseim, maradékaim, testemen; védjem, befagyok). „Meggyötörten is gyönyörű” ez a csodálatos anyatermészet: itt már megszűnt a látvány – s a lélek mélyére, „legbelülre” költözött, örökre szívbe zárt vidékek látomása tör elő.

Megszólít ez a vers mindenkit, aki „legbelül” őriz vidékeket, amelyek, ha felszínre jönnek a lélekből, már az vigasztal.

(Arany Lajos olvasószerkesztő)