Húsvéti fénysugár a sötét időkben

– Nem látszik még az alagút vége, de bizonyosan ott lesz valahol – vallja Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök, akivel az ünnep előtt arról beszélgettünk, miként cseng ma a húsvéti örömhír a vidékükön, és hogy minden baj ellenére mégis mi tartja a lelket a kárpátaljai magyar református emberekben.

Milyen húsvétjuk lesz idén a kárpátaljaiaknak? Lesz sonka az asztalon?

Az egyházi ünnepeket még a kommunizmus legkeményebb évtizedeiben is igyekeztek megülni a kárpátaljaiak. Ma szabad ünnepelni, ám most a háborús krízis nyomja rá a bélyegét az ünneplésünkre. Sok családban sajnos nem az a legnagyobb kérdés, hogy kerül-e sonka az asztalra. A lelkipásztorok a szószékekről a feltámadást fogják hirdetni és a locsolkodó gyerekek versikéiből is a húsvét üzenete fog szólni, de ez az evangélium most másképp fog hangzani sokaknak, mint tavaly ilyenkor. Azokra a családokra gondolok, amelyekről nem tudom, hogy lányaikat meg merik-e majd látogatni húsvéthétfőn a legények. Mert talán azt fogják gondolni: alig telt el néhány hét, hogy eltemették a katonaként elesett édesapjukat, ezért most nem illik elmenni hozzájuk. És talán tényleg nem illik. Nem tudom...

Sok ilyen család van a református gyülekezetekben?

Nem a számok fontosak. Ha csak egy családra gondolok, az is sok, mert az is sorsokat jelent: egy özvegy három gyermekkel, akiknek az édesapját elvitték meghalni egy értelmetlen háborúba, amelyről azt sem tudjuk, ki el­len és miért folyik. Ha felmegyünk a szószék­re és látjuk ezeket az embereket, úgy kell hirdetnünk a feltámadás evangéliumát, hogy közben tudjuk: a friss gyászban nagyon távolinak tűnik ez a vigasz.

Távolinak tűnik, mégis az egyetlen.

A feltámadás ad reményt a hívők millióinak. Ez a remény adja meg a földi élet küzdelmeinek értelmét, ez adja meg az értelmét ezer és ezer áldozatnak. Ez az, ami megváltoztatja a gondolkodásunkat: arra tanít minket, hogy ne csupán a földi keretekben gondolkodva éljük az életünket, hanem az örökkévalóság távlatai legyenek a szemünk előtt, amikor meghozzuk a döntéseinket.

A Magyar Református Szeretetszolgálat folyamatosan szállítja a segélyeket Kárpátaljára, és ezen kívül is számos csatornán érkeznek a szállítmányok szerte a Kárpát-medencéből. Mire lenne még szükségük, hogyan tudnának segíteni önöknek a jóakaratú emberek?

A napi segélyszállítmányok általában a legszegényebbek ellátásában jelentenek nélkülözhetetlen segítséget. Ám ahhoz, hogy a kárpátaljai magyar közösség átvészelje ezt az időszakot és megmaradjon, a szülőföldön maradást segítő hosszú távú és fenntartható programokra lenne szükség. Jó lenne, ha a kárpátaljai pedagógusok, orvosok, nagycsaládo­sok és a magyar közösség önellátásában nélkülözhetetlen szerepet játszó élelmiszer-előállító vállalkozók és gazdálkodók is éreznék, hogy valaki gondol rájuk. És nem is feltétlenül csak kincstári támogatásra lenne szükség: sokszor elég lenne, ha az egyes szakmák és társadalmi csoportok érdekvédelmi szervezetei – például a nagycsaládos- vagy pedagógusegyesületek – kidolgoznának közös Kárpát-medencei szintű, a szolidaritásukat kifejező támogatási programokat. Egy-egy kárpátaljai családnak havi néhány ezer forintnyi jövedelem-kiegészítés is jelentősen hozzájárulhat a boldogulásához.

képAz összefogásról és az önfenntartásról a hetvenezres kárpátaljai magyar református közösség nem csak beszél: saját tűzoltóságot, iskolarendszert, ingyenkonyhákat, nevelőszülői hálózatot, fogyatékkal élőket gondozó otthonokat, cigánymissziót és ki tudja még, mit működtetnek. Ez az önök példamutatása a társadalomnak?

