A reformáció hónapjához kapcsolódó, a Reformátusok Lapjában megjelenő cikksorozat nemzeti ünnepünkön megjelenő részében a magyar reformáció öt évszázadából egy-egy olyan személyiséget ragadtuk ki, aki vagy alig ismert, vagy ha ismertebb is, életének a mártíriumsághoz kapcsolódó része él kevésbé a köztudatban. Az alábbiakban a hitükért vagy a magyarságukért meghurcolt reformátusokra emlékezünk.
Keresd a nőt!
Gyakran előfordult a korábbi századokban, hogy pásztoraik szigorúan megfeddték a gyülekezeteket. Nem egyszer alakult ki konfliktus ezekből a prédikációkból, hiszen a hívek gyakran rossz néven vették a kemény szavakat. Szegedi Kis István is (1505–72) így jutott bajba, pedig ő csak a női nevek eredetéről, köztük az anyamedvét jelentő Orsolyáról beszélt hallgatóinak – meséli Szabó András irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára. A gyülekezet egyik gazdag kereskedő tagjának, Fúria Albertnek a felesége azonban azt hitte, őt prédikálják ki, ezért megkérte férjét: jó török kapcsolatait kihasználva leckéztesse meg a baranyai Kálmáncsehiben szolgáló lelkipásztort. Rosszakarói kémkedéssel vádolták Szegedit, és azzal kecsegtették a törököt, hogy gazdag váltságdíj kérhető érte. Meg is kérték a szabadulás árát, kisebb földbirtokot érő vagyont kellett volna összegyűjteniük a kálmáncsehi reformátusoknak. Nem voltak rá képesek, és a prédikátort a pécsi várból hamarosan a szolnoki erődbe vitték át.
Hosszú idő után innét szabadult ki a reformátor, ismét egy kereskedőnek és asszonyának köszönhetően. Mező Ferenc és felesége, Ilona lettek rá figyelmesek. Az utóbbi, látva szenvedését, megkérlelte a férjét, hogy előlegezze meg az országszerte ismert prédikátor váltságdíját, amit végül főleg a tiszántúli gyülekezetek, köztük Debrecen adtak össze. Természetesen a Duna-menti kereskedőváros, Ráckeve gyülekezete is hozzájárult a pénz előteremtéséhez. Szegedi Kis István a szabadulása után itt lett lelkipásztor.
Felcsigázva
Talán kevesen tudják, hogy a híres zsoltárfordítót, Szenci Molnár Albertet (1574–1634) is megkínozták egyszer a hitéért. A Pfalzi Választófejedelemség székvárosában, Heidelbergben dolgozott V. Frigyes választófejedelem, cseh király és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem megbízásából az Institutio magyar fordításán, amikor a harmincéves háború (1618–48) során, 1622 szeptemberében a katolikus Habsburgok és bajorok csapatai bevették a várost, szabad rablást engedélyezve katonáiknak, akik az embereket megkínozták, hogy adják elő eldugott értékeiket.
Szegedivel szemben, akinek életét tanítványa, Skarica Máté elbeszéléséből ismerjük, a zsoltárok és az Institutio első magyar fordítója sok önéletrajzi elemet rögzített, főleg művei előszavában – tudjuk meg Szabó András irodalomtörténésztől.
Arcképét és heidelbergi megkínzásának módját például az 1624-ben elkészült Institutio-fordítás első kiadásának címlapján szereplő rajzról ismerjük. E szerint Szenci kezeit és lábait háta mögé hajlítva összekötötték, egy kötélen csigára húzták, hasát pedig fáklyával égették. Isteni kegyelem, hogy bár a reformátor több könyve és kézirata is elveszett ekkor, a Kálvin-mű magyarra ültetésének addig elvégzett háromévnyi munkája nem ment kárba.
