Timothy Keller Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága című könyvében Pál apostol nyomán mutatja be, miként válhatunk evangéliumi értelemben alázatossá. Rávilágít arra, hogy mindez nem azt jelenti, hogy keveset gondolunk önmagunkról, illetve azt sem, hogy tisztában vagyunk a saját erényeinkkel, hanem azt, hogy az énünk felett már kimondták az ítéletet, így szabadok lehetünk önmagunktól.
Többek között a nyugati kultúrában is elfogadottnak számított a XX. századig az az elképzelés, miszerint a világban tapasztalható rossz és gonosz onnan ered, hogy némelyek túl sokat gondolnak magukról. A bűncselekmények, erőszakos tettek, kegyetlenségek hátterében a gőgöt és az önteltséget vélték felfedezni. Úgy ítélték meg, a gonoszság gyökere abból fakad, hogy valaki az embertársainál többre tartja magát, azt gondolja, rá nem vonatkoznak a szabályok, törvények. Ezzel szemben a XX. században, főleg annak a második felében elterjedt az a nézet, amely szerint az önértékelési problémák vezetnek a helytelen döntésekhez. Ha valaki például kábítószerhez nyúl, arról úgy tartják, nem szereti, nem értékeli önmagát eléggé. Amennyiben valaki erőszakos, megveri a gyermekét, feleségét, annak a hátterében azt sejtik, hogy nem szerették eléggé gyermekkorában, illetve keveset gondol önmagáról. Ez az elképzelés olyan mélyen beleitta magát a kultúránkba, hogy meghatározza például az elítéltekhez való viszonyunkat, valamint a pszichológia és a lelkigondozás is ilyen alapvetésekből indul ki – vázolja fel Timothy Keller Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága című könyvében. A szerző felelevenít egy 2002-ben megjelent nagy hatású cikket a The New York Timesból, amely igyekezett rávilágítani arra, hogy nem az önértékelési problémák állnak a bűncselekmények, illetve az elhibázott életek és az emberi boldogtalanság hátterében. Lauren Slater írásában azt állítja: semmilyen bizonyíték sem támasztja alá, hogy az alacsony önértékelés problémát jelent a társadalom számára. Ellenkezőleg, „a magas önértékeléssel rendelkező személyek nagyobb fenyegetést jelentenek a körülöttük élőkre nézve, mint azok, akiknek alacsony az önértékelésük” – szögezi le. Akkor miért akarunk minden rosszat az önértékelésre visszavezetni? – vetődik fel a kérdés. Azért, mert így az erkölcsi ítélkezés elkerülésével foglalkozhatunk a társadalmi problémákkal, illetve nincs más feladatunk, mint támogatni és felépíteni embertársainkat. Ezzel ellentétben a hagyományos társadalmakban nem így kezelték a normaszegést, hanem számonkérték az embereken, ha szerintük hibásan cselekedtek. Timothy Keller könyvében azonban nem a hagyományos és a posztmodern hozzáállás közül akar választani, hanem Pál apostol korinthusbeliekhez írt első levele alapján bemutatja, hogyan változhat meg az énképünk az evangélium által.
„Azért senki ne dicsekedjék emberekkel, mert minden a tietek; akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon. Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon; sőt magam sem ítélkezem önmagam felett. Mert semmi vádat nem tudok önmagamra mondani, de nem ez tesz igazzá, mert az Úr az, aki felettem ítélkezik. Egyáltalán ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és nyilvánvalóvá teszi a szívek szándékait, és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet. Mindezeket pedig, testvéreim, értetek alkalmaztam magamra és Apollósra, hogy a mi példánkon tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva, hogy senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve. Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 3,21–4,7)
Az ember énjének természetes állapota a felfuvalkodottság – vázolja fel Keller. A kifejezés azért is találó, mert jelzi, hogy az egónk a normális méreténél jóval nagyobbra duzzadt, akár meg is hasadhat. A szerző kifejti, hogy üresség jellemzi ezt az állapotot, hiszen ami fel van puffadva, annak nincs valódi tartalma, csupán a levegő feszíti és növeszti nagyra. Az ürességet az ember igyekszik kitölteni, ám ha nem Istent állítja az őt megillető helyre, akkor továbbra is üres marad. Másrészt az énünk beteg és fáj, hiszen a felfújódott állapot nem egészséges, ezért folyamatosan igyekszik felhívni magára a figyelmet, jelzéseket ad. Ebből következően nyughatatlan az énünk, nem múlik el úgy nap, hogy legalább egyszer ne reflektálnánk valamilyen módon magunkra, hogy elég szépek, tehetségesek, sikeresek vagyunk-e. Folyamatosan összehasonlítunk és dicsekszünk, kérkedünk, ezzel igyekszünk bizonyítani értékünket, betölteni az említett űrt. Ezt Pál apostol így fogalmazza meg az idézett igeszakaszban: „senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve”. Végül az egónk is sérül, hiszen jelentősen nagyobb méretű, mint kellene lennie, így félő, hogy kidurran, leereszt. Tulajdonképpen a felsőbbrendűségi érzés és a kisebbségi komplexus is egy tőről fakad, mindkettő a felfúvódott állapot következménye, az előbbiben túl sok a levegő, utóbbi pedig már leeresztett. Fontos kiemelni viszont, hogy csak az ereszthet le, ami korábban fel volt puffadva – összegzi Keller.