Sokan becsülik a közösségünket, mert azt látják, hogy mi nem megadjuk magunkat a nehézségeknek, hanem megpróbáljuk őket leküzdeni. Nekünk is van még mit tanulnunk, de mások is meríthetnek a mi példánkból. Másmilyen országban élnénk, ha a kisebb közösségek, települések hozzánk hasonlóan állnának a problémákhoz. Az állam nyilvánvalóan nem működik, ezért a Kijevre várás és a másra mutogatás helyett minden közösségnek helyi szinten kell elgondolkodnia a megoldásokon. Ha ez megtörténne, meggyőződésem szerint az ország is hamarabb kilábalna ebből a mélységből, amelybe került.

Jól értjük? A regionális önrendelkezés biztosítása, a decentralizáció lenne a megoldás?

Így gondolom, de lassan már kimondani sem igen merem, mert rám fogják, hogy szeparatista vagyok. Az emberek elveszítették a bizalmukat a korrupt politikai elitben és a korrupt hatóságokban, hiszen mindenhol csak átverik őket. A parlament és a megyei tanácsok egymásra mutogatnak felelősség dolgában. De nem is járja, hogy Kijevből mondják meg, mikor érjen be az alma vagy mikor keljen fel a nap. Mert nálunk az alma korábban érik, a nap pedig később kel fel. És ez nem politikai, hanem földrajzi kérdés. Sőt ezer év dolga, amit nem írhat felül huszon-egynéhány esztendő...

Nem fél attól, hogy elviszi a nagy fekete autó?

Ma már nehéz megmondani itt, Ukrajnában, hogy mi az, amitől nem fél az ember. Mégis beszélnünk kell a decentralizációról, amely az egyetlen lehetőség arra, hogy ezt az országot végre a kisember is magáénak érezhesse valamennyire.

Márciusban a Kárpát-medencei református egyházak vezetői tanácskoztak Beregszászban, de nyugati egyházi delegációk is rendszeresen megfordulnak önöknél. E látogatásoknak mi a jelentőségük?

Elsősorban a testvéregyházaink irántunk való szolidaritását fejezik ki. Sokat lehet olvasni Ukrajnáról a sajtóban, az emberek mégis keveset tudnak rólunk. Az egyházi vezetők rajtunk keresztül tájékozódhatnak a valós körülményekről. Általában el is csodálkoznak azon, hogyan lehet a nyugat-európai szintű élelmiszer- és rezsiárakat megfizetve egy húsz-harmincezer forintnyi értékű ukrajnai fizetésből megélni.

képÉs hogyan lehet?

Sehogyan. A fizetés élelemre megy, a lakásfenntartásra, ruházkodásra vagy éppen az egészségügyi biztosításra már nem futja belőle. Itt nem azon törik az emberek a fejüket, hogy hova menjenek nyaralni, hanem azért várják a meleg időt, hogy ne kelljen fűtésszámlát fizetniük. És azért fognak spórolni a nyáron, ha lesz miből, hogy majd télen ki tudják fizetni a gázt. Ha megbetegszik valaki, a családja nincstelenné válik. Az egészségügyre amúgy sem lehet számítani. Nemrég levelet kaptunk a megyétől, hogy segítsünk oltóanyagot szerezni, mert október óta nem tudják ellátni az újszülötteket: ötezer kicsi él védettség nélkül a tuberkulózissal és a gyermekparalízissel szemben. Gyakorlatilag bármikor kitörhet a járvány. Hogy történhet meg ilyen a 21. századi Európában? Ja, hogy nincs pénz? Ugyan már, ki veszi ezt be? Ebben az országban épp most akarnak falat építeni sok százmillió dollárért az orosz határra. Kinek az érdeke ez, kinek üzlet ez, miért van erre szükség? Értelmetlen dolgokra költenek naponta milliókat, és ami valóban az ország jövőjét szolgálná, arról megfeledkeznek. Külföldi vendégeink általában azt sem értik, hogy miért nem mentek el még innen az emberek.

