„Három erő, csupáncsak három erő van a földön, amelyek képesek örökre legyőzni és rabul ejteni e tehetetlen lázadókat, épp a boldogításuk végett – ezek az erők: a csoda, a titok és a tekintély.” Az idézet Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényéből való, amelyben az egyik főszereplő, Iván Karamazov egy Sevillában, a tizenhatodik században, az inkvizíció legszörnyűbb időszakában játszódó, elképzelt történetet mesél testvérének, Aljosának. A történetben Jézusnak „kedve támadt megjelenni, ha csak egy pillanatra is, az őt gyermekien szerető nép között”. A csodától meghatódott sokaságot azonban az odaérkező, tekintélyes agg inkvizítor lecsendesíti, majd számonkéri a Megváltót, amiért hajdan a pusztában való kísértéskor elvetette a fent említett három hatalmi erőt, amely előtt az ember örökre térdet hajthatna.
Valóban, Jézus a kísértésben nem él vissza a csoda, a titok és a tekintély erejével, de húsvét után immár két évezrede megtérésére és követésére hívja, Isten kegyelme által, választott gyülekezetét. A hívő ember ugyanakkor alázattal és boldogan meghódol Krisztus csodái, titka és tekintélye előtt. Így tesz Fülöp, aki gyermeki boldogsággal mondja Nátánaélnek, hogy „megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben” (Jn 1,45). Majd az örömteli kiáltást meghalló, fügefa alatt elmélkedő Nátánaél is azonnal felismeri, kivel áll szemben: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel királya!” (Jn 1,49) Így volt ezzel Tamás is, akit első kételkedésében, a kikövetelt bizonyosság után észhez térített a feltámadás csodája, Krisztus tekintélye és megjelenésének titka. Hasonlóan rogynak le az egykedvűen halászó tanítványok, az apostollá lett Saul, majd az első gyülekezetek, az üldöztetésben is bátor, hitvalló keresztyének, vértanúk, hithős történelmi személyek, hívő családok, gyülekezetek, nemzetek. Meghajlunk Krisztus csodái, titka, tekintélye előtt. Ebben a vágyunkban pedig mindig ott van, hogy akik nem „ítéljük el” Jézus Krisztus természetes jelenvalóságát, vágyunk az összegyülekezésre, az istentisztelet bennünket „legyőző és rabul ejtő”, lélekmelegítő közösségére, a templom áhítatára.
Húsvét után a csoda, a titok és a tekintély sarkallja arra az apostolokat és minden kor tanítványait, a keresztyénséget, hogy együtt maradjanak.
Mert hitünket nem jó egyedül megélni, csakis közösségben ápolható. Hasonló ez ahhoz, mint amikor a huszadik század háborúiban az emberek a bombázások elől az óvóhelyekre menekültek, összegyülekezve, egymást támogatva. Az óvóhelyen nincs gyűlölet, nincs egyéni érdek, nincs ellentét, csupán egyetlen cél létezik: a megmenekülés.
Ma, a világjárvány idején az összegyülekezési vágy mindennél erősebb, hiszen lelki óvóhelyre van szükségünk.
Emlékszem, amikor néhány hete újabb szigorítások következtek, megjelentek a sajtóban olyan vélemények, amelyek így követelőztek: „Ha be kell zárni mindent, akkor zárjanak be a templomok is!” Dacos megnyilvánulása ez annak a léleknek, aki talán soha nem tapasztalta meg a lelki óvóhely biztonságát és a szabadulás csodáját. Természetesen tudjuk jól, hogy mi keresztyén és állampolgári kötelességünk. Csupán vágyunk áldott lelki óvóhelyeink, templomaink, gyülekezeteink, ünnepeink biztonságot nyújtó oltalmára. A legnagyobb óvóhely azonban felette áll minden bezárható épületnek, templomnak, gyülekezeti háznak, imádkozó közösségnek. Ez pedig maga a feltámadás csodája: „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott. Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, alleluja!” – énekeljük a száznyolcvanötödik dicséretünkben. A húsvét ünnepe, üzenete áldott óvóhely a világban. Lehet, hogy most elszigetelve, inkább belső szobánkban, bizonyos korlátozások között válik azzá, de így is boldogan, lélekben sok millió keresztyén testvérünkkel együtt meghallhatjuk a megmenekülés áldott üzenetét, és befogadhatjuk Krisztus feltámadásának csodáját, titkát, tekintélyét.