Milyen megoldást nyújt erre Pál? – adódik logikusan a kérdés. Az apostol leszögezi, hogy nem érdekli sem a korinthusiak, sem pedig más emberek véleménye, önértékelését ezek a körülmények nem befolyásolják. Erre mondhatnánk, hogy alapvetően a kultúránk is hasonlóan gondolkodik, arra buzdít, hogy magunk állítsunk fel mércét, és egyedül annak igyekezzünk megfelelni, minden mást pedig hagyjunk figyelmen kívül. Ezzel szemben Pál azt mondja, hogy saját maga sem ítélkezik önmaga felett, és bár nem tud maga ellen felhozni vádakat – tiszta a lelkiismerete –, de ez sem jelent semmit számára, hiszen a saját mércénk is becsaphat bennünket. Akkor mi az, ami meghatározza az identitását, az énképét? Emlékezzünk, hogy fogalmaz Pál a Timóteushoz írt első levelében: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.” (1Tim 1,15) Tisztában van saját bűnösségével, illetve erényeivel is, ám mindkettőt elválasztja személyiségétől, nem engedi, hogy a bűntudat lerombolja identitását, de azt sem, hogy a jó cselekedetei miatt felmagasztalja magát. Nincs felfuvalkodva, ellenben fel van töltekezve, így az egója nem követel magának több figyelmet, megnyugszik, nem kell önmagán gondolkodnia. C. S. Lewis a Keresztény vagyok című művében kifejti: amikor egy evangéliumi értelemben alázatos emberrel találkozunk, nem az fogalmazódik meg bennünk, hogy ő egy alázatos ember. Ez a személy nem azt fogja hangsúlyozni, hogy ő igazából egy senki, hiszen aki ezt teszi, az valójában önmagával van elfoglalva. Sokkal inkább az lesz a benyomásunk, hogy egy őszintén érdeklődő emberrel állunk szemben. Az evangéliumi alázat nem jelenti azt, hogy kevesebbet gondolunk magunkról, hanem azt, hogy kevesebbet gondolunk magunkra, és nem érezzük a kényszerét annak, hogy folyamatosan reflektáljunk a saját helyzetünkre. A Pálhoz hasonlóan feltöltekezett, önmagáról megfeledkezett ember a kritikáktól sem omlik össze, illetve nem is hagyja figyelmen kívül azokat, valamint elismerés után sem sóvárog, de nem is retten meg tőle. Persze, mondhatjuk, hogy ilyen ember nincs, Pál mégis arra ösztönöz bennünket, hogy erre törekedjünk.
Hogyan lehet elérni ezt az állapotot? – tesszük fel végül a kérdést. Timothy Keller rövid, de annál töményebb könyvében egy popkulturális hasonlattal illusztrálja a megoldást. Madonna egy interjúban kifejtette, attól fél leginkább, hogy középszerűnek tartják. Ez a félelem motiválja abban, hogy folyamatosan teljesítsen, és hiába küzd le egyik nap egy óriási akadályt, másnap már azt érzi, mindez kevés lesz ahhoz, hogy ne süllyedjen vissza a középszerűségbe. Összességében tehát egy végérvényes ítéletet szeretne kiharcolni arról, hogy különleges, bár belátja, hogy ez sohasem fog megtörténni. Pál apostol Madonnával ellentétben tudja, hogy a róla szóló ítéletet már kimondták, hisz Krisztus már odaült a vádlottak padjára helyette, elítélték, a büntetést pedig végrehajtották rajta. Ebből következően Pál tisztában van azzal, hogy nem képes elérni pozitív bírálatot, nem képes megváltani magát. Tetteit a hála motiválja, hiszen az ítéletet már meghozták.