És hogy magyarázza meg nekik?

Nincs racionális válasz. Tízezreknek lenne lehetőségük elmenni innen, mégis ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Kockáztatnak, szen­vednek, és makacsul reménykednek abban, hogy mégiscsak lesz jövőjük itt a gyermekeiknek és békés öregkoruk maguknak. Bevallom, ben­nem is sokszor van félelem, sokszor érzem a közösségünkben és önmagamban is a gyengeséget, de azt is tudom, hogy ennyitől nem futhatunk meg.

Ennyitől... Egy háborútól sem? Mi kéne hozzá?

Nyilván lennének, akik örülnének a távozásunknak, ezért ne adjunk tippeket! Az emberek maradni akarnak. A jó idővel kiültek a házak előtti lócákra, kijöttek a kertekbe, beszélgetnek, megvitatják a világ dolgait, és lassan munkához látnak: kicserélik a vetőmagokat, metszenek, fát ültetnek és a húsvétra készülve csinosítják a portájukat. Számomra ez is biztató. Mert mit is jelent ez? Azt, hogy a bödönben még van egy kis zsír, sőt, talán a húsvéti sonka is ott lóg valahol a padláson, és még egy kis pénz is akadt a kerítésfestékre. A kárpátaljai népben az ezer meg ezer átélt megpróbáltatás ellenére, vagy talán éppen azért, még mindig van lelki tartalék, így a mindennapos keserűség sem tántorítja el őket attól, hogy reménységgel nézzenek a jövőbe.

képMégis kik ezek az emberek? Zrínyi Ilona várvédői? Rákóczi talpasai?

Olyan emberek ők, akik évtizedekkel a kolhozosítás után is számon tartották az elvett jószágaik ivadékait a közösben. Olyanok, akik évszázadok óta ugyanúgy nevezik a határrészeket és a falvak utcáit, jóllehet az elmúlt században néhányszor átnevezte őket a mindenkori hatalom. Olyanok, akik nyitottak az újra, de nem adják fel a régit sem, nem felejtik el apáik örökségét és édes anyanyelvüket, akik szeretnek énekelni, de szeretnek dolgozni is. Akiket megtizedeltek a sztálini lágerek, akiket megfélemlítettek és kizsákmányoltak, mégis talpra tudtak állni újra és újra. Úgy érzem, a mostani válság után is lesz újrakezdés, amikor éjszakánként azt hallom, hogy a nyugati tulajdonú gyárak rabszolgáit szállító kisbuszokból a munkások minden nyomoruk ellenére jókedvűen kacagva szállnak ki. Annak örülök ilyenkor, ha éhbérért dolgoznak is ezek az emberek, legalább hazamehetnek a családjaikhoz, nem úgy, mint a fronton lévők, vagy akiknek a katonaság és a munkanélküliség elől külföldre kellett menniük. Úgy vé­lem, ennek a népnek az Istenbe vetett hite határozza meg a hazaszeretetét és az emberségét, ezért van ereje ahhoz, hogy ne csupán a földi dimenzióban gondolkodjon, hanem a mennyei távlatokat tartsa szem előtt. Olyan emberek ők, akiknek nincs ugyan semmijük, mégis gazdagok.

Említette, hogy olykor ön is gyengének érzi magát. Nem gondolt arra a tavalyi tisztújításkor, hogy átadja másnak a püspöki szolgálatot?

Ha lett volna más jelölt, megfontoltam volna ezt a lehetőséget is. Volt, amikor úgy éreztem, hogy elfáradtam, kiégtem, egyedül maradtam, összetörtem, azonban mindig be kellett látnom, hogy ennek az állapotnak bizony okai voltak. Ilyenkor a saját erőmből próbáltam megoldani a feladatokat, és nem Istenre hagyatkoztam, azaz nem elég nyitott szívvel, hanem csak megszokásból olvastam a Szentírást, esetleg nem jól vagy nem eleget imádkoztam. A püspök a rábízottak szempontjából vezető, de az Úr előtt ő is csak vezetett. És ha ezt elfelejti, könnyen célt téveszthet. Annak, aki még nem tapasztalta, nehéz elmagyarázni, mit jelent a mennyei vezetés. Mert sokaknak talán csak gyermeki képzelet ez, de nekem élő valóság. Ha nem az lenne, már rég összerogytam volna.

