1956 az egyik legfontosabb évszám a magyar történelemben. A forradalmat már számos aspektusból vizsgálták. A 70. évfordulóhoz közeledve fontos kérdésként merült fel, hogy az eseményeket a vallási felekezetek szempontjából is érdemes lenne megvizsgálni, illetve visszaemlékezni az akkori történésekre. Elsősorban erről szólt a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Holokauszt Emlékközpont által május 20-án megrendezett, Úton a forradalom felé. Felekezetek, mozgalmak és világnézetek 1956-ban Magyarországon című konferencia.
Minden alkalommal különleges érzés megérkezni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) konferenciatermébe. Így volt ez május 20-án is, hiszen már az első pillanattól látható volt, hogy komoly szakmai stáb érkezett, hogy 1956-ról értekezzen a kerekasztal-beszélgetéseken. A konferencia a NEB elnöke, Földváryné Kiss Réka, valamint a Holokauszt Emlékközpont igazgatója, Zima András köszöntőjével kezdődött. Elmondták, hogy az elmúlt időszakban több olyan beszélgetést is szerveztek, amelyek az 1945 és 1956 közötti eseményekről, valamint azoknak az embereknek a sorsáról szóltak, akik ebben az időszakban ellenállást tanúsítottak a diktatúrával szemben. Ezek a rendezvények olyan sikeresnek bizonyultak, hogy lehetőséget láttak egy hasonló konferencia megszervezésére is. A konferencia célja a közös történelmi emlékezet elmélyítése és az események jobb megértése volt.
Az első beszélgetés A magyar társadalom 1956-ban címet viselte, amely a NEB részéről Germuska Pál és Szakolczai Attila, valamint Horváth Gergely Krisztián, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének (ELTE BTK TTI) tudományos főmunkatársa és Szekér Nóra, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának osztályvezetője részvételével zajlott. A beszélgetést Rigó Róbert, a NEB Hivatalának kutatási osztályvezetője moderálta. Az első témakör az 1956-ra kialakuló társadalmi feszültségek és problémák kérdése volt.
Elsőként Horváth Gergely Krisztián beszélt a parasztság helyzetéről a korszakban. Elmondta, hogy agrárvonalon gyakorlatilag minden felfordult: 1945 után a hatalom mélyszántásba kezdett, amely a földek teljes újraosztását jelentette, az átlagemberek azonban csak kis mértékben részesültek belőle. Az igazi nehézséget az 1948-tól kezdődő téeszesítés jelentette, amely 1956-ig bebizonyította, hogy ilyen közösségi rendszerben csak korlátozott eredményeket lehet elérni. Az üldöztetések, a padláslesöprések és az egyéb visszaélések jól mutatták, hogy nem ok nélkül gyűlt össze az az indulat, amely végül 1956-ban robbant ki.
A következő témakör a munkásosztály helyzete volt, amelyről Germuska Pál beszélt. Megállapította, hogy 1956-ra a munkásság létszáma csaknem megduplázódott a korábbi évekhez képest, ugyanakkor felhívta a figyelmet a hatalmas fluktuációra is. Rámutatott, hogy bár a korszakban kivételezett rétegként tekintettek rájuk, helyzetük korántsem volt könnyű. Az első ötéves terv ígéreteivel szemben ugyanis nem történt jelentős életszínvonal-emelkedés. Ezek a feszültségek vezették oda a munkásosztályt, hogy 1956 ügyének támogatójává váljon, és csatlakozzon a tüntető egyetemistákhoz.
Szekér Nóra elsősorban az értelmiség helyzetéről beszélt. Megjegyezte, hogy az állambiztonság már 1956 előtt kimondta, hogy nincs valódi tömegbázisuk, még a saját támogatóik körében sem. Rámutatott arra is, hogy az ekkor élő emberek jelentették a háború utáni első értelmiségi generációt. Számukra különösen fájdalmas volt, hogy az értelmiségi családból származó fiatalokat hátrányos helyzetbe hozták, például az egyetemi felvételik során. – Az a probléma, hogy az emberek sokkal inkább szeretnének kulákok lenni, mint téesztagok – fogalmazott Szekér Nóra.
A következő kerekasztal-beszélgetés az Egyházak, felekezetek címet kapta. A résztvevők négy egyház képviseletében érkeztek. A katolikus egyházat Fejérdy András, az ELTE BTK TTI munkatársa, a református egyházat Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke, a zsidó vallást Lénárt András, a Holokauszt Emlékközpont munkatársa, míg az evangélikus egyházat Mirák Katalin, az Evangélikus Országos Levéltár munkatársa képviselte. A legfőbb kérdés a vallás és a felekezetek lehetőségeire vonatkozott a korszakban.
Fejérdy András az egyházi intézmények lehetőségeiről beszélt, kiemelve, hogy az egyházak néhány középiskolát továbbra is működtethettek. Rámutatott arra is, hogy a hitoktatás fakultatívvá tétele fontos kérdésként jelent meg mind az 1953-as Nagy Imre-kormány, mind az 1956-os ideiglenes kormány idején. Emellett beszélt azokról az ellentmondásokról is, amelyek a korszakot jellemezték: bár az alkotmány tartalmazta a vallásszabadságot, a vallásgyakorlás szabadsága sok esetben sérült. Példaként említette, hogy előfordultak olyan esetek, amikor tanárokat azért bocsátottak el, mert templomba jártak.
