Kiss Gergely Máté Jászai Mari-díjas színész, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház társulatának tagja, családapa, református. Rendez, tanít, játszik színpadon és filmvásznon egyaránt. Előszeretettel megy gólyalábakon a sokadalom közé. Fellépőként – ezúttal nem ilyen magasságban – a május 24-i egységnapon is részt vesz. Szerepeiről, szolgálatairól, családjáról az olvasóknak is üzenve beszélt.
Még bölcsészhallgatóként, édesanyja példáját követve kezdett el egyetemi színjátszással foglalkozni.
Amikor a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, a felvételi anyagom nem volt elég meggyőző ahhoz, hogy egyáltalán meghallgassanak. Én mégis bíztam abban, hogy Isten megsegít. Erre Hegedűs D. Géza színművész, a bizottság tagja azt mondta nekem, hogy ebben a kontextusban nincs Isten, vagyis a felkészülést nem spórolhatom meg ezzel az indoklással. Tizenöt évvel később mellette léptem fel a Vígszínházban. Debütálószerepemmel együtt én is katartikus pillanatokon mentem keresztül. Ugyanis Tolsztoj történetének végén az általam játszott Levin, a falusi lelkületű, de ateista gazda két kaszavágás között rádöbben: az élete, munkája, családja egy nagyobb összefüggés részei, van Isten.
A tavaly elnyert Jászai Mari-díj mint mérföldkő után mi lehet még az ön számára további pályacél?
Bizonyos értelemben úgy érzem, mintha a pályámat most kezdeném el igazán. Színésztársaimmal ellentétben én későn kerültem be ebbe a világba. Szakmai tapasztalataimat azzal a hittel pótoltam, hogy nekem mindez egyszer mégis sikerülhet. Ez a hitem azóta is megmaradt, szeretnék fejlődni és jobb színész lenni ma, mint amilyen tegnap voltam. Ugyanakkor a színházon kívül is vannak szerepek, amelyeket vállaltam, és ezekben is helyt kell állnom: férjként, apaként, idős szüleim gyermekeként.
Ezeket a szerepeket soha nem öltheti le magáról. Nem ütközik a kettő: a vállalt és az önre osztott szerep?
Olyanok ezek a szerepek, mint két tükör. Az egyikben – a színháziban – látom, hogyan működik az emberi természet, a dráma. A másikban, az életszerepeimben keresem a természetfelettit, a végtelent, a feloldozást. Pál apostol szerint még homályos ez a tükör, de az ebben kibontakozó igazságok a lelkünkben visszhangoznak. Egy jó előadásban összekeverednek bennem a szerepek a színpadon, de hazaérve különválnak – vagy legfeljebb egy kicsit ragadnak össze. Ami számomra a legfontosabb: Isten hagyja nekem, hogy ezt a hivatást végezzem.
Kiss Gergely Máté nyírségi születésű, falusi lélek. Három gyermek édesapja. Nem csupán szerencsésnek: áldottnak érzi magát. Akik nemcsak az egységnapra, hanem máskor is ellátogatnak a cívisvárosba, azon belül is a Csokonai Nemzeti Színházba, idén más darabok mellett főszerepekben is láthatják a művészt: egy holokausztot túlélő, elveszített feleségéről mintázott bábját szorongató, krisztusi szeretetre szoruló zsidó ateistaként (A bábjátékos), Erkel Ferencként egy fiktív zenés-dalos komédiában (Erkel és a forradalom) vagy éppen egy katasztrofálisra sikerülő főpróbát megidéző bohózatban összeomló rendezőként (Függöny fel!). Továbbra is műsoron lesz Dosztojevszkij Ördögök című művének feldolgozásában, és megformálja a művészet Hitler által meghurcolt allegóriáját, a Kikiáltót egy apokaliptikus, kriminális világban (Woyzeck).
Ezek szerint a szerepein keresztül találja meg a helyét az életben? Vagy már szilárdan kell állnia ahhoz is, hogy egyáltalán rátalálhasson a szerepére?