Mégis hogy lehet elhordozni ilyen időkben ezt a felelősséget?

Úgy, hogy tudom: Isten hűséges, nem hagyja cserben az ő híveit, jót akar az ő népének, és hatalmában áll a tőle elkért látást, a tőle kapott ötleteket sikerre segítenie. Én csak azt teszem ebben a helyzetben, amit tennem kell. Nem a saját gondolataimat követem, nem a kicsinyes emberi trükközéseimben bízom. Annyi áldásban részesülünk, annyi sikerélményben van részünk minden baj ellenére itt, Kárpátalján, hogy az emberi ésszel aligha magyarázható. Most is ezzel a bizalommal tekintek a jövőbe, és ha nem látom is még az alagút végét, tudom, hogy ott lesz valahol azzal a kis fénysugárral.

Helyzetjelentés. Napról napra nehezebb a református egyház helyzete is, újabb és újabb kihívásokkal kell szembenéznünk – kezdte a Kárpátaljai Református Egyház életéről szóló beszámolóját Zán Fábián Sándor a Generális Konvent beregszászi elnökségi ülésén március 23-án. A kárpátaljai püspök elmondta: az áramszolgáltató a jövőben az egyházi épületek – köztük a parókiák – után is ipari áramot számol el. Ez hatvanszázalékos áremelkedést jelent a gyülekezeteknek és az intézményeknek. Az egyházi vezető hozzátette: a gázszámlák végösszege négyszer annyi most, mint korábban, ezért óriási a jelentősége azoknak a vegyes tüzelésű kazánoknak, amelyeknek az erdélyi, a dunamelléki és a tiszáninneni reformátusok, illetve a Magyar Református Szeretetszogálat gyűjtötte össze az árát. Az adománynak köszönhetően a nagydobronyi iskola fűtésköltsége a tizedére szorult vissza. A beszámolóból kiderült, hogy az egyházat sok helyen ingatlanadó is sújtja, amely alól sok település mentesítést ad, de erre hosszú távon aligha lehet apellálni, hisz az önkormányzatok is szorult helyzetben vannak: például a Nagyszőlősi járás harminckét települése közül csak kettőnek tartható az idei költségvetése. Zán Fábián Sándor a gyülekezeti életről elmondta: a férfiak jelentős része nem tartózkodik Kárpátalján, templompadjaik üresek. Sok helyen a presbitériumok létszáma is megcsappant, ezért az egyház kénytelen volt eltörölni azt a szabályt, amely szerint a tisztségviselők csak háromszor hiányozhatnak a gyűlésekről. – Bízunk benne, hogy mielőbb stabilizálódik a helyzet, és mind a családi, mind a gyülekezeti élet visszatér a rendes kerékvágásba – adott hangot a kárpátaljai reformátusok reményének lelkészi vezetőjük, aki hozzátette: több háborús áldozata is van egyházuknak, másokról pedig nem tudják, hogy elestek vagy fogságba kerültek-e. – Itt maradnak az özvegyek és az árvák, és nem tudjuk, hogy az állam betartja-e a kárpótlásukra vonatkozó ígéretet – fejtette ki a helyzetjelentés, hozzátéve, hogy egy család jogi segítséget kért az egyháztól a kárpótlás érvényesítésére. A református iskolákról szólva elmondta: működésüket jelenleg a magyar állam biztosítja. A püspök hozzátette: értesüléseik szerint a magyar kormány a következő hetekben nyolcvanötmillió forintos kerettel támogatja a kárpátaljai magyarságot a katolikus Karitászon keresztül. – Reméljük, hogy katolikus testvéreink méltányosan, a felekezeti arányoknak megfelelően fogják elosztani ezt az összeget – jegyezte meg az egyházvezető.

 

Kiss Sándor
Fotó: Vargosz
Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.