Hmmm… Isten tükrében olyan jól nézek ki?! Vagy mégse?

Indítsunk egy hétköznapi történettel! Nem lehet egyszerű abban a visszajelzésben felnőni, hogy nem vagyok tökéletes úgy, ahogy vagyok. Pedig nem egy gyermekkel megtörténik, ha túlsúlyos, vagy ellenkezőleg, túl vékony a testalkata. Az egyik keresztyén barátnőm serdülőként vált husisabbá, majd egyetemistaként elővette az ugrálókötelet, a hullahoppkarikát, de komoly tréning árán sem fogyott le, többszöri próbálkozásra sem. Legutóbbi találkozásunkkor azon aggódott, hogyan mutat majd a fürdőruhájában a csapatépítőn. Huszonhat éve teltkarcsú, de mintha még mindig szégyellené emiatt önmagát.

Ehhez hasonló történetekkel érkezem Erdős Eszterhez. Először találkozunk személyesen, ezért nem lepődöm meg a harmincmínuszos alkatán. – Tévhit, amit manapság többfelől hallok, hogy a testképzavar a posztmodern fogyasztói társadalom jelensége. A Bibliában már a bűnesetnél olvashatunk arról, hogy Ádám és Éva szégyellték magukat, emiatt fügefalevelekkel takarták el a testüket. A teremtéstörténet a babiloni fogság idején született, e szerint az emberek már ismerték ezt az érzést. A testképzavar az eredendő bűnnel hozott nyomorúságunk. A bűnesettel elszakadtunk Istentől, meglazult a vele való kapcsolatunk, és ez együtt jár a szégyennel. Sőt, fordítva is igaz: a szégyen számos nyomorúságnak, bánatnak, bűnnek, azaz céltévesztésnek az okozója. Az ember önmagát teszi a középpontba, átveszi Isten szerepét, és istenként már ő mondaná meg, mi a tökéletes, milyennek kellene lennie önmagának – fogalmaz Erdős Eszter.

Vajon a stresszevés, a túlevés bűn? – érdeklődünk. – Ha a bűn céltévesztés, akkor az, de inkább gyarlóságként tekintek rá, egy nyomorúság, ami a személyiségünkből fakad. Nem mindannyian vagyunk egyformán érintettek. Némelyek szinte állandóan éhesek, de olyan ember is akad, aki egyáltalán nem kívánós. Ahogy Pál apostolnak tövis adatott a testébe, nekünk, kövéreknek ez is egy gyengeségünk, ami ellen Isten segítségével küzdhetünk – vallja.

– A bűnbánat gyógyít, de a szégyen öl – hangsúlyozza a drogterápiás otthon egykori vezetője, ahogy azt is, hogy a bűnbánatból Isten bocsánata következik, a szégyen azonban traumatizál. Kislányként, fiatal nőként csúnyának tartotta magát, csupán negyvenévesen változott meg a véleménye, amikor a teológushallgató korában készült fotóalbumát nézegette: „Szép lány voltam, csak nem tudtam magamról” – sóhajtott fel akkor. Hozzáteszi, hogy lelkigondozóként is rendkívül csinos nőkkel találkozik, akik mégis szégyellik önmagukat.

Megjegyzem, van egy mondás is arról, hogy minden nő legalább egy dologgal elégedetlen a testén, de kedvesen azonnal helyreigazít, hogy a férfiak is szégyellik a testüket, hiszen sokan úgy érzik, nem elég vagy szép a férfiasságuk.

Miközben Eszterrel beszélgetünk, még mindig a hatása alatt vagyok egy másik, interjú előtti beszélgetésemnek, amikor egy keresztyén, vékony testalkatú hölgy megosztotta velem, hogy mennyire károsak azok a jó indulatú megjegyzések, amelyeket ismerősöktől kap, gyakran váratlan élethelyzetekben. – Hiányzik a köztudatból a pozitív kommunikáció – állapítja meg a lelkigondozó. – A jót természetesnek vesszük, és amiről úgy érezzük, javításra szorul, azt szóvá tesszük: „Jaj, kislányom, vigyázz már magadra, látod, hogy husi-musi vagy!” „Jaj, kislányom, csont és bőr vagy, egyél még!” Nem gonoszságból vagy rosszindulatból, de mindannyian segíteni akarunk, ehhez azonban meg kell találnunk az arany középutat. Ha nem adnánk visszajelzést, azzal magára hagynánk az illetőt, mégis igyekezzünk pozitívan kommunikálni, nehogy megbántsuk, és ezzel a szégyent hívjuk elő a lelkében! A kövér ember ugyanis minél jobban szégyelli magát, annál többet eszik. A szemrehányás, az ítélkezés nem vezet célra, az elfogadás viszont igen – magyarázza.

Felvetjük, hogy vajon mi gátol bennünket abban, hogy letegyük a címkéinket, illetve le kell-e egyáltalán tennünk azokat. – Jézus emberré lett, egyszerre volt teljességgel Isten és teljességgel ember, kivéve, hogy nem követett el bűnt. Az Úr örül, ha megtaláljuk a teremtettségünkhöz illő testünket. Az említett arany középút ebben az esetben nem biztos, hogy középen van. Sokfajta szépség van, a légiesen nádszálalkatú nő is gyönyörű, és az egészségesen telt idomú is vonzó. El kell fogadnunk a teremtettségünket, azt, hogy Isten alkotott minket. A teltebb alkatú, ha túlságosan lefogy, csak ösztövérré válik, a drasztikus fogyókúráktól pedig csak jobban elhízik az ember, ha nem vigyáz – fejti ki Erdős Eszter.

