Budapesten tartotta idei éves ülését a Református Egyházak Világközösségének Európai Területi Tanácsa, ahol új vezetőséget választottak. Martina Wasserloos-Strunk nyolc év után búcsúzott az elnöki tisztségtől – politológusként kezdte, most frissen felszentelt lelkészként folytatja szolgálatát. A kapcsolatok építése a kelet-európai egyházakkal, a globális igazságtalanságok elleni teológiai kiállás és a párbeszéd lehetőségei álltak munkája középpontjában. Mire tanította Accra, Libanon vagy Kárpátalja? És mit üzen a következő nemzedéknek, amely egyre komplexebb világban keresi a hiteles keresztyén hangot? A leköszönő elnök szavai egyszerre szólnak számvetésről és jövőbe mutató reményről.
Martina Wasserloos-Strunk, a Református Egyházak Világközösségének Európai Területi Tanácsában nyolc év után búcsúzott az elnöki tisztségtől
Nemrég fejezte be a teológiai tanulmányait, és június 1-jén felszentelték. Korábban éveken át politológusként töltött be vezető szerepet az európai református egyházak közös munkájában. Hogyan éli meg ezt a váltást?
A Református Egyházak Világközössége (REV) európai régiójában végzett munkámban két területet tartottam különösen fontosnak: egyrészt szerettem volna összekapcsolni a hit kérdéseit a társadalmi elköteleződéssel, másrészt megérteni olyan egyházi-kulturális közegeket, amelyek távol álltak tőlem, hiszen addig alig volt kapcsolatom a közép- és kelet-európai egyházakkal. Az évek során egyre mélyebben kezdett foglalkoztatni a teológia is. A lelkészségre olyan szolgálati lehetőségként tekintek, amelyben hasznosítani tudom a korábbi tapasztalataimat, főként a politológiai tudásomat.
Milyen úton jutott el az ökumenikus vezetői szolgálatig?
Az első fontos állomás számomra a 2004-es nagygyűlés volt, amelyet a Református Világszövetség (RVSZ) szervezett Accrában, Ghána fővárosában. A tanácskozás középpontjában a globális gazdasági igazságtalanság állt – szenvedélyes vita zajlott az északi és a déli, főként afrikai, dél-amerikai és ázsiai egyházak között a kapitalizmus, a hatalmi egyenlőtlenségek, a társadalmi kirekesztés kérdéseiről. Részt vettem az Accrai Hitvallás kidolgozásában, amely teológiai választ keresett ezekre a problémákra. Nagyon fiatal voltam még, de mély benyomást tett rám, mennyi különböző hang, történet és ajándék található meg ebben a világméretű közösségben. Akkor értettem meg először, milyen felelősség ennyi eltérő tapasztalatot összhangba hozni. Noha sosem törekedtem vezető szerepre, mégis engem kértek fel – így kezdődött el az a nyolcéves időszak, amely most befejeződik. A szolgálatom egyik ajándékának a romániai, magyarországi és kárpátaljai református egyházakkal kialakult kapcsolatokat tartom. Politológusként mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet újraépíteni a hitet olyan társadalmi közegben, ahol a kommunizmus hosszú ideig elfojtotta a vallásos gondolkodást.
Martina Wasserloos-Strunk és Steinbach József püspök, a Zsinat lelkészi elnöke
Mi foglalkoztatja az embereket a volt vasfüggöny túloldalán? Mire van szükségük?
Meggyőződésem volt, hogy lehet hidat építenünk egymás felé. A tanácsüléseken ezért mindig ezt próbáltam képviselni, még akkor is, ha a család, a szexualitás vagy más érzékeny kérdések terén eltérően gondolkodunk. Számomra fontos, hogy ezek a különbségek ne váljanak falakká, inkább olyan terek legyenek, amelyekben párbeszéd születhet. Úgy tapasztaltam, nőként sokszor másfajta figyelmet kaptam – nyitottabban, udvariasabban hallgattak meg. És talán az is számított, hogy nem az egyik nagy, befolyásos nyugati egyház vezetőjeként jelentem meg, hanem kevesebb formális hatalommal bíró szereplőként – mégis ebből fakadt a személyes kapcsolat lehetősége. Alapmeggyőződésem, hogy a hit nem választható el a társadalmi felelősségtől, a szolidaritástól a szenvedőkkel – ezt az Accrai Hitvallás is tükrözte. Akkor éltem meg először, milyen ereje van annak, ha különböző hangok összhangba kerülnek, és közös tanúságtétel születik. Már akkor is felismertük, de ma Ukrajnában, Tajvanon vagy akár Los Angelesben is látszik, hogyan működnek a globális hatalmi struktúrák, amelyek ellenében gyakran tehetetlenek vagyunk. Számomra ez a kérdés Accra óta központi témává vált, politológusként és teológusként egyaránt.
Az egyházak saját maguk is részesei lettek ezeknek a hatalmi struktúráknak?
