Hitvalló hőseink

Marginális-e a forradalom és szabadságharc egésze szempontjából annak református vetülete?

Ahhoz, hogy átfogóan értsük 1956-ot, ismernünk kell annak társadalomtörténetét, benne az egyházak szerepvállalását. A református intézmények, közösségek és személyiségek azonosulása a forradalommal és szabadságharccal sokkal mélyebb, sokkal erősebb, mint amennyire ez benne van a közös emlékezetben. Ennek próbája, bizonyítéka a Református Megújulási Mozgalom memorandumának fogadtatása az ország reformátussága körében. November elsején létrejött az Országos Intéző Bizottság Ravasz László 1948-ban politikai nyomásra lemondott püspök, Pap László dékán, Kardos János jogász, szintén lemondatott dunamelléki főgondnok vezetésével. Ebből nőtt ki a Református Megújulási Mozgalom. November 13-án memorandumot fogalmaztak meg az egyház lelki és intézményes megújulásáról, és kiküldték minden gyülekezetnek. A gyülekezetek több mint kétharmada, mintegy kilencszáz egyházközség jegyzőkönyvszerű választ küldött a memorandumra. Lényegük: presbitériumi határozatokban támogatják a nemzeti függetlenségi küzdelmet és az egyház autonómiájának helyreállítását, lelki megújulását. A lelkészek és presbiterek kézjegyükkel is ellátták az anyagot. Ezek a hitvalló szövegek képet adnak arról, hogy a református közösségek csaknem tíz év diktatúra után is milyen lelki erőtartalékokkal bírtak. A megmaradt állásfoglalások száma több mint hétszáz.

Az aláírók nem keveset kockáztathattak ezzel, hiszen a szabadságharcot november 4-én elvileg leverték...

Kétségtelenül bátor kiállás volt a memorandumra így visszajelezni, hiszen bent voltak a szovjet csapatok, gyülekezési tilalom volt érvényben, sortüzeket adtak le, zajlottak a pufajkások fékeveszett cselekedetei, végigverték a falvakat.

Előzőleg mégsem papok emeltek barikádokat, fogtak fegyvert, szálltak szembe az orosz tankokkal.

Forradalmat nyilván nem egyházak csinálnak, még kevésbé szabadságharcot. De a reformátusság elejétől fogva aktívan részt vállalt a sebesültek mentésében, a véradás, illetve Budapest élelmiszer-ellátásának a megszervezésében, országszerte a helyi forradalmi bizottságok, nemzeti tanácsok megteremtésében. Utóbbiakra azért volt szükség, mert miközben a fővárosban fegyveres harcok dúltak, vidéken néhány nap elteltével összeomlott a kommunista tanácsrendszer, és autonóm, alulról építkező, demokratikus igazgatási szervekre volt szükség. Méghozzá olyan emberekből, akiket a helyi közösségek elfogadnak. Rengeteg lelkész, presbiter volt közöttük, mert bennük bíztak. Szintén a társadalmi szerepvállalás része, hogy egyfajta szellemi iránytűként szolgáltak az egyház jeleseinek rádiószózatai. Például Pap László dékáné, aki korábban az ellenállásban, embermentésben szerzett nevet, a legkeményebb Rákosi-rendszerben pedig a „szabadság kis szigetét” teremtette meg a teológián. Ravasz László november elsejei beszédében pedig egyaránt benne volt a nemzeti szabadságharc melletti kiállás és az indulatok felülkerekedésének az elutasítása.

Ön reformátusok kifejezett békéltető szerepéről is szól tanulmányaiban. Hogyan lehetett itt békéltetni?

Hét-nyolc év kemény diktatúra után nagyon érthető lett volna emberileg, hogy a kommunista terror helyi arcait, ávósait meghurcolják. Rengeteg düh, indulat gyülemlett föl az akkori napok cselekedetei miatt is. A békéltetésre a mosonmagyaróvári sortűz esete a legemblematikusabb példa. Október 26-án felvonult a szabadságot ünneplő tömeg, útjukban le akarták szedni a vörös csillagot. És ebbe a teljesen békés tömegbe lőttek sortüzet a határőrlaktanyából. Meghalt legalább félszáz ember, köztük asszonyok, fiatalok, agrárakadémiai hallgatók. A tömeg indulatba jött, kirángatták az ávósokat a laktanyából, keresték a tűzparancs kiadóját. A forró helyzetben környező településekről odaérkezett három, tekintéllyel bíró ember: egy győri reformkommunista színész, Földes Gábor, egy hitét gyakorló katolikus magyartanár, Tihanyi Árpád, illetve Gulyás Lajos levéli református lelkész. Az volt a céljuk, hogy lecsitítsák a népítéletre készülőket. Gulyás Lajos kimentett a felbőszült tömegből egy határőr tisztet is. Másnap elérte, hogy nemzeti tanácsot alakítsanak Óváron. Lelkészhez méltón meggyőzte az embereket, hogy bármilyen alávaló és borzalmas dolgot követtek is el a lövetők és a laktanya fegyveresei, törvényes bíróság előtt a helyük, nem szabad teret engedni az önbíráskodásnak. Ennyi volt Gulyás Lajos református lelkész ötvenhatos tevékenysége, meg hogy Hegyeshalomban interjút adott az osztrák sajtónak. Letartóztatták, ahogy Tihanyit, Földest is, megvádolván őket azzal, hogy gyilkosságra bujtogatták a tömeget. A sortűzparancs kiadói ellen nem indítottak eljárást, de azokat, akik odamentek csitítani, felakasztották.