Hol anyám lakik
Reformátussága miatt vesztette el 1791-ben a „nemzeti oskolákat” felügyelő hivatalát például a nyelvújító Kazinczy Ferenc (1759–1831) – meséli a korszak kutatója, Millisits Máté művelődéstörténész. A teológiát is végzett költőt, a sátoraljaújhelyi egyházközség későbbi főgondnokát a Martinovics-féle összeesküvésben tanúsított nem túl jelentős szerepéért hat év kufsteini és munkácsi várfogságra ítélték. Egyik munkácsi estéjéről így írt Fogságom naplója című művében: „Felmásztam asztalomra, székemre, s onnan néztem a lemenő napot, s az újhelyi, regmeci, mikóházi hegyeket, hol anyám lakik.”
Millisits Máté véleménye szerint Kazinczy Ferencről mi, reformátusok is méltatlanul elfelejtkeztünk. A művelődéstörténész ezért is örül annak, hogy az Országgyűlés szeptember 26-án a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, a magyar nyelvet az államigazgatásban és a közoktatásban hivatalossá tevő 1844. évi II. törvénycikk elfogadásának napját, ami jó lehetőség arra is, hogy a református felekezetű nyelvújítóra emlékezzünk.
Hí a Felettünkvaló
A külföldön szolgáló huszárezredek katonái 1848 őszétől minden módon igyekeztek hazajutni az ország védelmére. Az útnak indulók sokszor súlyos harcok árán jutottak el Magyarországig. A fogságba esett huszárok ellen eleinte még nem alkalmaztak súlyosabb rendszabályokat. Az alföldi mezővárosokból toborzott katonák között sokan voltak a reformátusok. Több társa mellett az volt a Csehországban szolgáló huszonkilenc éves tizedes, a karcagi születésű Gyökeres András (1820–49) is. Amikor ezredük maradékát 1849 májusában Ausztrián át az olasz hadszíntérre irányították, Linz környékéről még egyszer megpróbálták a szökést. Gyökereséket elfogták, és július 6-án Marburgban bajtársaival együtt golyó által kivégezték – tudjuk meg Herman Róbert történész tanulmányából.
Körmendi Lajos A táltos kincse című mondagyűjteményében is megemlékezik róla. Mikor a vesztőhelyen álltak, így szólt egyik társa, Farkas Péter: „Ej, komám, ebbül mán nem lesz borozás.” Gyökeres csak ennyit válaszolt: „Ebbül nem.” Farkas folytatta: „Most igencsak mennünk kell! Hí a Felettünkvaló.” Gyökeres elszántan felelte: „Ha hí, akkor menjünk!”
Templomszentelés a bukás napjaiban
Szabó Lajost (1901–53) 1928-ban bízták meg az alakulóban lévő nagyvárad-réti református gyülekezet vezetésével. Ekkor tették le a vasútállomás épületével szemben az imaházuk alapkövét is, aminek építését az év végéig be is fejezték. A belmissziós munka mellett komoly kulturális-művelődési tevékenység folyt itt: Szabó Lajos a legkülönfélébb korosztályoknak szervezett gyülekezeti programokat, családokat látogatott, kórust és színjátszó kört indított. Amikor Nagyvárad visszatért Magyarországhoz, leventék és a közöttük szolgáló lelkipásztorok lelkigondozását is vállalta. Sokrétű, a magyarságért végzett szolgálataiért a magyar államtól nemzetvédelmi nagykeresztet kapott.
A háború végén éppen emiatt menekülni kényszerült, de rövid úton visszajött, és a porig bombázott imaház helyett, nem messze attól, egy új templom építésébe kezdett. Ám az építkezés végét már nem élhette meg, mert a kommunista hatalom 1952 nyarán a Duna-deltába internálta, ahol egy év múlva, egyelőre tisztázatlan körülmények között és helyen meghalt, sírja sem ismert.
Kikerekednek a tekintetek, elmosolyodnak az emberek, ha a nevét említem a legidősebbek előtt – mondja a közösség mai pásztora, az előd munkásságát kutató utód, Pálfi József. De nemcsak a régiek emlékeznek Szabó Lajosra, hanem 2006 óta egy emléktábla is annak a templomnak a falán, amelynek építését éppen ötvenöt éve, a magyar forradalom és szabadságharc leverésének napjaiban, 1956 novemberében, már szeretett lelkipásztora nélkül fejezte be a nagyváradi gyülekezet.
Kiss Sándor, fotó: Milisits Máté