Hirdessétek!

Minden hívő ember parancsot kapott Krisztustól az evangelizációra. Ezért fontos kérdés az, hogy ez mit is jelent pontosan. Packer szerint az evangelizáció az Újszövetségből kiindulva egyszerűen az evangélium hirdetését jelenti. Ezek szerint minden olyan alkalommal, amikor valaki az evangéliumról igaz módon beszél, mondjuk Igét hirdet vagy bizonyságot tesz, evangelizál. Az isteni üzenet tetőpontján a Teremtő arra kéri a lázadó világot, hogy változtasson irányt és vesse Krisztusba hitét, tehát az üzenet továbbításához hozzátartozik a hallgatók megtérésre hívása. Sokakban él azonban az a hamis meggyőződés, hogy akkor jó igazán egy evangelizáció, sőt akkor tekinthető egyáltalán igazi evangelizációnak egy alkalom, ha annak látható következményei vannak (például megtér valaki). A fenti meghatározás ezzel szemben azt mondja, hogy evangelizáció akkor történik, és akkor maradéktalanul, teljes értékében történik, amikor valaki hűen továbbítja az evangélium üzenetét. Ekkor tett eleget Krisztus parancsának az adott helyzetben.

Ha megnézzük, Pál miként tekintett magára, láthatjuk, hogy az apostol többféle képet is használt, amelyek mind segíthetnek nekünk is közelebb kerülni ahhoz, hogy mit ért az Újszövetség az evangelizáción.

Először is Pál sáfárnak tartotta magát (1Kor 4,1). Olyan szolgának látta magát, akit magas bizalmi pozícióba helyeztek, és mint ilyennek kötelességei vannak. Ezzel a képpel Pál többször is azt a felelősséget igyekezett hangsúlyozni, amit így foglalt össze: „…kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Ez a hívő ember felelősségét hangsúlyozza az evangelizációban. Megbízottak vagyunk, sáfárok, akik számon lesznek kérve.

Másodszor Pál hírnökként tekintett magára (2Tim 1,11). A hírnök világgá kürtöli mindazt, aminek hirdetését rábízták. Pál saját megítélése szerint nem filozófus, moralista vagy a világ egyik bölcs embere volt, hanem egyszerűen Krisztus hírnöke (1Kor 2,4). Királyi ura megbízta őt egy üzenet kihirdetésével, ezért az volt a dolga, hogy pontosan továbbadja azt, semmit sem elvéve vagy hozzáadva ahhoz. Hitelessége az üzenetnek ezért Istentől származott, nem pedig Páltól. „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével; hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék” (1Kor 2,4–5).

A harmadik kép, amit Pál használt magára, az, hogy ő Krisztus követe. A követ nem a maga nevében szól, hanem az őt megbízó uralkodó nevében, s kizárólag az a kötelessége és feladata, hogy hűen tolmácsolja ura gondolatait. Ezzel ugyanakkor tekintély is járt. Krisztus kiküldött képviselőjeként szólt, s ezért tekintélyt parancsolóan beszélhetett, és jogot formálhatott arra, hogy meghallgassák. Erre egy példa a Korinthusi levélből: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg Istennel!” (2Kor 5,19) Ez az alapja annak is, hogy vasárnaponként igehirdetésen veszünk részt, amelyek nyilvánvalóan egy ember gondolatait tartalmazzák, mégis mint Isten szavát fogadja azt a gyülekezet.

Többször is kimondtuk már, hogy az evangelizáció olyan feladat, amit Isten népéből mindenkinek végeznie kell. Ez abból áll, hogy a Teremtő üzenetét továbbadjuk a lázadó emberiségnek. Az üzenet tájékoztatással kezdődik, és felhívással fejeződik be. A tájékoztatás szerint Isten a bűnösök tökéletes megváltójává tette Fiát. A felhívásban pedig Isten hívja az emberiséget általában, hogy a Megváltóhoz jöjjön és életre találjon. Isten azt akarja, hogy ezt minden ember hallja meg, és azok, akik engedelmeskednek és megtérnek, üdvözülnek is. Ebben a folyamatban Isten embereket használ a kezdetek óta. „Tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” (1Kor 1,21) Az ember tehát eszköz a szuverén Isten kezében, akin keresztül ő végzi el minden ember szívében azt, hogy üdvösségre jusson. Az előző cikk során felmerülő kérdés azonban még velünk van: hogyan befolyásolja az evangelizációt az Isten szuverenitásába vetett hitünk? Packer egy pár tagadást és egy állítást fogalmaz meg.