Igen, ezt ma már világosan látjuk. Részt vettem az Accrai Hitvallás huszadik évfordulóján tartott konferenciákon. A déli egyházak ugyanazt a tapasztalatot hozták magukkal: az igazságtalanságét. Mélyen megrendítette őket, hogy az AIDS-járvány idején nem kaptak gyógyszert, a koronavírus-járvány alatt sem jutottak elegendő oltóanyaghoz. Ugyanaz ismétlődik: adottak a hatalmi struktúrák – és azok, akik áldozataikká válnak. És egyre inkább mi magunk is áldozatokká válunk, Ukrajnában, Libanonban, Szíriában, Gázában. Ukrajna is áldozata ezeknek a hatalmi struktúráknak és a nagyvállalatok globális érdekeinek. Úgy gondolom, ma az impérium azt a hatalmat jelenti, amely keres, épít, kombinál – és mi nem tehetünk ellene semmit. Az elmúlt években szoros kapcsolatban álltam a Kárpátaljai Református Egyházzal: ők most félelmet, kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget élnek át. Ha mindezt a biztonságos, jól működő, tiszta Németországból nézzük, akkor különösen éles a kontraszt. Sokan azt látják az egyetlen helyes válasznak, ha fegyvereket küldünk Ukrajnába. De Kárpátalján soha senkitől nem hallottam ezt. Épp ellenkezőleg. Ezért én mindenütt, ahol lehetőségem van rá, elmondom, mit tapasztaltam – mit láttam és mit hallottam ott személyesen.
Martina Wasserloos-Strunk a németországi református egyház egyik meghatározó vezetője, a Református Egyházak Világközössége (REV) európai elnöke volt 2018 és 2025 között. Következetesen kiállt a nemzetközi szolidaritás, az egyházak humanitárius felelősségvállalása mellett – különösen a menekültek, a háborús körülmények között élő közösségek, a nők és a marginalizált csoportok, például a romák érdekében. Teológiai munkájában olyan nehéz és vitás kérdéseket vizsgál, mint az impérium fogalma és az igazságosság. Több mint egy évtizedes vezetői szolgálat után most leköszönt tisztségéről.
Az utóbbi hónapokban többször megfordult Kárpátalján, ahol idősek otthonában is járt. Mit osztottak meg önnel, milyen terheket hordoznak?
Elsősorban a családjuk miatti fájdalmaikról beszéltek – arról, hogy nem tudnak együtt élni, mert a gyermekeik külföldön vannak. Az unokák nem a szomszéd faluba járnak iskolába, hanem Budapestre vagy máshová. Egyre nehezebb még működő tanintézményt találni a közelben, mert a kevés gyermek miatt már nem éri meg megnyitni. Az idősek helyzete rendkívül elkeserítő. Már a háború előtt is sújtotta őket a szegénység és az alacsony nyugdíj, most pedig sokan teljesen egyedül maradtak: a családtagjaik külföldön élnek vagy katonai szolgálatot teljesítenek. Elfeledve érzik magukat. Egy alkalommal egy idős nénivel beszélgettem, megfogtam a kezét, mire ő azt mondta: „Hetek óta te vagy az első ember, aki megérintett.” Legutóbbi látogatásomkor ajándékba kaptam egy pár fehér zoknit – az egyik idős hölgy saját kezűleg kötötte. Ez a gesztus mindennél többet mondott.
Mit gondol, milyen szolidaritás tud valóban segíteni az egyházak részéről?
A leggyakrabban elhangzó kérés ez volt: „Kérlek, imádkozz értünk!” Őszintén szólva eleinte nem is értettem. Azt kérdezgettem: „Mit tehetek? Mit mondjak? Mire van szükségetek? Pénzre? Jöjjek minden héten, hozzak önkénteseket?” De nem erre volt valójában szükségük. Libanonban részt vettem a Meg nem hallott hangok konferencián, amelyen közel-keleti, kárpátaljai, Kárpát-medencei és észak-írországi nők gyűltek össze. Ők mindnyájan a háború, a menekülés és a veszteség mély sebeit hordozzák. Hogyan lehet kiiktatni a háborút, mit jelent az agresszió, milyen a békés együttélés – ezek a témák életem kezdetétől végigkísértek. És most, nyolcvan évvel a második világháború után azt látom: a történelem ismétli önmagát. Ugyanazok a lélektani mintázatok, ugyanaz az agresszió, ugyanazok a hatalmi struktúrák térnek vissza. Mélyen megérintettek a hallott történetek Bejrútban – akár Szíriából, Libanonból, Írországból, akár Ukrajnából jöttek, ugyanazokról a háborús tapasztalatokról számoltak be. Az egyik nő így szólt hozzám: „Kérlek, imádkozd el helyettem a zsoltárokat! Én már nem tudom.” Akkor értettem meg igazán, hogy az imádság nem is olyan kevés. Mert mit tudunk mi a saját erőnkből odavinni Kárpátaljára?! Hiszen valójában nincs is erőnk! Legutóbb megkérdeztem az ottani asszonyokat: Jöjjek egyáltalán? Nem vagytok túlterhelve látogatókkal? Nem értettem, miért mondják mindig: „Gyere, kérünk, gyere és imádkozz velünk! Légy velünk – majd mi összegyűjtjük az embereket!” Talán az imádság különösen is női feladat. Más, mint a hagyományos, férfi egyházi vezetőké. De épp erre a jelenlétre, együttérzésre és kapcsolatépítésre van most a legnagyobb szükség.
