Lelkesedés, motiváció, grillcsirke

Rátz Tanár Úr Életműdíjjal ismerte el Horváth Zsolt, a Gödöllői Református Líceum, Gimnázium és Kollégium biológia–kémia szakos tanárának munkásságát az Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért tavaly év végén. A díjazottal szakmai elhívásáról, lelkesedésről és kiégésről, az online oktatás hiábavalóságáról beszélgettünk, illetve arról is, hogyan kerül grillcsirke a biológia-előadóba.

Huszonhat éve a Gödöllői Református Líceum Gimnáziumának biológia–kémia szakos tanára. Mindig is tanár akart lenni?

Az egyetemi tanulmányaim második felében kezdtem úgy érezni, hogy a tanári pálya lesz az én utam. Azért mentem a Kossuth Lajos Tudományegyetem biológia–kémia szakára, mert ez a két terület vonzott. Ám harmadév végén, negyedév elején kicsit szőrszálhasogatóvá kezdett válni ez a két tudományág számomra, olyan dolgokat lehetett volna kutatni, ami nem érdekelt. Viszont egyre inkább kezdett érdekelni a tanítás, hogy át tudjam adni azt a tudást, ami bennem van.

Nagy tervekkel vágott neki?

Ma már inkább megmosolyogtató módon. Kis egyetemet akartam csinálni a középiskolából, rendszertannal, növényismerettel és hasonlókkal. Nekiálltam növényeket gyűjteni, préselni, szorgalmi időszakban lepkéket hajkurászni a Gödöllői-dombságban. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a középiskolai napi oktatásba nem fér bele.

horvath zsolt gödöllői líceum rácz tanár úr életműdíj fotó: kalocsai richárd

Horváth Zsolt

Fotó: Kalocsai Richárd

Hogyan került végül a Gödöllői Református Líceumba?

Ötödév elején édesapámmal körbejártuk a gödöllői iskolákat, hogy van-e tanári állás. Itt, a líceumban az alapító igazgatónővel beszélgettem, aki a pedagógus archetípusa, következetes, okos és jó szándékú. Akkoriban semmi kötődésem nem volt az egyházhoz, a hitélethez, és a beszélgetés végére világossá vált, hogy ez kritérium a felvételinél. Végül nem találtunk sehol üres helyet, még napközis állás sem volt. Édesapám a következő héten váratlanul meghalt, ami engem a végtelenségig megviselt. Közben úgy alakult, hogy a líceumban mégis felmerült a nevem, miután az egyik tanárnőnek veszélyeztetett terhessége miatt fel kellett hagynia a tanítással. Ismét leültünk beszélgetni az igazgató asszonnyal. Elmondtam neki mindazokat a dolgokat, amit édesapám halála váltott ki belőlem: a bennem lévő űrt, a dühöt, hogy nem látom Isten bármilyen tervét a halálával kapcsolatban, és emiatt nem érzem a gondviselést sem. Válaszul elmesélte a saját történetét, személyes tragédiáját, amelyben ha nehezen is, de meg tudta találni Isten gondviselő szeretetét. Megdöbbenett az a hit, amely belőle áradt. Nagy hatással volt rám, megváltozott minden bennem, amit az egyházi iskolákról gondoltam. Amikor felvettek, nagyon féltem attól, hogy mi lesz ebből – az lett, hogy hitre jutottam és beilleszkedtem.

Megtalálta a bizodalmat, a gondviselést?

Igen. De ebben alapvető szerepet játszott a közösség, hogy megszerettek és elviselnek engem itt.

Úgy tűnik, hogy a diákjai is nagyon szeretik önt, legalábbis akikkel beszélgettem, ezen a véleményen voltak.

Tudom, hogy szeretnek, és azt is látom, hogy időnként az óráimat is szeretik, ez tagadhatatlan. De az is igaz, hogy a diákok általában jó hangulattal vesznek részt az iskolában tanító kollégáim óráin is.

