„…igen helyesnek tartjuk, ha az egyházak, keresztyén szabadságukkal élve, lelkiismeretesen megünneplik az Úr születésének, körülmetélésének, szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének, valamint annak a napnak az emlékezetét, amelyen kitöltetett az apostolokra a Lélek” – olvassuk a Második Helvét Hitvallásban. A fentiek értelmében református egyházunkban már évszázadok óta megtartjuk ezeket az ünnepeket, amelyek között megkülönböztetett jelentősége van az Úr feltámadása emlékezetének, ezt ismerjük a köznyelvben húsvétként. Ez az elnevezés a középkori római katolicizmus korszakából származik, amikor a húshagyó keddel kezdődő negyvennapos böjt után ezen a napon lehetett először húst enni. Időpontját a 325. évi niceai zsinaton határozták meg akképpen, hogy ez a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap legyen. A napjainkban használatos naptári beosztás szerint ez a március 22. és április 25. közötti valamelyik vasárnap.
A húsvéthoz számos jelkép és számos népszokás kötődik, ám ezek nagy része nem bibliai eredetű, több esetben nemhogy eltér a Szentírástól, hanem éppen ellentmond annak. A hozzájuk fűződő hiedelmek a pogány hitvilágban gyökereznek, leginkább a termékenység témaköréhez kapcsolódnak.
Egyetemes keresztyén ünnepről van szó, amely hálaadó örvendezés Krisztus feltámadásáért, egységben a nagypéntekkel, az Úr halálára való emlékezéssel. Az ünneplés szerves része – mondhatni csúcsa – a közös úrvacsora, amely a feltámadott Jézus Krisztusra emlékezés alkalma, a benne hívők szent közössége Urukkal és egymással. Megerősítés minden keresztyén számára: „Ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14)
Az Úr halálára és feltámadására való emlékezés az úrvacsorában lesz láthatóvá. A kenyér és a bor mint jelkép elválaszthatatlan részét képezik egyházi ünnepeinknek – így a húsvétnak is –, bár előfordul, hogy nem tudunk élni a szent jegyekkel. Ennek ékes példája volt a közelmúlt, amikor a koronavírus-járvány idején nem vehettük magunkhoz, legalábbis nem a megszokott módon. Egy időre lehetetlenné vált a gyülekezet térbeli összegyülekezése, csupán a modern technika segítségével tudtunk egyféle időbeli közösséget vállalni egymással, például videóközvetítés által egy adott istentiszteleti helyről. Emiatt nem volt lehetőség a közös úrvacsorázásra sem.
A Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa akkoriban azt ajánlotta, hogy egyházunk tagjai kapcsolódjanak be a televízión sugárzott ünnepi istentisztelet közvetítésébe, otthonukban pedig terítsék meg az úrasztalát, vegyék együtt a kenyeret és a bort egy időben Kárpát-medence-szerte. E javaslatot némelyek örömmel vették, éltek is a lehetőséggel, mások kétkedve fogadták, de nem kevés volt azok száma sem, akik kimondottan ellenezték. Úgy vélték, hogy „az Úr Jézus Krisztus ebben az időszakban elvette népétől az igeközpontú összejövetel és az úrvacsorával való helyes élés lehetőségét”, ugyanakkor „ha a Jézus Krisztus által, formailag is meghatározott úrvacsorai szertartásba bármilyen módon beépítjük a virtualitást – ami alapvetően idegen az úrvacsorától –, akkor ezzel megrontjuk az úrvacsora Megváltó Urunk által szabott formai rendjét, annak helyes kiszolgáltatását”.
