Hitünk alapja Isten Igéje

Az előző írástól, amelyben a református teológia teológia voltát hangsúlyoztuk, teszünk egy kis lépést előre, és megállapítjuk, hogy a református teológia rendszeres teológia. De mit is jelent ez? A rendszer gondolatától sokakban negatív érzés támadhat. A történelmi tapasztalt arra vezethet egyeseket, hogy a filozófiai vagy kompakt gondolati rendszerektől tartózkodni kell, hiszen azok kiterjesztése az élet minden területére nem sok jóra vezetett a XX. században. A különbség a keresztyének számára abban van, hogy a Biblia magáról a valóság egészéről szól, nem egy kiemelt, emberek által meghatározott problémára hívja fel a figyelmet, hanem arról a valóságról tanít, amiben élünk, arra a problémára mutat rá, ami a Teremtő szerint rossz, ez pedig az igaz Isten ismeretének hiánya, a tőle való elszakítottságunk ténye. A teljes valóságot tárja elénk Isten Igéje, amelynek egy részére az ember születésétől fogva vak. A református teológia hiszi, hogy a kijelentés értelmes és összefüggő egészet alkot. Emellett hiszi, hogy az élet területei, amelyekről a Biblia beszél, összefüggenek egymással. Nem a maga filozófiai rendszerét akarja a Szentírásra erőltetni, hanem a rendszert ismeri fel és ismeri el az isteni kijelentésben, és ezt önti szavakba. A református teológiában így függ össze Isten szuverenitása és az ember felelőssége. Egyiket sem akarja a másik ellen kijátszani, hanem a teljes kijelentés fényében, annak megfelelően ismeri fel a rendszert és értelmet a bibliai tanítások között.

Egy az előzőeknél félreérthetőbb kijelentéssel folytatnánk alapkérdésünk megválaszolását. A református teológia katolikus teológia. A reformációra általában a katolicizmus elleni tiltakozásként gondolunk. De ne feledjük, azt a teológiát, amely a XVI. században jelent meg és került bizonyos értelemben reflektorfénybe, nem akkor alapozták meg. Az esemény reformáció volt, nem egy új hit létrejötte. A reformáció egy kísérlet volt a XVI. században a kor keresztyénei számára az apostoli hit visszaállítására az egyházban. Azok a hitbeli meggyőződések, amiket Krisztus és apostolai fektettek le, a reformátorok szerint deformálódtak az évszázadok során. Így – a Biblia mércéje szerint – a vallásgyakorlatban sok minden eltorzult, az egyházat pedig erkölcsi hanyatlás jellemezte. Ez azonban nem azt jelentette a számukra, hogy minden a katolikus egyházhoz kötődő hittételi örökség téves lenne. A reformáció idején kibontakozó, mai szóval felekezetek továbbra is magukénak vallották a keresztyén hit katolikus igazságait. A kifejezést eredeti értelmében használjuk, tehát egyetemes, vagyis az egész, a Krisztus által alapított egyházhoz tartozó igazságokat értjük alatta. Ilyenek voltak azok az alapigazságok, amiket az egyház a korai századokban a megjelenő eretnekségekkel szemben vallott és lefektetett. A niceiai zsinaton Krisztus istenségét vallották meg a keresztyének. Később, a kalcedóni zsinaton Krisztus kettős természetéről állapítottak meg dogmát. Ezen zsinatok felismert és lefektetett hitigazságai a mai napig közös pontot jelentenek a különböző keresztyén felekezetek között. A reformátorok a Krisztustól és apostolaitól fakadó hit jogos örököseként tekintettek magukra, mint akik megvizsgálták és meghatározták, melyek azok a hittételek, amelyek Krisztus tanításából fakadnak, és melyek azok, amelyek nem. Azt azonban, hogy mi „jó” és mi „rossz” dogma, nem egyéni ízlés alapján döntötték el. A reformátorok korában alakult ki az a meggyőződés, hogy kell egy biztos mérce, ami alapján megítélhető minden gyakorlat és hittétel. Ez a biztos alap pedig nem lehet más, csak az isteni tekintéllyel bíró Szentírás.