Továbbra is a református fókuszt alkalmazva, milyen folyamatok vezettek ötvenhathoz?

Valójában a két háború közötti időszakra is vissza kell pillantanunk a válaszért. A vesztes háború és a Trianon utáni sokk megújulási folyamatot indított el az egyházban. A belmisszió mellett rengeteg ifjúsági egyesület is alakult. Ha csak a Keresztyén Ifjúsági Egyesület és a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom (SDG) történetét nézzük, azt látjuk, sok munkatársát tudta jelentékeny személyiséggé növeszteni Bereczky Alberttől Soos Gézán át Szabó Imréig. Rajtuk kívül, szintén közösen munkálkodva, Ravasz László püspök segítségével olyan személyiségek adtak építő lendületet, mint Bodoky Richárd, Muraközy Gyula, Zsindelyné Tüdős Klára, és még hosszan folytathatnánk a színes névsort. E nemzedék Krisztus-hite más körülmények között máshogyan mutatkozott meg a II. világháború idején, különösen a német megszállás alatt, illetve a nyilaspuccsot követően, amikor az ellenállás kérdése égetővé vált. Élő református közösségek tagjai, akik jól ismerték egymást, és volt közös értékrendbeli alapjuk, közös tapasztalatuk akciók kivitelezéséről, nagy számban vettek részt az ellenállásban és embermentésben. A fiatal, tettre kész hívő református értelmiség java 1945-ben a közéletben találta magát, nagy reményekkel a haza demokratizálódására nézve. Ám egy-két év leforgása alatt a kommunisták internálótáboraiban és börtöneiben landoltak. Az SDG-ből jött Horváth János és Kiss Sándor például úgy, hogy előzőleg a nyilasok is bebörtönözték őket.

Ezúttal mi volt a vád?

Köztársaság-ellenes összeesküvés. Rákosiék fő politikai ellenfeleiknek a nem kommunista antifasiszta múltú, „alternatív” elitet tekintették, azokat, akik elkötelezettek a nemzeti függetlenség iránt, akik tudnák irányítani az országot, mert a képesség is, a hitelesség is megvan bennük. Őket kezdték el szisztematikus leszámolással – szovjet segítséggel – kiiktatni a közéletből. A legfenyegetőbb kicsúcsosodása ennek a Magyar Közösség ellen indított, több száz embert érintő persorozat volt, amely a kisgazda – és jelentős részben református – értelmiség és a szovjetizálással szembeni ellenállás kiiktatását célozta. Soos Géza és mások emigrációba kényszerültek, a tábor egy további része börtönbe, internálótáborba. Voltak, akik engedték bekötni magukat a kommunistákhoz. Ezek között találjuk Bereczky Albertet, a Rákosi döntése értelmében lemondatott Ravasz László püspök utódját 1948 júliusától…

Ekkorra foszlottak szét a remények?

Így is rengeteget számított annak az 1945– 47 közötti reménynek a megízlelése, hogy most valóban egy független, demokratikus ország megteremtésében lehetnek részesek! Ez ugyan nem teljesedett be, az orosz csapatok bent maradtak, a 1945-ös nagyarányú kisgazda győzelmet nem engedték kiaknázni, 1947-ben pedig jött a kékcédulás választási csalás… De addig mégis látszott „pillanatnyi” esély a szabadságra! Ennek megtapasztalását nem lehetett kiölni. Az elitet ugyan le lehetett szedni, emigrációba lehetett kényszeríteni, börtönbe lehetett zárni, de akik mögöttük voltak, a társadalom szövete, a kapcsolati hálók, az értékrend ott maradt. 1956-ban ez is felszínre tört! A forradalomszociológiával foglalkozó szakemberek úgy tartják, nem ott szokott kirobbanni a forradalom, ahol a legkeményebb az elnyomás, mert ott nincs lehetőség rá, hanem ahol egyszer megérezték a változás reményét.