Egyházunk történetében azonban volt olyan korszak is, amikor egyéb külső tényezők fosztották meg a híveket az úrvacsorázás lehetőségétől. Ilyen volt 1919 tavasza. A szociáldemokraták és kommunisták egységkormánya az alkoholfogyasztást a kapitalista kizsákmányolás egyik eszközének tartotta, így már a Tanácsköztársaság kikiáltásának napján kiadta a szesztilalomról szóló rendeletet, amely kimondta: „Mindennemű szeszes ital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos.” Aki a tilalom ellenére alkoholt fogyasztott, egy évig terjedő fogházzal és tízezer korona pénzbüntetéssel volt sújtandó. A rendelet alól nem kaptak mentességet az egyházak sem, ezzel ellehetetlenült a húsvéti úrvacsorai jegyek kiszolgáltatása. A péceli református lelkipásztor, Forgács Gyula naplójában részletesen beszámolt arról, miként élte át mindezt a gyülekezete.
„Április 16-án a szesztilalom miatt a helyi direktóriumhoz fordultam engedélyért bor elfogadására az úrvacsorázáshoz, amit húsvétkor mindig Tarnay [Endre főgondnok] szokott adni. A helyi direktórium tagjai, D. Molnár [Béla] és Kosik József azt ajánlották, hogy vízzel tartsuk az úrvacsorát, vagy egyáltalán hagyjuk el, mert ők nem adhatnak engedélyt.” Kiderült, hogy ez nem mindenütt volt így, mert a Budapesti Református Egyház részére a budapesti direktórium engedélyt adott a bor beszerzésére.
„Április 19-én a helyi direktórium felhívatta községünk lelkészeit, hogy felszólítsa őket Kunfi [Zsigmond] népbiztosnak a vallás gyakorlatára vonatkozó rendeletének a szószékről leendő kihirdetésére. Ez alkalommal jelentettem, hogy a presbitérium nevében sürgönyt küldtem a belügyi népbizottsághoz, amelyben engedélyt kértem 10 liter bor beszerzésére az úrvacsorához. Válasz még nem jött, s így én kész vagyok a saját felelősségemre a saját pincémből bort hozatni és úrvacsorát osztani. Inkább én kerüljek egymagam bajba, mint az egész gyülekezetben zúgolódás támadjon.”
Forgács Gyula próbálkozása nem járt sikerrel, még úgy sem, hogy a helyi direktórium tagjai megpróbáltak közbenjárni a reformátusok érdekében. Mint utóbb kiderült, Csinos Albin evangélikus lelkész próbálkozása ugyanúgy kudarcba fulladt.
„Április 20. Húsvét vasárnapján telve volt a templom. Apologetikus beszédet tartottam Jézus feltámadása mellett” – írja tovább a naplójában Forgács. „Felolvastam a rendeleteket. Az úrvacsora terítetlen, a gyülekezet szomorú, de csak csendes beszélgetésben méltatlankodott. Délután Isaszegen szintén nem lehetett úrvacsorát tartani. Egy asszony hozott ugyan bort, de nem engedtem előmutatni, mert engem is óva intett Kosik, hogy a magam borához sem nyúlhatok büntetés nélkül.”
Az úrvacsorát húsvét másnapján sem lehetett kiosztani, bár a templom megint csak tele volt. Az emberek abban reménykedtek, hogy a hatóságok hátha megkönyörülnek, és enyhítenek a rendeleten. A döbbenet leírhatatlan volt a községben. Mindezt tetézte, hogy Tarnay Endre főgondnokot letartóztatták, és mint lázítót tizenöt évi fegyházra ítélték. Házkutatáskor ugyanis néhány töltényt találtak nála az egyik szobában. A rá következő napokban több tekintélyes péceli polgárt beidéztek a hatóságok, végül azonban szabadon engedték őket.
Május 29-én, Urunk mennybemenetelének ünnepén az istentisztelet után tartott presbiteri gyűlésen többen méltatlankodtak, hogy húsvétkor a környékbeli gyülekezetekben sok helyütt volt úrvacsoraosztás, csak Pécelen nem. Küldöttségileg a direktóriumhoz fordultak, ahol ezúttal azt tanácsolták, hogy menjenek be személyesen Budapestre. Kérésük végül meghallgatást nyert, mert június 8-án és 9-én pünkösdkor már osztottak úrvacsorát mind a református, mind az evangélikus templomban.