Vajon miért? Mi az, amit másként tesz, mint a többi tanár?

Azt nem tudom, más hogyan dolgozik. Én próbálom fenntartani magamban az aktivitást, törekszem arra, hogy ne legyen mindig minden ugyanolyan, hogy meg tudjak újulni. Ebben nagy szerencsém van, mert egyszerűen élvezem azt, amikor megtudok valami újat azokról a tudományokról, amelyeket én tanítok, és gondolkodni azon, hogy ezt hogyan tudnám megtanítani a diákoknak. Aki belefásult a tanításba, az nem élvezi ezt. Már csak azért sem, mert a 13–19 éves korosztály elég kritikus, egyből észreveszik, ha valami nincs a helyén, vagy ha bizonytalan a tanár.

Elhivatottságát az is jelzi, hogy diákjai rendszeresen vesznek részt tanulmányi versenyeken. A tehetséggondozás mellett kiveszi a részét a tankönyvfejlesztésből, sőt, több munkafüzetet is összeállított biológiából.

Valóban írtam egy fejezetet az új Nemzeti Alaptantervhez készülő, az Oktatásfejlesztési Intézet gondozásában megjelent biológiakönyvhöz, de önálló tankönyvem még nem jelent meg. A feladatgyűjtemény pedig adta magát, miután több éve tagja vagyok az egyik tanulmányi verseny bizottságának. Itt olyan biológiai feladatokat írunk, amelyek nehezek, intellektuálisan is kihívást jelentenek a versenyzőknek. A több év alatt összegyűlt feladatokkal felkerestem a Mozaik Kiadót, amely kiadta ezeket a feladatokat a magyarázatokkal együtt. Sikeres lett, és ezen felbuzdulva a kiadó megkért, hogy írjak egy próbaérettségi-feladatgyűjteményt. Ennek elkészítése kicsit húzósabb volt, hiszen nem a már megírt feladatokat hasznosítottam újra, hanem fél év alatt kellett kitalálni 1100 pontnyi, az emelt biológia-követelményrendszernek megfelelő feladatot.

Hogyan kerül bele egy feladat a feladatgyűjteménybe?

Az ember otthon lapozgatja a szakkönyveket, és vadászik az egyenes vagy fordított arányosságú összefüggést leíró grafikonokra. Így máris lesz olyan probléma, amelyet a diák meg tud közelíteni, ha a biológiaórán tanult néhány dolgot. A lényeg az, hogy ne úgy álljanak a tantárgyhoz, mint régen, és még most is sokan, hogy egy mindenki által ismert élőlény hol él, meg hogyan szaporodik. Fontos, hogy a dolgokat összefüggéseiben lássák a gyerekek. Azt szoktam mondani, hogy a biológia a természettudományok királynője, mert ahhoz, hogy egy végtelenségig összetett életjelenséget a diákok megértsenek, egyszerre kell a fizikát, a kémiát, a matematikát használni, és hozzá kell gyúrni azt, amit a biológiaórán hallottak. Ebből kellene összeállítani egy képet. Ilyen feladatokat próbálok írni.

Tavaly óta részt vesz a Református Tehetséggondozó Alapítvány munkájában is. Milyen tapasztalatai vannak?

A Debreceni Református Kollégiumban tanító Uherkovich Zoltánnal és Vetlényi Dáviddal, a Baár–Madas Gimnázium tanárával készítettünk programot a biológia iránt elkötelezett tanulóknak, akiket évente négy alkalommal várunk egy teljes hétvégére, azaz péntektől vasárnap délutánig. Célunk, hogy a diákok motiváltságát még jobban felkeltsük. A Baár–Madas Gimnáziumban előadásokat adnak a hazai tudományos élet kiválóságai, ellátogatunk neves kutatóintézetekbe, ahol a gyakorlatban is ki tudják próbálni magukat a gyerekek, mi magunk pedig feladatmegoldó és gyakorlati foglalkozásokat tartunk nekik. Érdekes megfigyelni azt a kapcsolati hálót, amelyet a foglalkozások megszervezésekor megtapasztalhattam. Az az érzésem, hogy a református egyház igen komoly képviselettel rendelkezik a magyar tudományos életben, és lelkesítő látni azt az elhivatottságot, ahogy diákjainkat fogadják ezekben az amúgy nagyon színvonalas kutatóműhelyekben.

