Hihetően fiktív utazás egy diktátor koponyája körül

Nem lehet, nem is szabad elfelejteni a diktatúrát. Ha nem próbáljuk megérteni, hogyan és miért történhetett ez meg velünk, akkor nem is tanulhatunk belőle semmit. Immár megvan az a történelmi távlat, amely segíthet az emberek, események megítélésében. Fábián Tibor mégsem ítélkezik. A szatíra kitűnő fegyver a kezében, hősei – vagy inkább antihősei – maguk mondják ki önmaguk fölött az ítéletet. Sajátos nézőpontot választ az író a korrajzhoz: a diktátor személyes környezetébe vezet be, ahonnan testközelből láthatjuk azt a világot, amelyet annak idején misztikus aranyködökbe burkolt a nem-ismeret. Hétköznapi események peregnek előttünk: a nagybetűs Elvtárs – a szocializmus egyszemélyes megtestesítője – reggelizik, telefonál, focimeccsre, vadászni, vagy éppen Hargita megyei kiszállásra megy. És közben éppúgy szorong azon, mint egy kisember, hogy mit is osszon meg az egyszerre tisztelt és rettegett Feleségem Elvtársnővel. A szerző ezzel a közelséggel demisztifikál: emberként látjuk a diktátort, belelátunk a fejébe, megismerjük a mozgatórugóit, a mélyszegénységből feltört akarnok egyre magányosabb és demensebb egóját. A történésekkel együtt magyarázatot kapunk a miértekre is.

Az első három fejezetben a romániai Pelikán elvtárs történeteit hallgatjuk. Itt „a tanú” Dumitrașco, a cigány titkár, akit a diktátor felemel magához, bizalmába és kegyelmébe fogad. „Saját gyermekkori nyomorúságát látta viszont az estin érettségizett Dumitrașcoban. Aki szintén ismeri, mi a nélkülözés. Akinek ugyanúgy, egyetlen kiugrási lehetősége a Párt volt.” Dumitrașco is meg akar felelni, vagy talán csak túlélni akar. Látszatra együgyű egyszerűsége mögött a háttérben ott van azért a svejki élelmesség is, amelynek megfelelője a Ceaușescu-korszak Romániájában a „deszkurkálódás” volt. Hogy is felejthetnénk el, hogy mindent – élelemtől a lakáson keresztül a jó állásokig – meg kellett szerezni, „intézni” kellett. Dumitrașco, a „fontos beosztású ember” is ezt teszi, mindenható főnökének és gazdájának árnyékában. Adódik a következtetés: másoknak is ezért érte meg a hajbókolás, bólogatás és lelkes tapsolás. Dumitrașco ebben annyira ügyes, hogy Ceaușescu jobb keze lesz, vesztére vagy szerencséjére, ki tudja. A következő három fejezetben az író továbbra is a diktátor magánszférájába helyezi a történéseket, és ettől úgy érezzük, mintha kulcslyukon lesnénk meg a pillanatokat. Mintha kihallgatnánk a családi beszélgetéseket a Feleségem Elvtársnővel – és valljuk be, ebben a közelségben még most is megvan az annak idején sok anekdotát inspiráló pikantéria. Persze ott van a regény sorai mögött a mai tudásunk. Így, logikus sorrendbe állítva, világos, hogy egy diktátor bukórepülését látjuk, a hatalom elveszítéséig. Különösen mulatságos a nyugdíjba vonulás gondolata, amit Ceaușescunak Ilie testvére vet fel a végórákban. „Most még visszaléphetsz. Szépen kinevezed a helyedre Iliescut, amúgy is őt akarják az oroszok, és elmész nyugdíjba. Te leszel a haza atyja. Évente egyszer tartasz egy szép hosszú beszédet, megírod az emlékirataidat, és mindenki imádni fog. Ha rosszul mennek a dolgok, már nem téged hibáztatnak, ha meg jól, akkor learatod a babérokat.” Igen, ma már tudjuk, hogy így kellene ezt csinálni – és azt is, hogy a hatalomról mégsem mond le senki, aki annak birtokába kerül. A történet örök érvényű. Fábián Tibor a mindentudás könnyedségével meséli nekünk a jobbnál jobb sztorikat, de mi, akik megéltük azt, hogy mindent elhallgattak és elhazudtak előlünk, tisztán látjuk, hogy emögött a tudás mögött mennyi elmélyült kutatómunka van. Eltelt a rendszerváltás óta több mint harminc év, de ugyanolyan nagy szükségünk van most is a humorérzékünkre, mint a Ceaușescu-korszakban, amikor a humornak megtartó ereje volt. Fábián Tibor regénye ebben segít nekünk.