Én kölcsönhatásban látom a kettőt egymással, hiszen rengeteg – jó értelemben vett – szerepet játszunk az életben is. Reformátusként, férjként, családapaként, férfiként egy-egy sikeresen megvalósított munkám után békességet érzek, mert tudhatom, hogy minden rendben van. Azt sem bánnám, ha nekem lenne a legunalmasabb életem, viszont én úgy tudok a társadalomhoz és a szerepeimhez egészségesen kapcsolódni, ha előtte kibillenek az egyensúlyomból. Saját gyengeségeivel szembesülve a lelkemnek szüksége van ezekre: a megpróbáltatásokra, a kiszolgáltatottságra, olykor akár a megszégyenülésre. Ez mind kell ahhoz, hogy valami új születhessen meg bennem, és végül megállhassak középen. Abban látom a kegyelem munkáját, hogy ilyenkor nem megy rá a családom, és a munkám gyümölcsét is élvezhetem.
A családja inkább megajándékozottja vagy elszenvedője mozgalmas életének?
Mindkettőre tudnék példát mondani. A hektikus időbeosztásom a legnehezebb része ennek. Jellemzően egy nappal előtte tudom meg, hogy a következőkben mit fogok csinálni. A feleségem pedagógus, tudatosan lett az, a gyermekeim pedig iskolába járnak, így az ő életük sokkal rendszerezettebb. De a nyári szünetet például ezért tölthetjük együtt. Emellett a próbaidőszakok alatt a szerepeim beköltöznek a családba. Fiatalabb koromban előfordult ilyenkor, hogy ingerlékenyebb vagy türelmetlenebb voltam, de még most is sokszor bezárkózom szöveget tanulni, és a távolból hallom, ahogyan élnek. Olyan társat kaptam, akinek köszönhetően a családi élet szépen és kiegyensúlyozottan zajlik – néha szinte úgy érzem, a jelenlétem csak megzavarná ezt a harmóniát.
A Teremtő a makacsság szenvedélyéből nekem többet adott. A bölcsességet még hosszú évek alatt kell hozzá apránként megszereznem.
Előfordult, hogy a gyermekei az előadótérbe is elkísérték egy koprodukció erejéig?
Az utcaszínházban már kiskoruktól kezdve bevontam a gyerekeimet az előadásokba: improvizáltam velük, a gólyalábon meghintáztattam vagy éppen felkaptam őket az ölembe. Mátyás fiam az ilyen alkalmakon megpróbált utánozni, és ugyanúgy kurjongatott, mint én. Vele már több ízben is nyílt alkalmunk közösen fellépni. A legelső ilyen szereplés előtt könny szökött a szemembe, amikor a takarásban rápillantottam az akkor kilencéves kisfiam szőke buksijára. Egyszerre volt félelmetes és megnyugtató, úgy éreztem, egyikünk sincs egyedül. A középső lányomnak is volt már egy szavak nélküli, méltóságteljes megjelenése a színpadon. Amikor pedig a közönségben ülnek, a legnagyobb boldogság számomra, ha elismerést kapok tőlük.
Hogyan tudja oldani közönsége szorongását egy kis örömet lopva a szívükbe?
Úgy, hogy először legyőzöm a szorongásaimat. Ha elvégeztem a munkámat, ha felkészültem, akkor nyugodt lelkiismerettel várom, hogy felmenjen a függöny. Ha már nem kell a szerepemre figyelnem, akkor van energiám a közönségre, a partnereimre összpontosítani, és az ösztöneim beindulnak. A takarásban sokszor akkor is zártan koncentrálok, mielőtt belépek, ha valami nagyon vidámat játszunk. Persze van, hogy egy este nagyobb a játékkedvem, olyankor meg arra figyelek, hogy a szerepem igazságát le ne győzze a játék öröme. Állandó mérlegelés és figyelem kell ahhoz, hogy egy-egy estén minden jól sikerüljön. És nem csak a színész részéről: az egész házban, a pincétől a padlásig. A színház jóakaratú művészet.
Mindez hol válik szolgálattá?