Földváryné Kiss Réka arról beszélt, hogy miként próbálta a protestáns egyház megőrizni a másodlagos nyilvánosság lehetőségét. Elmondta, hogy 1948-ra az állam vezetőváltást kényszerített ki a protestáns egyházaknál, a budapesti és a debreceni püspököt is lemondatták. Helyükre olyan személyek kerültek, akik valamilyen együttműködésre törekedtek az új hatalommal. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy maga az egyházi közeg rendkívül sokszínű és rétegzett volt, hiszen a különböző közösségek eltérően tekintettek a korábbi időszakokra és az új rendszerre is. Kiemelte továbbá, hogy a két világháború között elinduló belmissziós kezdeményezések az 1945 utáni összeomlást követően új lendületet kaptak az ötvenes évekre. A kormányzat számos eszközzel próbálta akadályozni az egyházak működését: államosították az egyházi iskolákat, megszüntették a kötelező hitoktatást, és korlátozni igyekeztek az egyházi közösségi életet. A közösségek válasza azonban az volt, hogy a nehézségeket magánszinten próbálták áthidalni. Példaként említette, hogy a református lelkipásztorok ebben az időszakban jóval több családlátogatást végeztek, mint más korszakokban. Ezekkel a módszerekkel próbálták elérni a családokat és a fiatalokat.
Földváryné Kiss Réka
Lénárt András a zsidóság egyedi helyzetéről beszélt. Kiemelte, hogy ez a vallási közösség sajátos körülmények között élte meg a korszakot, hiszen a Horthy-rendszerben és a holokauszt következtében óriási veszteségeket szenvedett el, a korábbi öt-hat százalékos népességarány nagyjából másfél százalékra csökkent. Ebben a helyzetben a háború utáni elsődleges feladat természetesen a közösség újjáépítése volt. Emellett identitásválság is kialakult, hiszen a világháborút követően komoly kérdésként merült fel, hogy milyen irányba forduljon a zsidóság. A kommunista ideológia sok zsidó származású ember számára vonzóvá vált, miközben a cionizmus is egyre fontosabb szerepet kapott, és a korszakban állami szinten is elfogadottabbá vált. Lénárt András kitért arra is, hogy 1950-ben a különböző zsidó irányzatokat egyesítették, amellyel az állam jelentősen egyszerűsítette az ellenőrzést a vallási közösség felett. Ez azonban komoly elégedetlenséget váltott ki. 1956-ban az ortodox zsidóság egyik első törekvése az volt, hogy ismét különválhasson, mivel elutasították ezt a kötelező egyesítést. A kommunista időszakban a rabbik számára szigorúan megszabták, hogy miről beszélhetnek, és semmilyen államellenes vagy kritikus hangvételű megszólalást nem engedélyeztek. Emiatt a korszakban a rabbik prédikációi is erősen igazodtak a pártvonalhoz. Lénárt András szerint ebből is jól látható, hogy a zsidó közeg a többi vallási közösséghez képest jóval homogénebbé vált, kevésbé volt rétegzett.
Mirák Katalin evangélikus szempontból mutatta be a történteket. Elmondta, hogy az 1945 és 1948 közötti időszak rendkívül meghatározó volt az egyház számára, hiszen ekkor alakult ki az a vezetői réteg, amely lojálisabbá vált az új hatalomhoz. Amikor 1956-ban elkezdődött az egyház belső önvizsgálata és önkritikai folyamata, a legtöbben egészen 1948-ig vezették vissza a problémák gyökereit, mivel ekkor történtek a jelentős személycserék. Kitért arra is, hogy a pártjelentésekben többször hangsúlyozták, milyen jól lehet együttműködni a protestáns egyházakkal. Fontos különbség volt ugyanakkor, hogy az evangélikus egyháznak az államosítás után egyetlen iskolája sem maradt, ami egyedi helyzetet jelentett a többi felekezethez képest. Hangsúlyozta, hogy az egyházak anyagi ellehetetlenítése okozta az egyik legnagyobb nehézséget a vallási közösségek számára, hiszen a hatalom tudatosan próbálta korlátozni a működésüket. Ugyanakkor az 1955–56-os időszakban az egyházi élet ismét aktívabbá vált. Bebizonyosodott, hogy az egyház valódi ereje a gyülekezetekben rejlett, és a mindennapi vallási gyakorlat sok esetben szembement a hivatalos vezetés elvárásaival. Bár valós igény mutatkozott az evangélikus egyház két világháború közötti reformjának folytatására, erre 1956-ig nem nyílt lehetőség, mivel a hatalom ezt sem engedte.
A szervezőknek sikerült egy jó hangulatú és egyben informatív délutánt összehoznia: a tanácskozás mind társadalmi, mind egyházi szempontból jól mutatta be az indulatok kialakulását és kibontakozását, amely végül az 1956-os forradalomhoz vezetett. A következő konferencia már kifejezetten az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeivel fog foglalkozni, szintén társadalmi és felekezeti szempontból, amelyre várhatóan szeptemberben kerül majd sor.