Horizontok

Az információval való bánásmód (pozitív vagy negatív manipuláció) két fontos pillére a kontextus és a narratíva. Mi az ismeret, milyen környezetbe helyezzük, illetve hogyan magyarázzuk azt? Ugyanazt elmondani például egy bizalmasunknak vagy Istennek: nem ugyanaz. A Láthatatlan Másik a bizalmasunk is – viszont ő előbb bízott meg bennünk, előbb hitt bennünk és előbb szeretett minket. A dialógus (vagy ima) nemcsak információ, kontextus és narratíva, hanem egyszerre ajándék és feladat. Meg kell tanulnunk megbízni és szeretni, hinni és hűségesnek lenni. De a bizalom és a szeretet, a közös tőről fakadó hűség és a hit mögött vajon mi az új perspektíva?

Engem például a fehér lyukak is foglalkoztatnak, bár a fekete lyukak természetéről is keveset tudok, ráadásul irodalmár vagyok. Ez nem mentség, hanem magyarázat: az eseményhorizont nemcsak az asztrofizikában létezik, de az irodalomban és az életben is. A fekete lyuk horizontján belülre kerülve láthatatlanok leszünk, mert a fény nem jut ki onnan. Az ismeretlen tömeg gravitációja olyan erős, hogy nem fordulhatunk vissza – a fürdőkádból leeresztett vízbe került hajszál is csak egy irányban távozhat. Megesik, hogy egy versélmény ereje magába szippant; illetve dönthetünk jól vagy rosszul. Utóbbiakat igyekszünk kijavítani (erre szólít az etika ereje). Minden döntés, élmény és dolog kölcsönhatása létrehoz egy újabb jelentést, a megfigyelés pedig változtat is az élmény vagy dolog viselkedésén. Ha hivatást választunk, ha tanulni kezdünk, végül talán más lesz a dolgunk, de az addigi döntéseink és maguk a relációk is alakítják a váltást, a változást.

A Timóteusnak szóló útmutatást követve, a hit nemes harcát megharcolva bizonyos nézőpontból mindig a horizonton belülre kerülünk, ahol nem ugyanolyanok a szabályok, mint „kívülről nézve”. Ezt David Finkelstein 1958-as, az idő aszimmetriájáról szóló tanulmányából vett példával világítja meg Carlo Rovelli olasz kvantumfizikus Fehér lyukak című új könyvében (amelyben egyébként előszeretettel idéz Dante Isteni színjátékából). Akkor még nem volt internet, nem sejthettük, hogy az Y és Z generáció fog az alfákkal és bétákkal foglalkozni, s még azt hittük, képes lesz valaki egyetlen dologra sokáig figyelni. „Képzeljük el, hogy olyan országokba utazunk, ahol a posta egyre lassúbb, és […] naponta küldünk levelet apánknak. Ő egyre hosszabb időközökben kapja meg a levelet, [… s] az ő szemében ez olyan, mintha mi lassulnánk le. […] Ha elértük azt a helyet – a sivatagot –, ahol egyáltalán nem működik a posta, csak az utolsó levelünk marad meg neki”, amelyet közvetlenül a sivatag széléről küldtünk, és csak nagyon sokára kapja meg. „Apánknak a sivatag széle az a hely, ahol a mi időnk – az ő szemében – megállt: a horizont, amelyen túl már nem lát bennünket.”

A fizikában létezik az időtorzulás, az idő tényleg másképp telik különböző helyeken – s itt nemcsak az üdülőhely és a fogorvosi váró, vagy egy sikeres randevú helyszíne és a vizsgaterem közötti különbségekre gondolok –, mindig van egy másik perspektíva, egy másik horizont, és a világegyetem minden helyének megvan a maga ideje. Ez a minden hely és minden idő azt is jelenti, hogy ha minket valahonnan nem látnak, attól mi még ott vagyunk, és Isten előtt soha nem leszünk láthatatlanok. A fekete lyuk elnyeli az összes információt, ám a belül lévő fehér tér mindet láthatóvá teszi. A világ egyensúlyvesztése, az idő aszimmetriája megszűnik, ha majd színről színre látunk. Hogy mit akartam ezzel elmondani? Talán azt, hogy az ismeretlen felfedezésének vágya a félelmet is magában rejti, de a (dantei) „sötétlő erdő” mögött a tisztaság bizonyossága is itt van. Azt akartam mondani, hogy – biztos vezető mellett – ne féljünk az új perspektívától, az új horizonttól. Azt is, hogy legyünk hűségesek, hogy hitük és tudásuk tegye láthatóvá a sokak számára (az ő perspektívájukból még) láthatatlan fényeket!

A szerző újságíró, főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője.