Ezen a hol időjárási-természeti, hol történelmi „forró helyzetekkel” és szélviharokkal kínzó nyáron még inkább rászorulunk a hit mellett a zene gyógyító, megnyugtató erejére, mint békésebb időkben.
Közimert, hogy a muzsika fontosságának hangsúlyozása elsősorban az Ószövetséget hatja át. Gondoljunk csak arra a történetre, amelyben az ifjú Dávid zenéjével gyógyította Sault, a búskomorságba esett királyt (1Sám 16). Sámuel második könyvében (2 Sám 6,5) pedig arról olvashatunk, hogy az akkor már érett korú Dávid és egész Izráel hangszerek egész „seregletével” dicsőítette Jehovát: borókafából készült hangszerekkel, húros instrumentumokkal, fuvolával, tamburinnal, kürttel, lanttal, trombitával, ütőhangszerekkel. Tehát komolyságot és vidámságot képviselő hangzásokkal egyaránt. A muzsikáról a negyvenévnyi bujdosás, a hontalanság keservei között sem feledkeztek meg, erről tanúskodik a kényszerűségből „fűzfákra akasztott” hárfák miatti fájdalomról éneklő 137. zsoltár.
Mindezeket a gondolatokat Pintér Tibor fiatal, de máris méltán komoly tekintélyű zeneesztéta Hangok és szavak erdeje (Prae, Budapest) című, hihetetlenül gazdag tartalmú könyve juttatta az eszembe, amely az idei könyvhét egyik legmaradandóbb értékű kiadványa. Amióta vallásos közegben is beszélhetünk a szakrális komolyzene mellett könnyűzenéről, nem igazán látszik csitulni a vita arról, vajon ez a két műfaj megférhet-e egymás mellett. S itt lép a képbe a Pintér-könyv egyik, témánkat érintő fejezete, amelyben a szerző Komlós Katalin Fortepianók és zenéjük. Németország, Ausztria és Anglia, 1761–1800 című (Gondolat Kiadó, Budapest, 2005) könyvét elemzi: „Komlós Katalin a kötet utolsó fejezetét az előadóknak szenteli. Ebben a vonatkozásban két, egymással szemben álló és egyúttal egymást kiegészítő magatartásforma kap hangsúlyos figyelmet: a Kenner és a Liebhaber típus. A két kifejezést a kor egyaránt vonatkoztatja a zenehallgatókra, a kritikusokra és az előadókra. A Kenner a képzett, professzionális zeneértő, a Liebhaber a műkedvelő. Fentebb már utaltam arra, hogy műkedvelők tömegét kellett kiszolgálnia a kor (ezúttal a 18–19. század) zeneszerzőinek… Leopold Mozart [a szigorú muzsikus apa és „menedzser” P. É.] a következőkre buzdítja fiát egy levelében: »Azt tanácsolom neked, hogy komponáláskor ne csak a zeneértő, hanem a nem zeneértő közönségre is gondolj. (…) tehát, ne hanyagold el az úgynevezett népszerű stílust, ami a füleket csiklandozza.«”
S egy közelebbi példa. A szakrális zene huszadik századi, 1953-ban, fiatalon elhunyt angol alténekesnője volt Kathleen Ferrier, akit hazájában „Lancashire-i rózsá”-nak becéztek. Ő ugyanolyan hitelességgel adta elő Händel és Bach műveit, mint szerelmes és tréfás angol népdalokat. Hangja a YouTube-on sokakat vezethet Isten közelébe és az öröm útjára úgy, mint egykor Ferrier-szemináriumom hallgatóit a Károli Gáspár Református Egyetemen! Akik közt – épp úgy, mint Bach és Mozart korában – akadtak „Kennerek és Liebhaberek”, azaz vájtfülű, képzett muzsikusok, gyakori koncertlátogatók, de olyanok is, akik a gitáros istentiszteletek és a könnyűzene elszánt barátai voltak. Az utóbbiakat olyan, köztes műfajúnak mondható Kathleen-remeklésekkel tudtam a témához „szelídíteni”, mint Schumann hitbéli elemeket is felvillantó, gyönyörű dalciklusa, az Asszonyszerelem, asszonysors, vagy éppen a budapesti Operaházat sok viszály közt, de elszántan igazgató Gustav Mahler rekviemmélységű, gyermeksirató dalciklusa, a Rückert verseire komponált Gyermekgyászdalok, s végül Gluck Orpheusának, természetesen az angol nyelvű változatnak néhány részletével: ez az opera nemcsak az ókori téma újrafogalmazása, hanem az örök szerelem példázata.
A zene sok nyáresti hangversenyen vár ránk, legyünk bár „Kennerek” vagy „Liebhaberek”!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!