Ritkán üti meg a kereskedelmi tévék ingerküszöbét egy református egyházi esemény. Ha így történik, akkor pedig rögtön elkezdhetünk feszengeni, kapkodni, mert általában nem szokott jót jelenteni a hirtelen jött népszerűség. Nem volt ez másképp most sem, amikor szombaton televíziós stábok követték figyelemmel azt, hogy a Debreceni Református Kollégiumban a Debreceni Református Kollégium Baráti Köre visszahelyezi korábbi helyére az intézmény egykori diákjának, Horthy Miklósnak emléket állító táblát. Értekezhetnénk hosszasan arról, hogy mennyire leegyszerűsítő, esetenként koncepciózus, sőt néha még manipulatív is a média logikája, de úgy járnánk, mint a viccbeli sofőr, aki szerint mindenki szembe jön az autópályán.
a reformátusok ismét kaptak egy hatalmas strigulát a "márpedig a reformátusok mind szélsőjobbosok, horthysták" sorba
Ne legyenek illúzióink, a reformátusok ismét kaptak egy hatalmas strigulát a "márpedig a reformátusok mind szélsőjobbosok, horthysták" sorba. Az már megint a külvilág logikája – de más esetekben a sajátunk is –, hogy ilyenkor mindenkire rákerül a bélyeg, válogatás nélkül. Arra is, akit nem kérdeztek meg arról, mit gondol reformátusként arról, hogy a – kiegyensúlyozott megfogalmazás szerint is – vitatott megítélésű egykori kormányzó neve alatt a legtekintélyesebb református oktatási intézmény falán 2012-ben az áll: "Hódolata jeléül". A valóságban, és a belga királyi családon kívül, ugyanis nem léteznek belgák: aki nem mondja meg magáról, hol áll, arról megmondják mások. Azok a reformátusok a belgák, akik nem akarnak közösséget bontani azokkal, akik az országot a vészkorszak felé kormányzó rendszer iránt táplálnak nosztalgiát, de valahol azonosulnak a táblaavatást elítélő, ha tetszik, démonizáló, magukat megbántva érző emberek érveivel is. Nos, az ilyen belgák a róluk véleményt mondók kénye-kedve, meggyőződése és érdeke szerint fognak az egyik vagy a másik oldalra kerülni.
Ezek a református belgák egyet tehetnek: értő, körültekintő és megértő módon kiszálazzák a bonyolult történet sokszor szándékosan összekuszált szálait, és odaállnak az egyik oldalra. Az alábbi gondolatmenettel ehhez adunk támpontokat.
Mindenekelőtt arra érdemes odafigyelni, mi vezethette azokat, akik úgy gondolták, 2012-ben időszerű a két világháború közötti Magyarország első számú politikai vezetőjének, személyében egy korszakot is megtestesítő alakjának újra emléket állítani. Az ügy kapcsán, elfogadva a szervezők jóhiszeműségét, a válaszokat keresőkben nem a rejtett, kimondatlan motivációk kutatása az első, hanem az merül fel: cui prodest? Azaz, kinek az érdeke? Nemcsak a táblaavatás, hanem az a nem-kommunikáció, ami körülvette és végső soron a szélsőséges értelmezések számára kiszolgáltatta ezt az eseményt, vele együtt a közösséget. Az avatás ugyanis igenis indulatot szült. Pontosabban azoknak volt nagyszerű felület, akik egyrészt politikai céljaik támogatására akarják az egyházakat használni, de azoknak is kiváló alkalmat szolgáltatott, akik az egyházakkal szembeni, meglévő indulatokra kívánnak felülni.
Ha viszont a legilletékesebb, az Debreceni Református Kollégium Baráti Köre elnökének, Győri Jánosnak a szavait figyeljük, azt gondolhatjuk, nem érdekek vezérelték a megemlékezőket, hanem a közel ötszáz éves kollégium hagyományai hatottak kényszerítőleg az öregdiákokra. Ez az érzés bizonyára elvitathatatlan a táblaállítás egyes résztvevőitől, olyanoktól, akik sokkal inkább a kollégiumi közösség újraélését, az összetartozás kifejezését látják a szombati aktusban. Nem vonhatjuk kétségbe, akadnak olyanok, akik egy híres egykori diákkal azonosítják Horthy Miklóst, olyan valakivel, akivel öregdiákként éreznek közösséget, de sem politikájával, sem a nevével fémjelzett kor hangulatával nem azonosulnak maradéktalanul.