Miközben fenntartja saját érdeklődését a biológia, kémia iránt, hogyan tudja rávenni a diákokat az iskolában arra, hogy az ő motivációjuk is kitartson?

Nem én akarom megfogalmazni egy adott probléma lényegét, hanem próbálom kérdésként felvetni és velük kimondatni azt. Bár ezzel rengeteg idő elmegy, felemelő érzés látni, ahogy rájönnek dolgokra és szó szerint kinyílik a pupillájuk. Ezek motiválják őket is, engem is.

Minden diákot lehet így motiválni?

Könnyű a helyzetünk, diákjaink nagy része kifejezetten okos, de ez nemcsak a líceumra, hanem mindegyik gödöllői középiskolára igaz. Szerintem nincs Magyarországon még egy olyan harmincezres város, amelynek mind a három gimnáziuma az ország legjobb ötven iskolája között lenne. Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akik a mélyszegénység közepén tudnak tanítani anélkül, hogy megharapnák magukat. Van olyan pedagógus ismerősöm, aki néha meséli, hogy rühösek a gyerekek, vagy bemegy az iskolába az apa meg az anya, akik minősíthetetlenül viselkednek. Ehhez képest Gödöllő és a líceum oázis. Nem lebecsülve a saját munkánkat az igazi hősök azok a tanárok, akik a sivatagban is kitartanak.

Túl könnyű dolga van itt, úgy érzi?

Nincs, persze, hogy nincs. Különösen, mióta tizennyolc óra helyett huszonnégy órában tanít az ember, és mellette még elvárnák a módszertani megújulást is, meg a csoportbontást. Az általam tanított tíz, egyenként harmincnégy-öt fős osztálynál ezekre a feladatokra felkészülni, a dolgozatokat kijavítani a nap huszonnégy órája sem lenne elegendő. Frontálisan oktatok, mert máshogyan nem megy. Egyik óráról esem be a másikra, de kollégáim nagy része így van ezzel, tisztelet a kivételnek.

Huszonegyedik alkalommal adták át tavaly a Rátz Tanár Úr Életműdíjat, amellyel azoknak a biológia-, matematika-, fizika- és kémiatanároknak a munkáját ismerik el, akik pályájuk során különösen sokat tettek a hazai reáloktatásért és a reálértelmiségiek következő generációiért. Az Ericsson Magyarország, a Graphisoft és a Richter Gedeon Nyrt. által létrehozott Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért évente 1.500.000 forinttal járó elismerést ítél oda két-két matematika-, fizika-, kémia- és biológiatanárnak.

A lelkesedés sok mindenben segíthet, akad olyan, amihez több is kell lelkesedésnél?

Például végigjavítani harminc-harmincöt dolgozatot, főleg ha két csoport van. Nekem ez a kínok kínja. Épp ezért dolgozatot íratni sem szeretek, de kell, mert különben nem tanulnak semmit. Ez az egyik hiányosságom, ráadásul figyelmetlenül is javítok. Nehéz volt még osztályfőnökként a ballagó gimnazisták után új osztályra váltani. Megszokja az ember a 18 éveseket, utána visszacsöppenni a 12–13 évesek közé nagy váltás. De most nincs is saját osztályom, csak osztályfőnök-helyettes vagyok.

Jól sejtem, hogy az online oktatás nem volt a kedvence?

