Ahogy mondják, a kevés olykor sokkal több. Nemes Nagy Ágnes verse, a Párbeszéd is a lényeget fogalmazza meg. Az elköteleződés nem lehet kérdés, hiszen ennek hiánya a sodródás, élethosszig tartó útkeresés. A héten is két külön olvasat, gondolat alapján vizsgáljuk a költő sokatmondó versét. Tartsanak velünk ezen a héten is – hiszen ez is elköteleződés.
Nemes Nagy Ágnes
Párbeszéd
– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
– Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.
Nemes Nagy Ágnes sorait olvasva egyetlen szó jut eszembe: koncentrátum. Különös ezt a szót így leírni és kimondani, de ha jól belegondolunk, ez jellemzi a mi életünket is. Mi magunk is „sűrítmény”-életet élünk. A bennünket körülvevő dolgok is már szempillantás alatt hatnak: tisztítanak, ápolnak, regenerálnak, új színt adnak, és még sorolhatnám. Ilyen világot élünk, és küzdeni egyre nehezebb ellene. Egyáltalán: lehet-e küzdeni ellene? – a kérdés költői és megválaszolhatatlan.
A vers rövidsége nem csorbítja az üzenet lényegét. Az elengedés, a ragaszkodás közötti vívódás és a dönteni tudás lényegét fogalmazza meg. Az országok fő szimbóluma a zászló. Emberi létünk is pontosan olyan, mint egy ország zászlója. Ránézésre csak keveset, csupán csak a lényeget közli: hovatartozás. Testünk vázát a gerinc tartja egyben. Életünk vázát az határozza meg, hogy milyen értékek szerint élünk, ki mellett köteleződünk el, miben hiszünk. A tartószerkezet nélkül a ház is összedől, ezt mi sem engedhetjük meg magunknak… De Isten velünk van, és ha kell, visszamar bennünket a szélből!
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
„Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló” – hív fel Kosztolányi Dezső Zászló című költeményének beszélője. „Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!” – kiált Pilinszky János versének végén a lírai alany. Nemes Nagy Ágnes tárgyias kétsorosában a felszólítást kérdés, a kérdést két kijelentés követi. Ám mindkét kijelentő mondat felkiáltás értékű. Érzelemmel lelkesíti át tárgyát, mint a költőelőd és a kortárs idézett egy-egy alkotása is. Mert van, hogy a tárgyak – hozzájuk bármi okból való ragaszkodásunk vagy képzettársítás okán – lélekkel töltődnek, jelentéssel telítődnek.
Eleve jelentéses, hogy a vers két beszélője: két tárgy. Beszélők, már többek tehát, mint puszta tárgyak. Ám a dialógus lényege, hogy szerepükből e megszemélyesülésük által még nem tudnak kilépni. Külön-külön nincs értelme „életüknek”. Létezésük hivatását összeadódásuk, közös küldetésük teremti meg. (Talán épp ama pillanat tanúja az olvasó, amikor szorgos kezek elindítják őket a közös „úton”.) Akkor emelkednek igazán lélekké, válnak szimbólummá. (Ezt jelzi a záró stílusalakzat, a nyomatékosító ismétlés.) Attól fogva nem egy rúd és egy textil az, amit érzékelünk, hanem missziót töltenek be. A nemzetközösség tagjainak szívét megdobogtató, közös nevük van: lobogó.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)