Gólyalábon automatikusan elfogadnak az emberek, a szívem is jobban megindul. Ott vannak a gyerekek, ami sokat számít. Ebben a szó szerint kiemelt helyzetben azonnal tudok adni, valamit csatornázni feléjük – talán azt a nyolcvan centi pluszt, hiszen annyival is közelebb vagyok az éghez... Valahogy természetesen adódik, hogy az örömhírt vigyem az embereknek a maga egyszerűségében. A színpadon nehezebb, ott sokszor a darabok nehéz levegőjén keresztül kell úgy fogalmazni, hogy egy-egy gesztus meg tudja változtatni az atmoszférát, akkor talán – amennyire lehet – a természetfeletti igazságok is teret kapnak.
Isten dicsőségére teszi mindezt?
Nem gondolom, hogy ilyen szent életű ember lennék. De azt mélyen remélem, hogy az életem, a családom és a munkám – az utam összességében – Isten dicsőségére szolgál. Jób példájával riogatom magamat, hogy el ne szálljak. Jóbot kikérte a kísértő, és a Teremtő kiadta, holott ő igaz ember volt! Bárcsak azt mondhatnám, hogy én mindezt tiszta szívvel az Úr dicsőségére tudom tenni, érte csinálom. Mert előfordul, hogy Jónás módjára csak azt várom, hogy elüljön a vihar, és imádkozom a nyamvadt kis életemért. Vágyom arra, hogy egyszer mindent odaadhassak Istenemnek, és ő áldássá formálja azt.
Hogyan hangolódik az egységnapi szolgálatára?
Pilinszky János, Balassi Bálint és Weöres Sándor versei hangzanak majd el a közreműködésünkkel, népzenei köntösben – az egységről, a pünkösdről vagy éppen atyai intelmekről szóló költemények. Ami miatt ez a szolgálat már előre különösen kedves nekem, az az, hogy a fiammal, Matyival együtt is fogunk szavalni, egymás szájába adva a szavakat. Akitől őt kaptam, annak a jóváhagyásával mutathatom meg büszkeségemet, aki értékesebb, mint én, mondhatnám kissé tréfálkozva az Ige szavaival: íme, az én fiam, akiben gyönyörködöm. A színpadig nem lesz egyszerű az út, már gyakorolgatjuk a szöveget otthon, próbálunk egyre közelebb és közelebb kerülni hozzá. Tudom, hogy a gyermekem miatt, amikor a fellépés előtt leszünk, megint elfog majd az az érzés: nem vagyok egyedül, hiszen a legértékesebb kincsem, akire vigyázok, velem van.
Nem vagyunk egyedül. Lehetne ez a református egységnap üzenete is?
És nem véletlenül beszéljük ugyanazt a nyelvet. Mindezek a nagyobb összefüggések mentén rendkívül lényegesek: reformátusként, annak nemzeti ízével, sajátos a hozzáállásunk az élethez. Magamat is a keményebb eledelhez szokott, tanításra beállt fejű embernek tartom. Szeretem, hogy szavakon keresztül, megfelelő hangsúlyokkal és kevés külsőséggel érkezik el hozzánk az igazság. Református magyar vagyok, amíg élek, az is maradok. Az egység, a hűség számomra érték. Szolgálatommal tudok hozzájárulni ehhez, akkor is, ha magánemberként inkább a háttérbe húzódnék.
Mi milyen lelkülettel készüljünk az egységnapra? Mit üzenne az olvasóknak?
Kamaszkoromban nehezemre esett a templomba elmenni, szépen felöltözni és aztán várni, hogy az ünnep belülről is megtörténjen. Sokszor látom az embereken, hogy nehéz szívvel ülnek be Isten házába. A kislányom előszeretettel élcelődik rajtam, amikor befelé figyelve hasonlóan savanyú képet vágok az istentiszteleten. Sok mindent szeretnék az igehirdetések alatt tisztázni magamban. Velem is megesik, hogy megtörten érkezem, és feszülten várom, hogy az Ige hasson, és a külső tisztaságot belső megtisztulás és feloldozás kövesse. Egy ünnepi és lelki alkalom célja az, hogy az ember belülről is kifényesedjen. Ezért azt üzenem, készüljünk fel kívül-belül, és várjuk nyitott szívvel, hogy az ünnep a lelkünkben is megszülessen. Ha így állunk hozzá, nem úgy távozunk, mint ahogyan megérkeztünk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!