Hűséges hozzád, mint ő hozzám!

Úgy tűnik nekem időnként, hogy a hűség régi erény lett. Nem sok szó esik róla mostanában. Az biztos, hogy nem divatos téma. Felismerjük ugyan a szépségét, amikor filmen látjuk az áldozatkész ragaszkodást, és elismerjük a hűség szükségességét, amikor kapcsolatokról van szó, de mintha zászlóra tűzni nem lehetne. Ezzel párhuzamosan ma divatos az elköteleződésről beszélni, sajnos azonban annak is leginkább a hiányáról vagy akadályairól esik szó. Nemcsak a házasságban vagy a párkapcsolatokban jelentkezik ez, hanem szélesebb körben is. Ugyanúgy érinti a munka világát, és a „valahova tartozás” mély kérdéséig nyúlik. A hűség és az elköteleződés szorosan összetartozik. Ott lesz valósággá az elköteleződés, ahol hűséges ember van. A vállalt felelősség és az ígérethez való aktív ragaszkodás szellemisége és életvitele ez. Ezen a ponton ütközünk bele korunk egyik problémájába. Amíg az ember saját érdekképviselete mellett van elköteleződve, nem tud igazán más mellett tartósan lehorgonyozni, csak amíg az érdeke úgy kívánja. A hűség kérdése így azonban a magához való hűségre redukálódhat, ezzel pedig elveszítheti a hűség kincseit: a kapcsolati és közösségi biztonságot és bizalmat.

„Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (1Kor 1,9) Isten testet öltött hűsége Jézus Krisztus. Az, ahogyan köztünk járt és cselekedett, arról tanúskodott, hogy Isten hűséges. Az Ószövetség megannyi ígéretét váltotta Jézus valóra. Olvasva az evangéliumokat újra és újra találkozunk a prófétai beszéd ilyen hitelesítésével. Nyilvánvalóvá kellett lennie: amit Isten megígért, azt meg is tartja. Isten szövetségi hűsége az, amibe meghívott minket, ennek a közbenjárója Jézus Krisztus, aki a mi érdekeinket képviselte az Atya előtt az élete árán. Jézus még a kereszten is így beszél: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Isten elkötelezte magát mellettünk, és nem is akárhogy: kegyelemmel, szeretettel, irgalommal és bűnbocsánattal. Megrendítő igazság ez, ha bele merünk gondolni. Igék szinte kimeríthetetlen sorát lehetne idézni a Krisztussal nekünk ajándékozott szövetség áldásainak bemutatására. Szeretném is a kedves olvasót bátorítani, hogy a maga csendességében gyűjtsön ilyen Igéket, mert ezek megerősítik az embert szívét és hitét. Pál apostol így tesz bizonyságot Isten kegyelméről: „Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róm 8,1) Szeretetéről: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38–39) A bűnbocsánatról így beszél a Szentírás: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9)

A református házassági eskü kifejezését jól ismerjük. Így mondtuk, így mondjuk, és reménység szerint így fogják mondani az utánunk érkezők is. A szeretet nagy kijelentése után elsőként hangzik el az ígéret: „Hozzá hű leszek.” Csodálatos és szükséges ígéret ez egyben, mert a „szeretlek” hűség nélkül csak a pillanatnak szól, de hűen az örökkévalóságnak. A házasságban az életre szóló elköteleződés a mindennapok hűségében valósul meg. Ezért nap mint nap kell megújulni ebben. Az erőforrást pedig a hívő ember Istentől kérheti el és kapja meg. Nem véletlen, hogy Pál apostol a házasságot Krisztus és az egyház kapcsolatához hasonlítja. Az Úrtól látott, tapasztalt és megtanult hűség lehet számunkra az iránytű, Lelke pedig az erőforrás, hogy a közös úton a házasságban is boldogan mondhassuk egymásnak: „Bízhatok benned! Rád bízhatom magam! Veled biztonságban vagyok!”

A szerző a Budapest-Kelenföldi Református Egyházközség lelkipásztora.