Megjegyzi, hogy ez bizony kettőség: egyszerre kell hálát adnunk Istennek azért, amilyenné teremtett, ha pedig ez nem megy, akkor kérni őt, hogy segítsen elfogadni, és eközben tennünk is kell azért, hogy szépek legyünk. – A holisztikus evangelizációnak az a benyomás is a része, amelyet az emberekben keltünk a külsőnk, a beszédünk, a jelenlétünk által. Istent képviseljük a világban! Ahogy egy nagykövetnek sem mindegy, hogyan jelenik meg egy állami rendezvényen, úgy mi sem jelenhetünk meg akárhogy a világ színpadán. Vonzók vagyunk-e abban az értelemben, ahogy Pál apostol a rómabelieknek írja: „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” – magyarázza a lelkésznő.

Hogyan segíthetünk egy túlsúlyos emberen? – tesszük fel a kérdést Erdős Eszternek. – Ugyanazt kell mondanunk, mint a drogfüggőnek: elfogadlak, szeretlek, és remélem, hogy a szeretetemen keresztül megérzed, elhiszed, hogy Isten is szeret így, ahogy vagy. Az Úr képes, akar is segíteni neked abban, hogy az ő képére formáljon téged, hogy jobban hasonlíts arra, akivé ő megálmodott – fejti ki. – Ha például stresszevő vagyok, az ételhez való viszonyom intenzívebb egy átlagemberéhez képest, akkor ha kérem és engedem – mert olykor Isten kezdeményez, és akkor csak engedni kell –, hogy Isten betöltse a szívemet, a gondolkodásomat, és hozzáfordulok, imádkozom, akkor akár észrevesszük, akár nem, de kapunk egy plusz erőforrást az életünkbe, mégpedig a Szentlelket – szögezi le.

Erdős Eszter negyvenhárom éves korától kezdett el hízni, tudjuk meg, alattomos módon jöttek fel rá a kilók. Évenként csak kettőt-hármat szedett fel, észre se vette, hogy egyre teltebb, hiszen megszokta a súlyát. – Eljött a nap, amikor már olyan számot láttam a mérlegen, amelyet nem tudtam tolerálni. Istentől kaptam még egy motivációt: ekkor tudtam meg, hogy unokám születik. Egy kisbaba mellett fittnek kell lennie a nagymamának. Hatalmas öröm és erőforrás volt ez – meséli.

Eszterben egy világi önsegítő csoportban kezdődött el a változás, ahova fél éven át járt, a fogyókúra megkezdése előtt. – Nem történt semmi különös, hallgattam a többiek történetét, hogyan adták le a kilókat és tartják azóta a súlyukat, vagy hogy éppen miért nem sikerül. A drogmisszióban is ez a módszerünk, csak itt csoporttagként tapasztaltam meg, hogy mindaz működik, amit a fiúk között csinálunk – osztja meg.

Másfél év alatt harminc kilótól szabadult meg. – Nem a módszer a fontos, hanem hogy megtalálja az ember, hogy mit tud beépíteni a hétköznapjaiba. Személy szerint tíz óra tájban zabpelyhet reggeliztem, majd koradélután a drogmisszióban lévő ebédet fogyasztottam. Nem volt időm külön főzni, ahogy más fogyókúrát tartók dobozolnak – magyarázza Eszter, aki emellett tornázott, gyalogolt, és naponta mérte a súlyát.

A szobában egy jól látható helyen áll a máig naponta használatban lévő személymérleg, a lakás másik sarkában pedig egy edzőpad kukucskál ki az asztal alól. – Olyan ez, mint a megtérés: nem lehet kipipálni azzal, hogy tizennyolcévesen átadtam az életem Krisztusnak. Azóta szüntelen keresem az ő közelségét. Némelyikünknek valóban szüksége van fogyó- vagy hízókúrára, nekünk el kell fogadnunk, hogy foglalkoznunk kell a testünkkel, ahogy a cukorbetegeknek és a vesebetegeknek is a saját egészségükkel. Ha elkényelmesednék, ismét felcsúsznának a kilók.

Ahogy mondja, többször is „elvérzett” a fogyókúrája, de nem dobta be a törülközőt. Azóta számos túlsúlyos ember keresi meg lelkigondozóként. – Rengeteget hallom: „Elbuktam, és azután már nem is érdekelt.” Visszahíztak. A mai napig megtörténik, hogy nem tudok ellenállni egy finomságnak, de ez nem azt jelenti, hogy eldobnám a projektemet, mert már úgyis mindegy. Még aznap kezdem elölről. A lelki életünkben is ez a járható út. Isten gyermekeként is bukdácsolunk, vannak gondolataink, cselekedeteink, amelyek nem Isten szerintiek, mégsem mondjuk, hogy a keresztyénség nekem nem sikerült, már nem vagyok Isten gyermeke. Hanem imádkozunk: „Uram, bocsáss meg! Köszönöm, hogy megteszed, és újra kezdhetem” – hívja fel a figyelmet.

– Őszintén meg kell vallani: veszteség, gyász, hogy nem ehetek túl sok finomságot, de ez nem jelenti, hogy időnként ne ehetnénk édességet – fejti ki a lelkésznő a fogyókúra negatív következményét, majd a pozitívval folytatja: – Örülök, hogy már nem vagyok kövér, mint voltam. Igen, megereszkedett a bőröm, de hatvanhat éves vagyok, elfogadom a testemet olyannak, amilyen. Megelégszem.