2019. április 21-én, a húsvéti istentiszteleten a péceli reformátusok megemlékeztek a fenti eseményről. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy egy év elteltével más okból ugyan, de nem teríthetik meg majd az úrasztalát.
Némelyek számára talán érthetetlennek tűnik ma, hogy miért volt ily nagy a megütközés eleink körében egy elmaradt úrvacsora miatt. Tény, hogy az eltelt száz esztendő alatt sok minden megváltozott. Nehéz eldönteni, hogy a szocialista– kommunista ideológia évtizedei okoztak-e nagyobb kárt, vagy a napjainkban zajló társadalmi és gazdasági átrendeződés teszi-e inkább közömbössé az embereket a lelki dolgok iránt. Az egyházaktól távol élők számára többnyire érdektelennek tűnik mindaz, ami a templom falai mögött zajlik. Sok esetben viszont már az egyháztagok számára sem irányadó az, amit a Szentírásban olvasnak, vagy amit hitvallásaik leírnak.
Akik a Bibliából tájékozódnak, azoknak egyértelmű, hogy amit Isten Igéje mond, számukra megkérdőjelezhetetlen. Márpedig az úrvacsorát illetően félreérthetetlen reformátoraink Igén alapuló tanítása: Jézus Krisztus példája, Pál apostol levelei mind arra intenek minket, hogy legyen nekünk fontos a szent jegyekkel élés.
A Második Helvét Hitvallás így fogalmaz: „Az úrvacsora szerzője nem valamely angyal vagy ember, hanem maga Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki elsőnek szentelte meg azt egyháza számára. Ez a megszentelés és megáldás most is érvényes mindazoknál, akik ugyanazzal a vacsorával élnek, amelyet az Úr szerzett.”
A Heidelbergi Káté 76. kérdés–felelete pedig így hangzik:
„Mit jelent Krisztus megfeszített testét enni és kiontott vérét inni?
Nemcsak azt jelenti, hogy Krisztus szenvedését és halálát hívő szívvel elfogadjuk, és ezáltal bűnbocsánatot és örök életet nyerünk, hanem azt is jelenti, hogy a Szentlélek által, aki Krisztusban és bennünk is lakozik, mi egyre inkább eggyé válunk az ő szent testével – bár ő a mennyben, mi pedig a földön vagyunk –, testéből való testté és csontjából való csonttá leszünk azért, hogy miként a test tagjait egy lélek, minket is a Szent- lélek éltessen és kormányozzon.”
Amit pedig Kálvin János az úrvacsoráról írt rövid értekezésében, különösen is szép: „A lelki kegyelem minden kincse előttünk van az úrvacsorában. Azt mondhatjuk tehát, hogy az Úr az Ő vacsorájában lelki kegyelmének minden kincsét kitárja előttünk, amennyiben minket társakká tesz a mi Urunk Jézus Krisztus minden javában és gazdagságában. Emlékezzünk tehát vissza, hogy az úrvacsora nekünk tükör gyanánt adatott, amelyben szemlélhetjük Jézus Krisztust, aki keresztre feszíttetett, hogy a kárhozattól minket megszabadítson, s aki feltámadott, hogy igazságot és örök életet szerezzen számunkra. Bizonyára igaz, hogy ugyanez a kegyelem van számunkra az evangéliumban felajánlva, mindamellett, mivel az úrvacsorában arról nagyobb bizonyosságot és teljesebb gyönyörűséget nyerünk, helyesen járunk el, amikor azt állítjuk, hogy ily gyümölcs abból származik számunkra.”
Mindezeket olvasva a mi szívünknek is hálára kell indulnia, hogy részesei lehetünk annak a kimondhatatlan ajándéknak, amelyet Isten elénk tárt. Örvendezzünk afölött, hogy ma akadály nélkül odajárulhatunk az úrasztalához, ahol nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ez a szent lakoma pedig irányítsa tekintetünket arra az eljövendő végső, nagy győzelmi lakomára, arra a példázatbeli nagy vacsorára, amelyet Urunk fog ülni majd velünk és mindazokkal, akik összesereglenek majd egykor az ő országában!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!