A Református Egyházak Világközössége (REV) Európai Területi Tanácsa idén Budapesten tartotta éves ülését, amelyen új vezetőséget választottak
Milyen tapasztalatai voltak a libanoni református egyházzal? Hogyan tudják abban a háborús környezetben megélni a hitüket?
Libanon sajátos módon érintett az Izrael és a Gáza közötti konfliktusban. Ez a társadalom – bármennyire furcsán hangzik – szinte már hozzászokott a válsághelyzethez. Számukra a mindennapok részévé vált. Najla Kassab, a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat lelkésze – aki egyben a Református Egyházak Világközösségének elnöke is – egyszer így fogalmazott: „Mindenki a traumáról beszél – arról, hogyan traumatizálódott az izraeli vagy a gázai társadalom. De minket senki sem említ. Pedig mi is háborús társadalomban élünk.” Addig sohasem gondoltam bele, de teljesen igaza van. Az egyház erős, de rendkívül nehéz körülmények között működik, más vallásokkal együtt kell megtalálnia a helyét és tanúságot tennie. Najla egy történetet is megosztott velem, amely sokat elárul arról, hogyan élik meg a hitüket ebben a közegben. Amikor a Gázából érkezett menekülteknek ételt osztottak, az egyik önkéntes azt mondta: „Ezek muszlimok. Nem akarok nekik ételt adni.” Najla így válaszolt: „Ők is Isten teremtményei. Ezért ki fogod osztani nekik az ételt.” Példamutató. Ott, abban a pillanatban nem az volt a kérdés, hogy valaki keresztyén-e vagy muszlim, hanem az, hogy rászoruló, menekült, Isten képmására teremtett ember.
Ez volt az utolsó hivatalos látogatása Libanonban. Lát lehetőséget arra, hogy informálisan továbbra is kapcsolatban maradjon az ottani közösséggel?
Igen, szeretnék aktív maradni, különösen a női hálózatban. Ezt még a tanácsnak jóvá kell hagynia, de úgy gondolom, támogatni fognak. Úgy érzem, jó, ha az elnöki szolgálatot most valaki más veszi át – új gondolatokkal, friss látásmóddal. Persze azért egy kicsit szomorú vagyok, ugyanakkor izgatott is, mert új feladatban vehetek részt: egy munkacsoporttal azon dolgozunk, mit is jelent a valódi istentisztelet, illetve a valódi közösség, hogyan lehetünk hitelesek az európai kontextusban. Remélem, ebből jövőre tartalmas, előremutató dokumentum kerülhet a tanács elé. Szóval nem tűnök el teljesen – a szolgálat folytatódik, csak más formában.
Martina Wasserloos-Strunk, a REV Európai Területi Tanácsának Budapesten tartott éves ülésén
A Református Egyházak Világközössége (REV) Európai Területi Tanácsa idén Budapesten tartotta éves ülését, amelyen új vezetőséget választottak. Az elnöki tisztséget Jenny Dober, az Egyesülő Svéd Egyház lelkésze kapta meg, aki 2018 óta alelnökként vett részt a testület munkájában. Két új alelnök is csatlakozott a vezetőséghez: Martin Hirzel, a Svájci Református Egyház külügyi vezetője, valamint Kevin Snyman, a brit Egyesült Református Egyház globális igazságosságért és partnerségért felelős képviselője. A tanács megerősítette tisztségében Antal Jánost, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi tanácsosát is, aki 2019 óta látja el a REV Európai Területi Tanácsának titkári feladatait.
Nyolc évig töltötte be az elnöki tisztséget. Visszatekintve van-e valami, amire – ha szabad így kérdeznem – különösen büszke?
Nem szívesen használom ezt a szót… De azt talán mondhatom, hogy egyfajta jóleső elégedettséget érzek. Célom a kapcsolatok építése volt, és láthatjuk – a tanácsüléseken is, például Svájcban –, hogy olyan egyházak, amelyek korábban sohasem jöttek el a tanácskozásainkra, most képviseltetik magukat. A kelet-európai tagok is érdeklődnek, részt akarnak venni – és azt hiszem, ez annak az eredménye, hogy odafigyeléssel és türelemmel építkeztünk. Szóval... nem mondom, hogy büszke vagyok – de egy kicsit mégis.
Mit tanácsolna a következő vezetőnemzedéknek – különösen az új elnöknek –, amikor ennyire összetett a politikai és egyházi környezet?
Küzdelmes időszak ez, és a helyzet egyre nehezebbé válik. Az új elnökre nem könnyű feladat vár: segíteni, hogy a tagegyházak együtt tudjanak maradni, megtalálják az egységet. Fontos azt keresni, mi köt össze bennünket. Ma olyan időket élünk, amikor együttműködésre van szükség, kommunikációra, személyes kapcsolatokra. Úgy gondolom, a következő elnök ezt tudni fogja – még ha új lesz is ebben a feladatkörben. Nagy bátorságot kíván, de ez vezethet előre: együtt maradni és kimondani az igazságot.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!