De most még csak 1948-ban vagyunk, amikor a kommunisták bekebelezték a szocdemeket, kezdetét vette a totális diktatúra.

Miután előzőleg a kisgazdákat szétverték… Ezek után nyomban megindult a támadás – egymással párhuzamosan – két nagy társadalmi tömb, az egyházak és a parasztság ellen. A kettő között nem kis átfedés is van, hiszen a református parasztság jelentős része olyan birtokos paraszt volt, akit kulákként megbélyegezve üldözött a rendszer. Ami kifejezetten az egyházakat illeti, oszd meg és uralkodj alapon részben eltérő volt a megtörési módszer. A katolikus egyházzal szemben masszív terrort alkalmaztak, a református egyházzal szembeni politikának viszont már akkor az volt a lényege, hogy lehetőleg az egyház vezetőin keresztül kontrollálják és fenyítsék azokat, akik ellenállnak.

Mégis jócskán vannak mártírjaink.

Van néhány emblematikus per is: ilyen a Keresztyén Ifjúsági Egyesület vezetői elleni. 1951-ben letartóztatták őket, Pógyor István korábbi nemzeti titkárt 1953-ban a börtönben halálba kínozták… És vannak bizony olyan lelkészek, presbiterek, akik halálos áldozatai a diktatúrának. Vidéki lelkészek ellen indultak decentralizáltan eljárások. Rásky András például internálótáborban hunyt el, koncepciós kémkedési ügybe mártották, máig nem tudjuk, hol van eltemetve a 301-es parcellán belül. Balogh Mátyás békési lelkész letartóztatásban halt meg börtönben, vagy említhetem Pap Béla karcagi lelkipásztort is, akit először koncepciós perben ítéltek el, mert a kényszerszövetkezetesítés ellen kért védelmet a református parasztok számára a Zsinattól. 1956-ban szabadult, de 1957 augusztusában nyoma veszett egy bakonyi kirándulása során.

Miért lehetett ki- és lecserélni a református egyház vezetőit kollaboránsokra?

Sokkal egyszerűbb volt a református egyház hiteles vezetőit nyomással, zsarolással, megfélemlítéssel eltávolítani, nem kellett hozzá perbe fogni őket. Nálunk nincs Vatikán, nem a pápa nevezi ki a püspököket. Rákosiék így a drasztikusan átalakított református egyházvezetőségre bízhatták az egyház gúzsba kötését, az egyházi intézményrendszer leépítését, az egyesületek úgymond önkéntes fölszámolását, a misszió ellehetetlenítését egyházi szabályzatok által…

Bereczky eredetileg ébredési ember volt, részt vett az ellenállásban. Hogyan lett képes a diktatúra ilyen fokú kiszolgálására?

Szögezzük le, a rendszerrel együttműködni hajlandó felső szintű vezetők között Péter János tiszántúli püspök volt az abszolút bizalmi ember, nem Bereczky Albert dunamelléki püspök, zsinati elnök, de kétségkívül utóbbi is kiszolgálta az egyházüldöző, nemzetgyűlölő rezsimet. 1945-ben még kisgazda államtitkár. Kulcsszerepe volt abban, amire hivatkozva a Magyar Közösség perében másokat vádoltak. Rákosi ne tudta volna, hogy Bereczky Albertből minden gond nélkül egy koncepciós per elsőrendű vádlottját lehetne csinálni?! Előnyösebb volt azonban püspökké tennie. Bereczky nyilván pontosan láthatta, hogy neki három pályája lehet: vagy emigrál, vagy börtönbe kerül, vagy vállalja az akkori „reálpolitikai lehetőségeket”. Ezzel együtt a generációs váltás igényének a hulláma is vitte. Az egyházon belül sokan őszintén hittek benne mint fiatal, karizmatikus lelkészben, aki a Horthy-korszak lehanyatlása után az idős Ravasz helyére áll, és részben az ellenállásban szerzett jó kommunista kapcsolataival is tudja vezetni a keskeny úton az egyházat. Maga is ezt hirdette: „Minekünk a keskeny úton kell járni.” Igen ám, de mozgástér híján nem tudott modus vivendit kötni, hamar kiszolgálói pozícióba került, megpróbálta ő is teológiailag igazolni, legitimálni a diktatórikus rendszert. A lelkiismeretét az ötvenes években többek között ellenállásbeli harcostársa, Szabó Imre budapesti esperes, fasori lelkipásztor, illetve Pap Béla karcagi lelkész ébresztgette. Azt vetették a püspök szemére, hogy miközben a háború után azért bírálta az egyházat, mert nem tett meg mindent az üldözött zsidókért és nem tiltakozott elég erélyesen, most, a kuláküldözések és kitelepítések idején az általa vezette egyház semmit sem tesz, föl sem emeli a szavát a sajátjaiért. Merthogy valóban óriási emberi és családi törések közepette zajlott a kollektivizálás első kísérlete. A szabadság, a vagyon elvesztése és az alapvető értékválasztás megkérdőjelezése vált tűrhetetlenné abban az országban, ahol akkor még erőteljes volt a hagyományos paraszti társadalom, amelynek tömegeiben erős az istenhit, a kötődés az egyházhoz. Szabó Imrét eltávolították Budapestről, és egy nyírségi falut, Bujt jelölték ki új szolgálati helyéül, Pap Bélát pedig letartóztatta az ÁVH.

