„Hogy megítélhessétek, mi az, ami jó”

Izrael hűtlensége miatt, felhasználva egy nagy birodalmat, Babilont, Isten megszüntette a zsidóság önállóságát. A zsidókat meghódították, sokakat elhurcoltak egy idegen birodalomba. Számukra az életben maradás volt a kérdés ilyen környezetben. Voltak azonban, akik másodlagosnak tekintették a saját életüket, és inkább azt választották, hogy hűségesek maradnak a Seregek Urához. De Dánielék után is, Babilon után is jöttek más birodalmak, amelyeknek a kultúrája teljesen más volt, és amelyekben Isten népének meg kellett maradnia. Babilon után jöttek a perzsák, Nagy Sándor, a szeleukidák, majd a rómaiak. Érthető tehát, hogy Dániel könyve miért volt jelentős mindig is Isten népe számára. Hiszen ez a könyv példát adott sokaknak arra, hogy ilyen helyzetben, egy idegen kultúrában miként maradhat hűséges valaki az Úrhoz. Dániel könyve örök tanulságot hordozott évszázadokon, sőt évezredeken át, hiszen ma is érvényes az üzenete. Ellenállni annak a kultúrának, amely körbevesz, de mégis azok között és azoknak szolgálni, akik körülötted vannak.

Az a fajta feszültség, hogy a keresztyéneknek egy olyan helyen, olyan környezetben kell élniük, ami sok ponton ütközik az ő értékeikkel, már a kezdetektől nehézség volt Krisztus tanítványainak. Olyannyira, hogy egy sajátos kifejezés is kialakult ennek a témának a tárgyalásakor. „Nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés Istennel? Ha tehát valaki a világgal barátságot köt, ellenségévé válik Istennek.” (Jak 4,4) „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága és a vagyonnal való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,15–17)

Szinte az összes újszövetségi szerző használja ezt a kifejezést: a világ. Ez alatt sokszor egy értékrendet értenek a szerzők. Amikor Jakab azt mondja, hogy ne legyenek a keresztyének a világgal barátságban, nem azt mondja a hívőknek, hogy ne barátkozzanak nem keresztyén emberekkel és vágják magukat el tőlük. Nem is azt érti, hogy ki kell vonulni az ismert társadalomból, mert az úgy, ahogy van, rossz. Ez a kifejezés, hogy „a világ”, az Isten nélküli gondolkodásra, egy totális értékrendre utal. Olyan morális kódra, ami alapján meghozzák az emberek a döntéseiket. Jakab apostol egy mély különbségre igyekszik itt rámutatni. Arra, hogy vannak olyan megbújó alapértékek, amelyeket ha átvesz a keresztyén ember a környezetéből, akkor azok elválaszthatják az Atya szeretetétől – ahogy János fogalmaz.

Andrew Fellows brit lelkipásztor és teológus egy nemrég megjelent könyvében négy ilyen alapértéket fogalmaz meg a mai társadalomban: az egoizmus, miszerint az én a legfontosabb; a naturalizmus, miszerint amit az érzékszerveinkkel észlelünk, az a valóság egésze; a hedonizmus, miszerint az élvezetekért éri meg csupán élni, és a politicizmus, miszerint a politika fogja a világ alapvető problémáit megoldani.

Ezeket nevezi meg Smuggling Jesus back into the church (Visszacsempészni Jézust az egyházba) című könyvében Fellows a mai kor alapértékeinek, olyan gondolatoknak, amelyek mélyen meghatározzák sok ember gondolkodását, és amelyek beszivárogtak az egyházba is. Ezek azért veszélyesek, mert – ellentétben Dánielékkel – nekünk nem az az élményünk, hogy valami idegen helyre hurcoltak minket, keresztyéneket, és úgy kell hűségesnek lenni. A mi kultúránkban mi sokszor otthonosan mozgunk, és éppen ezért sokszor nagyobb a veszélye annak, hogy szépen lassan elsajátítjuk azokat az alapértékeit is, amelyek egyébként idegenek a mi Urunktól. Olyan ez ma a keresztyéneknek, mint amikor a békát lassan főzik. Nem veszi észre. Nincsen nagy változás, csak lassú melegedés.