ha pedig ezekből a hagyományokból szemezgetünk, saját értékválasztásainkkal önkéntelenül is a saját képünkre formáljuk ezt a hagyományt
Nem kell azonban logikai csavar annak beláttatáshoz, hogy egy ilyen nagy múltú intézmény olyan mértékű hagyományt halmozott fel az évszázadok során, hogy ezen hagyományok hiánytalan követése elképzelhetetlen. Ha pedig ezekből a hagyományokból szemezgetünk, saját értékválasztásainkkal önkéntelenül is a saját képünkre formáljuk ezt a hagyományt. Nem véletlen és nem is az évszázados hagyomány eredménye tehát az, hogy épp Horthy Miklós emléktáblája emelődik vissza a tradíciókövetés keretében a kollégiumi falakra. Győri János elárulja a mélyen húzódó valódi indokot is, a sokak számára meglévő érzelmi kötődést: "E gesztussal egyúttal ugyanis érzelmi és erkölcsi elégtételt is kívánunk nyújtani egyesületünk lassan legidősebb korosztályának, melynek képviselői éppen abban az időszakban kaptak menedéket a Kollégium védőszárnyai alatt, amikor egy írott törvényekkel is szentesített, a parlamentáris demokrácia és a többpártrendszer fennmaradása szempontjából Horthy Miklósénál jóval veszedelmesebb személyi kultusz rontotta meg nemzetünk életét."
Tehát valójában nem egy politikai rendszer "reinkarnálásáról" van itt szó, nem a Horthy-kor visszaállításának igénye öltött testet Debrecenben. Adott egy korosztály, annak is sok tagja, amelyik beleszocializálódott, ha szebben akarjuk mondani, érzelmileg és viselkedésileg is belenőtt a Horthy-rendszerbe, illetve azok, akik ugyan nem éltek a korban, de a családi tűzhely mellett vették át ezeket a kulturális mintákat, hagyományokat. Ők kötődnek ehhez a korszakhoz, akik számára a gyerekkort, fiatalságot, álmokat és ideálokat jelenti a Horthy-éra, függetlenül minden más megítéléstől. Ennek az érzelmi viszonynak és annak a korszellemnek is a szemléletes kifejeződése az az eredeti (és most már visszaállított), 1938-as kifejezés, miszerint a kollégiumi Diákszövetség "Hódolata jeléül állította" ezt az emléktáblát. De mielőtt azt gondolnánk, hogy itt pusztán az idős korosztály előtti önkéntes fejhajtásról van szó, szólni kell a táblaavatásnak a református egyház demográfiai összetételéből fakadó „szükségszerű” voltáról. A református templombajáró közösség közel fele hatvan évnél idősebb, ami azt jelenti, hogy az egyházi közgondolkodást, a döntéshozó testületek és személyek szempontjait – akik többségükben szintén ehhez a korcsoporthoz tartoznak – ma döntő mértékben ennek a korosztálynak a kiszolgálása motiválja.
Az érzelmi háttér fejeződik ki abban is, hogy két évvel a jobboldal kétharmados parlamenti győzelme után került vissza a helyére a Horthy-emléktábla. Foghatnánk a politikai hangulatra, ahogyan ezt bizonyára sokan meg is teszik. Sokkal inkább lehet arról a biztonságról szó, amelyet a Fidesz-KDNP kormányzásának világnézeti vetületei nyújtanak az effajta nosztalgiához. Amíg nincs konkrét értesülésünk róla, addig nincs okunk és jogunk feltételezni, hogy az emléktábla visszaállítói nem a legjobb meggyőződésük, hanem mások bátorítása, jóváhagyása mentén cselekedtek. Azzal a feltevéssel viszont élhetünk, és erre utalnak Győri János sorai is, miszerint egyfajta elégtételről van szó. A diákköri elnök maga is egy generációt ért sérelmek miatti elégtételről írt. Elsőre nehéz elképzelni, hogy egy emléktábla bármilyen elégtételt jelenthet a megtört pályákért, az apák vélt vagy valós bűneiért a fiúkra rótt üldöztetésért. Másodikra az látszik, ennek a generációnak azért kell az elégtétel, mert nem fejezhette ki érzelmi kötődését, nem ápolhatta emlékeit feszélyezetlenül. A jelen politikai hangulatban pedig felszabadítva érezték magukat, úgy gondolták, itt a vége hallgatásnak, nem hajlandóak többé szégyenkezni, de még vitatkozni sem azokkal, akik gátat szabtak ezen érzelmek szabad megnyilvánulásainak, vagy éppen határozottan megbélyegezték őket.