Az első az, hogy Isten szuverenitásának hitelve nem befolyásolja az evangelizáció szükségességét. Az evangelizáció azért szükséges, mert Isten úgy határozott, hogy ez által juttatja el üzenetét minden néphez. Ez egyértelművé válik az előbb idézett korinthusi levél részletéből is. Az evangelizáció szükségessége magának a szuverén Istennek az akaratán áll. Az az ember tehát, aki hisz Isten szuverenitásában, azért fog evangelizálni, mert ezt kapta parancsba. Mert ez az Isten által rendelt módja annak, hogy az emberek meghallják az örömhírt.

Másodszor, a meggyőződés, hogy Isten szuverén a kegyelem terén, nem befolyásolja az evangelizáció égető voltát. Rosszul gondolkodik az, aki azt mondja, hogy „fölösleges nagy dolgokba belevágni, majd Isten üdvözíti, akiket akar, amikor akarja”. Az ilyen fajta tétlenség egyszerű szeretetlenség és engedetlenség. Szeretetlenség, hiszen nem akarunk azonnal segíteni a rászorulón a lehető legjobb dologgal, az evangéliummal. Ugyanakkor engedetlenség, mert a missziós parancs aktív cselekvésre szólít fel, nem pedig tétlenségre vagy kegyes mázzal leöntött apátiára. A brit teológus azt is kiemeli, hogy nem szabad attól megijednünk, hogy ha nem a „választottaknak” hirdetjük az evangéliumot, akkor nem fognak hinni nekünk, és a megtérítésükre irányuló erőfeszítéseink csődöt mondanak. Ez igaz, de nem a mi dolgunk, és ennek nem szabad befolyásolnia tetteinket. Az, hogy kik azok, akik nem választottak, számunkra ismeretlen dolog. Soha semelyik apostol nem foglalkozott ezzel. Ők is mindig mindenkinek, akinek tudták, válogatás nélkül hirdették az evangéliumot. Az elkárhozók kiléte Isten „titkainak” egyike, amire nincs rálátása senkinek. Isten nem is akarja, hogy ezzel ilyen módon foglalkozzunk. Mózes 5. könyvének végén már találkozunk ezzel a gondolattal azután, hogy Isten számos dolgot már tudatott a néppel. Sok mindent kijelentett, de maradtak „titkok” is. „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét.” (5Móz 29,28)

Packer egy állítással fejezi be könyvét: Istennek a kegyelem terén gyakorolt szuverenitása nyújtja számunkra a siker egyetlen reményét az evangelizációban. Ez azért van, mert mi csupán emberi erőből nem érhetjük el azt, hogy a bűnösök bűnbánatot tartsanak, Istenhez térjenek és higgyenek Krisztusban. Ezt Isten fogja elvégezni végsősoron a Szentlelke által. Az evangélium hirdetőit használja, de ő ad új életet, akkor, amikor akar. Ez azonban reménységet adhat minden időben, amikor nincs látható eredménye a hűséges evangéliumhirdetésnek. Ilyenkor is tudhatja az ember, hogy neki egy feladata van: jól hirdetni az Igét; a hatás és annak ideje már Isten kezében van. Ez bátorrá tehet minket, hiszen nincs mitől félni. Nem kell attól félni, hogy „gyenge” lesz a bizonyságtételünk, hiszen annak ereje, Isten Lelkének ereje.

Végül pedig mindez imádságra kell, hogy sarkalljon minket. Az imádság azt jelenti, hogy megvalljuk erőtlenségünket és rászorultságunkat, tehetetlenségünket és függésünket, és segítségül hívjuk Isten hatalmas erejét, hogy megtegye azt, amire mi képtelenek vagyunk. Ez így igaz az evangelizációban is. Éppen ezért kell imádkozni azért, hogy a Szentlélek megnyissa a szívét azoknak, akiket meg szeretnénk nyerni Krisztusnak. Imádkozzunk azokért, akik az evangéliumot hirdetik! „Imádkozzatok értünk – írja Pál apostol –, hogy terjedjen az Úr igéje...” (2Thessz 3,1)