Amikor Luther Márton a wormsi birodalmi gyűlésen tett kijelentését olvassuk („Hacsak meg nem győznek engem a Szentírás bizonyságaival vagy világos okokkal (…), kötve vagyok a Szentírásnak általam idézett Igéiben és az Isten Igéjébe vetett bizalmamban, és visszavonni sem nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem bátorságos, sem nem tanácsos dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Ámen.”), akkor a kor nagy vitájának megtestesülésével szembesülünk. A XVI. század nagy vitája az isteni kinyilatkoztatás forrásait érintette. Egyetértés volt abban, hogy a keresztyénség kinyilatkoztatott hit, tartalma Istentől származik. A vitában álló felek, mind a katolikusok, mind a protestánsok egyetértettek abban, hogy legalább két különálló hely van, ahol Isten kinyilatkoztatja önmagát. Az egyik a természetben van, amit „természetes” vagy „általános” kinyilatkoztatásnak neveznek, ahogy az Ige is beszél arról, hogy az egek Isten dicsőségét hirdetik (Zsolt 19,1). A másik a „különleges” kijelentés, a Biblia. A vita azért bontakozott ki, mert a katolikus egyház a Bibliával egyenrangúnak tekintette a szent hagyományt, ezért sok, a Szentírásból nem következő gyakorlatot is igazoltnak tekintett, amivel tulajdonképpen a Biblián kívül egy másik mércét is elfogadott. Ezzel ellentétben a református teológia szerint minden tanításának alapja Isten Igéje. Egyetlen, kizárólagos és megbízható mérceként ezt veszi alapul, és ezen méri meg minden kijelentésének igazságát.

A protestánsok között mindenki magáévá teszi a „semper reformanda” elvét. Az egyháznak mindig szüksége van arra, hogy „reformálja” magát, és mindig arra hivatott, hogy ellenőrizze saját hitvallásait és hagyományait, hogy megbizonyosodjon arról, hogy azok összhangban vannak a Szentírással. A reformátorok azért is utasították el a hagyomány tekintélyét, mert felismerték, hogy a bűn az egyház életében is valóságos. Az emberek által hozott döntések, az általuk megfogalmazott dogmák tévedhetnek, így hibás lenne ezeket a hagyományokat, a katolikus egyházi tekintélyt egyenlőnek tartani az isteni kijelentéssel. Ez nem azt jelenti, hogy a protestantizmus általánosan lázad minden tekintély ellen. Inkább azt jelenti, hogy helyére tette a tekintély jelentőségét és érvényét az emberek életében. Visszahelyezte oda, ahonnan minden tekintély származik.

Amellett, hogy a Szentírásra mint egyetlen tekintélyre kezdtek el hivatkozni, Isten Igéjeként, Isten Hangjaként (vox Dei, verbum Dei) viszonyultak hozzá. A Biblia ihletett szerzője végső soron Isten, aki az embereket – akiknek sajátos stílusjegye megfigyelhető a különböző könyveken – a Szentlélek által csak felhasználta kijelentése leírására. Ezek a szerzők önmagukban esendőek voltak, de a protestáns felfogás szerint Isten a Szentlélek különleges szolgálata révén megóvta a Bibliát ennek következményeitől. A református teológia vallja: a Biblia emberi szavakkal és emberi szerzők által érkezik hozzánk, mégis isteni eredetű.

Az isten kijelentés felemelkedésének a következménye volt, hogy a reformátorok és a következő nemzedékek fontosnak tartották, hogy az egy Isten szavát mindenki olvashassa. Ebből ma is sokan azt a következtetést vonják le, hogy mindenkinek joga van azt úgy értelmezni, ahogyan akarja. Ez azonban teljesen távol áll a reformátorok gondolkodásától. Ők világosan kimondták: van a Szentírásnak helyes és van helytelen értelmezése.

Luther azt mondta, hogy a Szentírásnak sok olyan része van, amelyet nehéz megérteni, ezért van szükségünk tanítókra a gyülekezetekben, olyanokra, akik elmélyednek a Biblia tanulmányozásában. De azt az alapvető üzenetet, amely szükséges ahhoz, hogy az ember üdvözüljön, mindenki számára nyilvánvalóvá kell tenni. Luther azon meggyőződésére, miszerint a Bibliát el kell juttatni a laikusokhoz, a reakció az volt, hogy ha valaki ezt megteszi, az a gonoszság előtt nyit kaput, hiszen így az emberek félreértelmezik majd a Szentírás eredeti üzenetét. El kell ismerni, hogy ez így is történt. Luther mégis kitartott, és azt mondta: „Ha ez a helyzet, és ha a gonoszság zsilipje megnyílik azáltal, hogy felnyitjuk a Biblia lapjait az emberek előtt, akkor legyen.”

Luther számára azért volt egyértelmű a döntés ebben a helyzetben, mert meg volt róla győződve, hogy a Biblia az örök üdvösségünk üzenetét tartalmazza, és erről mindenkinek joga van tudni. Ez annyira egyértelmű volt számára, hogy kevésbé tartotta fontosnak az ezzel járó összes torzítás és eretnekség kockázatát. A Szentírás olvasása, a Szentírásból való prédikáció így központi szerepet kapott az egyházban, a történelmi protestantizmus és így a református tradíció liturgiájában, valamint sokunk hitgyakorlatában.