a vészkorszak áldozatai miatt érzékeny honfitársaink mellett a táblaállítók egyházuk sok tagjáról is elfeledkeztek
Jogos az igény, vágnánk rá, az elégtétel valóban jár. A szombati aktus kapcsán mégis az anakronizmus, és az időzavar kifejezések jutnak először az eszünkbe: teljességgel más cselekedet 1938-ban hódolatunk jeléül táblát avatni a tekintélyelvű politikai rendszer első számú vezetőjének, mint 2012-ben. A két időpont között ugyanis nem csak kiteljesedtek a huszadik század emberiségellenes rendszereinek rémtettei, gyógyíthatatlan sebeket okozva a magyar társadalomban is. Ezek a rémtettek önmagukban is elegendőek lennének ahhoz, hogy bonyolult, sokféleképp értelmezhető történelmi személyiségeket nem emelünk semmilyen formában piedesztálra, nem hódolunk előttük, hanem szakértőkre bízva, értően, körültekintően elemezzük szerepüket. Horthy Miklós személye azonban önmagában is alkalmatlan a példaállításra: ha őt egy személyben nem is tehetjük felelőssé a második világháború alatt történtekért, de a nevével fémjelzett politikai elit szövetségest talált a náci Németországban, elfogadta a zsidótörvényeket és háborúba is lépett Hitler oldalán. Ha jogilag és politikailag nem is tehető felelőssé a néhai kormányzó a magyar zsidók Auschwitzba küldéséért, egyértelmű, azon az úton haladt, amely végül a vészkorszakba torkollt.
Azonban a vészkorszak áldozatai miatt érzékeny honfitársaink mellett a táblaállítók egyházuk sok tagjáról is elfeledkeztek. A tábla ugyanis nem a hatvanévesnél idősebb korosztály falára került ki, hanem az összes reformátuséra. A média közreműködésével a református közösségre egy olyan szimbólumréteg olvadt rá ismét, ami alapvetően a hatvanévesnél idősebb korosztály, „úgy legyen, mint régen volt” lelki igényéből táplálkozik, de lehet, sokunk számára ez már kevés. Illetve most nagyon is sok. A hódolat mindenképpen.
Arról ugyan nincs adat, hogy a fiatalabb generációk hogyan vélekednek Horthy Miklósról és koráról, egyáltalán mennyire ismerik. Arra viszont van adatunk, hogy a mai, református egyházi alkalmakra járó fiatalok azt várják az egyháztól, hogy erkölcsi kérdésekben, életviteli tanácsadásban velük legyen, azonban kifejezetten elutasítják, hogy az egyház politikai kérdésekben nyilvánítson véleményt. Pláne, hogy politikai viták színterévé tegyük az egyházat. Ennek az igénynek is hátat fordított az avatás.
A történtek arra utalnak, a Horthy-tábla visszaállítói nem mérlegelték, hogy egyházon belül és kívül egyaránt sokakat bánthat egy tekintélyelvű rendszer névadójára való emlékezés. A korábban boncolt motivációik felülkerekedtek azon a dilemmákon, hogy szabad-e, érdemes-e egy vitatott megítélésű, a saját bevallásuk szerint is összetett történelmi személyiség előtti tiszteletadást mások érzései elé helyezni.
Végül jeleznénk, akikben megvan az igény arra, hogy a fenti korszak jeles református személyeinek táblát állítson, lehet még válogatni. Két éve neveztek el rakpartot Budapesten Jane Hainingről, a skót református misszionáriusnőről, aki nem hagyta el a budapesti Vörösmarty utcában rá bízott zsidó leányneveltjeit és ezért Auschwitzba hurcolták, ott pedig meghalt. Az utcanévtáblát azonban még nem avatta fel senki.
Csepregi Botond-Pásztory Ádám
Az írás a szerzők véleményét tükrözi, nem a Magyarországi Református Egyház hivatalos álláspontja.