Az egyház és az egyháziak ötvenhatos tevékenységéről már szólt. Hogyan intézte el a „református ötvenhatot” a kádári megtorló gépezet?

A hatalom érzékelte a Református Megújulási Mozgalom mögötti élő kapcsolati szövetet, bizalmi hálót, közös értékrendet. Ebből igyekezett kiemelni a magembereket, szétzilálni a veszélyes szövetet. A munka egy részét a politikai rendőrségre és a bíróságra, a másik, nagyobb részét megint az egyházvezetőségre bízták. Perbe nem rendezett, egymástól független helyi ügyeket kreáltak, főleg a mozgalom országosan ismert, a szabadságeszményért kiálló, hitvalló személyiségei ellen. A budapesti református teológia dékánja, Pap László esete hordozza a legjellemzőbb mintázatát annak, ahogy a református egyházat meg akarták törni. Egy demokratikus államban minden bizonynyal püspök vált volna belőle, óriási volt a nemzetközi tekintélye is, a teológián szellemi oázist teremtett a diktatúra idejében, a Megújulási Mozgalom, egyáltalán a református ötvenhat motorja volt… Látjuk az állambiztonsági iratokból, hogyan futott neki többször is a kommunista politikai rendőrség, hogy pert akasszanak a nyakába. Több lelkészt ráállítottak ügynökként, egy volt diákja, a Zsinat külügyi osztályán dolgozó Tóth Károly későbbi püspök, akit 1955-ben szerveztek be még teológuskorában, 1956 decembere óta folyamatosan jelentett, tett róla súlyosan terhelő vallomásokat. Végül nem lett belőle per, mert az egyházpolitikai logika mást diktált. Egyházi bírósággal mondatták ki a bűnösségét. Megfosztották először a dékáni pozíciójától, professzori állásától, és ezt a nemzetközi szinten jegyzett kiváló embert elküldték segédlelkésznek egy Tolna megyei, református szempontból szórvány zsákfaluba, Murgára. Nem sokkal utána, ötvenévesen kényszernyugdíjazták, feleségét kirúgták a tanári állásából, miközben öt gyermeket neveltek.

Ő tehát megtörhetetlen volt?

Feltétlenül. Amikor a Kádár-rendszer már próbálta emberarcúnak eladni magát, és egyre kínosabb volt Pap László félreállítottsága nemzetközi tekintélyű professzorként, Bartha Tibor püspök 1959–60 körül unszolta, kérjen bocsánatot, és akkor megkínálják egy jobb dunántúli vagy dunamelléki gyülekezettel. Pap László válasza az volt, ha ő elkövetett bármiféle vétséget, állítsák egyházi bíróság elé. Mert ő az egyház megújulásáért és a tiszta evangéliumért állt ki, és végig a jog szerint járt el. Ha pedig nem állítják egyházi bíróság elé, mondta, akkor nincs miért bocsánatot kérnie, akkor tőle kellene bocsánatot kérni.

Történészként a korszak sok áldozat-, illetve karriertörténetét kutatta. Mit jelentenek önnek a hősies példák?

Amikor az úrvacsora kiszolgáltatása után az következik a liturgia szövegében: „Így éltek vele hitvalló őseink…”, akkor mivel ott vannak bizonyos nevek a fejemben, szinte így hallom: „…így élt vele Gulyás Lajos, Soos Géza, Pap László.” Általuk erősödhet a kötődésünk az egyházhoz, múlthoz, identitáshoz, átélhetjük, hogy ezek is mi vagyunk. Az ő történetükből is látszik: mindig van döntési lehetőség, még akkor is, ha nincs külső szabadság. Csakhogy ennek ilyenkor nagy ára van… Ezek az életsorsok szembesítenek azzal, én mit tennék a helyükben egy újabb egyházüldözés során. Biztos, hogy a leghitvallóbb utat választanám? Így megtanuljuk jobban becsülni mindazokat a hősies, hitvalló cselekedeteket, kiállásokat, amelyek mellett könnyedén elmegyünk. Akkor már közelebb kerülünk ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a példája szervesüljön a mi életünkben is.