Igen. Egyrészt iszonyatosan unalmas, hogy interakció nélkül beszélek bele a kamerába. Úgy érzem, nem haladunk sehova, miközben a gyerekek otthon, a kanapé magányában, délután is pizsamában próbálnak figyelni. Másrészt nem tudom átvinni azt a lelkesedést, amellyel a diákokat motiválni lehet. Meg lehetett figyelni, hogy az a diák, aki eddig is akarta és tudta, az csinálta továbbra is. Azok, akiket biztatni kellett, meg elmagyarázni nekik a nehéz dolgokat egyszer, kétszer, négyszer, lemaradtak. Nagyon szétnyílt így teljesítmény alapján az osztály. Az online oktatás pontosan azt veszi el a tanításból, ami annak a sava-borsa: van szemkontaktus, látom, mit csinálnak, tudok szólni, hogy figyeljenek, és tudok segíteni, ha kell. Persze lehet próbálkozni, egy kollégám például legófigurákkal mutogatta el a párhuzamos szelők tételét.

Békát sem lehet az online biológiaórán boncolni...

Nem is szabad. A béka védett állat. Grillcsirkét viszont lehet!

Tényleg? Grillcsirkét boncolnak biológiaórán?

Nem az én találmányom, de a diákok nagyon szeretik. Megesszük a grillcsirkét, és utána kirakjuk belőle a madár csontvázát. Először alaposan átrágjuk a témát, hogy hány grillcsirkét tudnak megenni, aztán átmennek ide, a szomszéd boltba, osztálypénzből vesznek grillcsirkéket. Mindig kikötöm, hogy kell savanyúság is, meg egy kis kenyér is, majd a végén zsíros kézzel összerakjuk a madár csontvázát.

Idén ön kapta meg a Rátz Tanár Úr Életműdíjat. Tudott a felterjesztésről?

Tudtam, mert az igazgató asszony először megbeszélte velem. Viszont amikor megtudtam, hogy díjazott lettem, megijedtem.

Miért?

Mert előttem csodaszép tanári pályák rajzolódtak ki hatvan-hetvenéves díjazott pedagógusokról. Én az ötvenes éveimben járok, és kicsit más úgy életműdíjat kapni, hogy az ember még tanít.

Arra gondolt, hogy akkor most vége a pályájának?

Nem. Inkább arra, hogy számos velem azonos korú, azonos vagy még nagyobb tudású szakember is van a pályán, többüket ismerem, fel is nézek rájuk, mégis én kaptam a díjat. Tényleg megijedtem. Ezzel a díjjal az ember szem elé kerül, és attól tartok ebben a pillanatban is, hogy nem leszek elég jó hozzá.

Mit szóltak a diákjai?

Nagyon örültek. Azt kell hogy mondanom, tényleg megtapasztaltam, hogy szeretnek.

Miután túltette magát az első sokkélményen, mi fogalmazódott meg önben?

Az, hogy én nem vagyok Rátz tanár úr. Nem vagyok az az evangélikus iskolában, öltönyben, nyakkendőben tanító tanár, aki valahogy mindig úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna elő. Aki emellett elképesztően okos is volt, hogyha fel tudta készíteni Wigner Jenőt meg Neumann Jánost! Nem érzem magam ilyen tanárnak, nem is vagyok olyan tehetséges, mint amilyen ő volt. Viszont azt tudom, hogy a gyerekeknek a lelkesedéssel átadott tudásra van szükségük. Ez biztosan megvan bennem. Annak, hogy idáig eljussak, esszenciális feltétele volt ez az iskola. Hagytak dolgozni, támogatták például azt, hogy legyen minden évben biológiatábor. Elmondhatatlanul hálás vagyok a kollégáimnak, akik rengeteget segítenek. Amikor csak tehetem, ezt elmondom nekik is. Jól érzem magam ebben a közösségben. Az az igazi gondviselés, hogy ide kerülhettem.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!