Nem feltétlenül új gondolat ezeknek az izmusoknak a megnevezése. És azt is érzékeljük, hogy milyen rossz a társadalomban az, hogy sokan leginkább a maguk boldogulását és boldogságát tartják az első számú szempontnak. És talán azt is élesen látják a keresztyének, hogy Krisztus arra hív, hogy képesek legyenek mások érdekét a maguké elé helyezni. Az egoizmus és a hedonizmus nem is sajátosan a mi korunk alapértékei. Minden korban jelen voltak. Egy orosz–amerikai szociológus, Pitirim Sorokin fogalmazta azt meg, hogy minden nagy civilizáció végén egyfajta hedonisztikus hanyatlás történik. Ő erre mind Rómát, mind az előtte levő nagy birodalmakat példaként említi. Az élvezetek hajhászása a mi korunkra is jellemző, és lehet, hogy nem veszünk benne részt úgy, mint mások, de ez az alapérték, miszerint az élvezetek maximalizálására kell törekedni, beépült a keresztyének gondolkodásába is. A hedonista gondolkodásnak egyfajta gyümölcse az, amit fogyasztói társadalomnak hívunk. És ez erőteljesen jelen van már az egyházban is. A gyülekezet nem közösség, hanem szolgáltatás, a lelkipásztornak pedig az a feladata, hogy kiszolgálja az igényeket. Ha nem megfelelő a gyülekezet, vagyis nem elégíti ki a „fogyasztó” vágyait (például nem jó a prédikáció, a zene, a programok), akkor az továbbáll.

C. S. Lewis brit keresztyén író mondta: „Olyanok vagyunk, mint egy tudatlan gyermek, aki a homokozóban akar maradni, mert elképzelni sem tudja, milyen a tengerparti nyaralás. Túlságosan könnyű minket megelégíteni.” A keresztyének nem felejthetik el, hogy Krisztus az, aki igazi örömöt és megelégedettséget ad.

Az előzőek mellett a naturalizmus az, ami mélyen meghatározza sok ember gondolkodását. E szerint nincs a világon semmi olyan, ami nem magyarázható meg anyagi folyamatok révén. Nincsen természetfeletti, nincsenek csodás események, nincs lélek, nincsenek angyalok, nincs Sátán, nincs Isten, csak a természet van és az abban levő anyagi folyamatok. Ez ott van a mindennapi életben. A naturalizmus egy olyan nézet, ami nyilvánvalóan teljesen szembemegy a keresztyén világnézettel, de mégis megvan a hatása a keresztyénekre.

Jézus a világba küld minket. A látható világba, de nekünk nem csak a látható világ szerint kell élnünk, és nem annak a gondolkodása szerint. A keresztyén számol a természetfelettivel, számol azzal, hogy az életének végső soron van értelme és van értéke is. Tetteinek pedig vannak következményei, mert van végső bíró.

A brit szerző szerint a világ negyedik alapértéke a politicizmus. Ez alatt ő azt érti, hogy sokan úgy gondolkodnak ma, hogy a politika az, amely révén a mai világot ki lehet menteni annak bajaiból és nehézségeiből. A politika az, amely megvéd minket majd a potenciális veszélyektől, vagy amely elvezet minket valamiféle földi paradicsomba. A XX. században ezt láttuk kibontakozni, vagy még inkább elburjánzani. Ez sem feltétlen mai probléma. A zsidók maguk is politikai megváltót vártak Jézus idejében. Olyasvalakit, aki majd megszabadítja őket az akkori elnyomóktól, és felemeli a népet, naggyá és erőssé téve azt. Ezért nem ismerték fel Jézusban a messiást. Azt a Messiást, aki nem a külső dolgokat akarta megváltoztatni, hanem a szívet. Keresztyénként nem szabad abba a kísértésbe esnünk, hogy azt gondoljuk, hogy mások boldogsága vagy a mi boldogságunk végső soron a külsőségek megváltoztatásán múlik. És ez igaz a politika színterén is. Nem politikusok irányítják a világot, és nem ők óvnak meg minket. Nem tőlük kell várni életünk alapvető megoldását.

A felsorolt alapértékek, gondolatok mind jelen vannak a kultúránkban. Sokszor kimondatlanul is meghatározzák azt, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Krisztus arra hív minket, hogy korunk bálványait, alapértékeit is tagadjuk meg, úgy, ahogy régen Dánielék tették, és tartsunk ki mellette.

Dániel nem vette fel azokat a szokásokat, amelyeket a környezete rá akart kényszeríteni. Ebben példa lett ő minden kor keresztyének: küzdeni kell az említett világi alapértékek és azok hatásai ellen. Dániel azonban mégis teljes mértékig kompetens része maradt annak a társadalomnak, amelyben élt. Megtanulta például elrablóinak a nyelvét, és ismerte az irodalmukat. Ez minden korban fontos: ismerni a világot, ismerni azt, hogy mik formálják világunk gondolkodását. Legyen szó irodalomról, filmekről, zenéről, színházról, divatról. Ezek sokszor valódi értékkel is bírnak, lehet velük hálával élni, hiszen az ember istenképűsége ezekben is megmutatkozik. Az ember tud alkotni, létrehozni, valami szépet adni.

Nekünk a világban kell élni. Ismerni kell a világot, de nem szabad elfogadni azt. Benne kell lenni, de nem szabad feloldódni benne. Sónak és világosságnak kell lenni. Olyannak, amely ízesíti a környezetét, nem olyannak, amelyet „ízesítenek”.

És hogy lehet mindezt megtenni? Úgy, ahogy az apostol írja: „Kérlek azért titeket, testvéreim, az Isten irgalmasságára, hogy szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,1–2)