„Hivatásomban a helyemen vagyok”

Előfordult, hogy máshová kerültél az életedben, mint amit terveztél?
Informatikát akartam tanulni, mert abban láttam a jövőt, de édesapám ráhatására végül mégis a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban tanultam tovább. Utólag örülök, hogy édesapám kiállt az elképzelése mellett, mert a gimiben töltött négy év során megerősítést kaptam. A Szentléleknek meghatározó munkája volt abban, hogy az újságírói pályán indultam el. Ma már biztos vagyok benne, hogy a hivatásomban a helyemen vagyok.

Volt olyan pillanat az életedben, amikor azt érezted, hogy Isten megszólított?
Walesben szolgáltam egy évet egy önkéntes diakóniai programban. Azt gondoltam, „jó buli” lesz, de egészen másként alakult ez az időszak, emiatt kezdetben sokat perlekedtem Istennel. Egy háromszáz lakosú magashegyi bányásztelepülésre kerültem, ahol a világnak szinte minden problémája egy helyen összpontosult: szegénység, korai terhesség, alkoholizmus, válások és sorolhatnám. Az volt a feladatom, hogy az ott élő családoknak programokat szervezzek. Egy esti családlátogatáson a házba benyitva azt láttam, hogy a szülők bedrogozva fetrengtek, a kisgyerekeik pedig végignézték. Akkor döbbentem rá, hogy miért rendelt oda az Isten. Felismertem, hogy ezeket az embereket is szereti az Úr, és általam akar adni nekik valamit. Az isteni szeretet ott is működik, ahol emberi számítás szerint nem lehet jelen. Arcul ütött a felismerés: nem azért jöttem el otthonról, hogy jól érezzem magam, hanem azért, hogy ezeknek az embereknek és ezzel együtt Istennek is adjak egy darabot az életemből. Abban a walesi faluban nőttem fel igazán és erősödtem meg a hitben, amelyet nagyszüleimtől hoztam. A feleségemet is a diakóniai év folyamán ismertem meg.

Van a Bibliának olyan része, amelyik különösen megérintett?
Két Ige végigkísérte a felnőtt életemet: az egyik, hogy „rendelt ideje van”. Előfordul, hogy néha türelmetlen vagyok. Ez az Ige mindig arra tanít, hogy nem szabad idő előtt kikövetelni dolgokat, mert lehet, hogy még nem is vagyok alkalmas rá. Nem szabad elébe menni az Isten akaratának. A másik Ige Máté evangéliumából való: „...mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” Félelmetes könnyelműséggel hajszolják az emberek a sikert, és közben nem jut idő a legfontosabbra: Istenre. Hallottam egyszer egy mondást: hogyha elfáradtál, állj meg, hogy utolérjen a lelked. Én is próbálom keresni ezeket az időket. Nem titok, sokszor futok én is a mókuskerékben, de ha rajtakapom magam, igyekszem lassítani.

Az Európa rádiós munkád mellett médiát is oktatsz a volt iskoládban. Mit tanítasz a diákoknak, miben más egy keresztyén újságíró?
Leginkább erkölcsi kérdésekben szoktam állást foglalni. A keresztyén újságírónak más megközelítésből kell látnia a történeteket. Például soha nem szabad átgázolnia senkin egy „jó sztori” érdekében. Járom a vidéket, rengeteg emberrel találkozom, az interjúk alatt az emberek a bizalmukba fogadnak, és néha súlyos dolgokat mesélnek el. Fontos, hogy ezekről úgy számoljak be, hogy az interjúalany szempontjából elfogadható legyen, de ugyanolyan fontos kiállni a szakmaiság mellett. Adódnak olyan helyzetek is, amikor ki kell kapcsolnom a diktafont. Keresztyén újságíróként tiszteletben kell tartanom az érzékeny pontokat. Volt olyan interjú, amely megváltoztatta a gondolkodásod? Egyszer egy hallgatónk elmondta nekem, hogy az Európa Rádió egyházi műsorai hatására ateistaként jutott hitre, és azóta már a református egyházban is dolgozik. Ez nagy megerősítés volt, hogy fontos a munkánk. Megrázó helyzetek adódnak. Egy interjúalanyom két nappal a beszélgetésünket követően meghalt. A felesége felhívott telefonon, hogy küldjem el neki az interjút, mert ez az utolsó emléke a férjéről. Utólag visszahallgattam, és megdöbbentem, mert mintha érezte volna a férfi, hogy nincs tovább, és abban a beszélgetésben lényegében bizonyságot tett a hitéről. Soha nem tudhatjuk, hogy egy-egy interjúnak mi lesz a hatása.