I. Rákóczi György, a református egyház patrónusa

Bethlen Gábor uralkodása (1613–1629) az Erdélyi Fejedelemség aranykorának volt tekinthető, az országban – a korábbi hányattatások után – alapvetően béke honolt, ami nagyrészt az ő következetes, belső nyugalomra törekvő politikájának volt köszönhető. A belső rend tartóssága nagyban múlott azon, hogy a Bethlen halála utáni fejedelem hogyan birkózott meg elődje örökségével. A kezdeti, a hatalomra jutással kapcsolatos nehézségek után a mérleg nyelve ezen a téren egyértelműen pozitív irányba mutatott.

Amikor Rákóczi Zsigmond rövid életű fejedelemsége elkezdődött, és fia, György apját követve Erdélybe ment, az akkor tizennégy év körüli gyermek apródként már megjárta egy másik uralkodó, Bocskai István udvarát is Kassán. Apja lemondása és halála után igyekezett megtartani a jó viszonyt mind a magyar, mind pedig az erdélyi főurakkal, valamint a korszak jelentős haderejét alkotó hajdúkkal is. Utóbbiak támogatása különösen jól jött számára, amikor mellette sorakoztak fel Bethlen Gábor erdélyi fejedelem felvidéki hadjárata során, ugyanis Rákóczi komoly érdemeket szerzett az uralkodó sikeres hadjáratában. Bethlen Gábor mellett, akire a protestantizmus védelmezőjeként tekintett, ezután is kitartott, így annak halála után nem véletlenül került szóba mint lehetséges utód.

Bethlen Gábor ugyanis megromlott egészségi állapota következtében 1629-ben, negyvenkilenc évesen meghalt. Utódlása nem volt egyszerű, sem egyértelmű, egy ideig özvegyen maradt felesége, Brandenburgi Katalin uralkodása következett, de hamar kiderült, hogy ez nem tartós megoldás. Bethlen unokaöccse, István többedmagával úgy döntött, felkeresi Rákóczit Sárospatakon annak érdekében, hogy foglalja el ő a trónt. A meggyőzés sikeres volt, az ekkorra már jelentős birtokokkal rendelkező Rákóczi – hajdúcsapatok kíséretében – el is indult a trónt elfoglalni. „Apró” nehézséget jelentett azonban, hogy mindeközben az erdélyiek már megválasztották uralkodójuknak az idősebbik Bethlen Istvánt, Bethlen Gábor testvérét. Rákóczi karakteréről árulkodik, hogy döntésén ekkor már nem változtatott, így mindent (fenyegetéseket, ígéreteket) bevetve sikerült az erdélyi rendeket jobb belátásra bírnia a fejedelmi szék várományosának kilétéről.

Visszatérése Erdélybe sikeres lett tehát, 1630 decemberében már fejedelemként vonulhatott be Gyulafehérvárra, amiben komoly érdemei voltak Brandenburgi Katalinnak is. A korszakban ugyanis Erdély török vazallusként működhetett, ami azt jelentette, hogy az uralkodó kilétét is egyeztetni kellett a Portával. A török – alapvető érdektelenséget mutatva az ügy iránt – két különböző névre kiállított oklevelet (athnamé) küldött, a kettő közül Katalin azt olvasta fel, amely György nevére volt kiállítva. Ez nem volt meglepő, hiszen hosszú ideje feszült kapcsolatban volt a másik jelölttel, idősebb Bethlen Istvánnal. Rákóczi György fejedelmi esküjét december 24-én tette le.

Az újdonsült fejedelem uralma a belső rend korszakának is nevezhető Erdély szempontjából. Ehhez persze kellett, hogy a két nagyhatalom, amelynek gyűrűjében létezett az ország, másra koncentráljon. A Habsburgok ekkor éppen a harmincéves háború zivataros éveit élték, míg az Oszmán Birodalmat janicsárlázadások gyengítették. Utóbbi ezzel együtt is felül akarta írni az 1630-as döntést, a budai pasa Bethlen István mellett kardoskodott az uralkodói széket illetően. Az ütközet a két fél között nem is maradt el, Rákóczi György 1636-ban fényes győzelmet aratott kihívója felett Nagyszalontán. Ez aztán jó ajánlólevél volt számára ahhoz, hogy az ekkor dúló európai háború Habsburg-ellenes tábora bevonja őt a szövetségükbe. Az eleinte óvatos fejedelem végül – a francia–svéd–holland szövetséget támogatva – bekapcsolódott a küzdelmekbe, a protestáns vallásszabadság elérését tűzve ki célul. Az 1645-ös békében ezen törekvését siker koronázta, de emellett az amúgy sem csekély családi birtokállományt is gyarapítani tudta.

Uralkodása végén merész terveket szövögetett a Lengyel Királysággal kapcsolatban. Kisebbik fiának – akit nagyapja után Zsigmondnak neveztek el – szerette volna megszerezni a lengyel trónt, ebbéli törekvését a nem kis erőt képviselő kozákok is támogatták. Ezzel Báthori Istvánhoz hasonló hatalmat tudott volna családja körében, hiszen másik fia, György volt az erdélyi trón várományosa. Az ötlet kútba esett. 1648-ban egyre rosszabb egészségi állapotba jutva, ötvenöt évesen meghalt I. (Öreg) Rákóczi György fejedelem.

A fejedelem 1616-ban vette feleségül Lorántffy Zsuzsannát, aki puritán, elkötelezett kálvinista volt, és olykor gazdasági, máskor hadi kérdésekben is segítette férjét. A házaspár híres volt arról, hogy igazi mecénásként lépett fel a református egyház, a könyvnyomtatás és az iskoláztatás ügyeiben. Rákóczi György, a „bibliás őrálló fejedelem” ugyanis mélyen vallásos ember volt – az Ószövetséget tizenhárom, az Újszövetséget minimum harminckét alkalommal olvasta végig –, jelmondata a római levélből származik: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16) Elkötelezett reformátussága nem akadályozta meg abban, hogy a korszak legjelentősebb katolikus személyével, Pázmány Péterrel is levelezést folytasson. Híres volt jelentős magánkönyvtáráról, illetve arról, hogy Bibliáját magával vitte hadjárataira is.

A stabilitás és anyagi biztonság Erdélyben lehetővé tette számára azt, hogy az oktatást, kultúrát és a református egyházat bőkezűen támogassa. Nevéhez fűződik az első erdélyi román nyelvű iskola, sőt az első román nyelvű Újszövetség-fordításban is segédkezett. Támogatta a peregrinációt (erdélyi fiatalok külföldi tanulását), nyomdát alapított Váradon, templomokat építtetett és gimnáziumokat alapított, énekeskönyvet adatott ki a liturgia egységesítése érdekében.

Krónikása, Szalárdi János így ír róla: „Az isteni tiszteletre rendeltetett egyházbéli közönséges órákat el nem mulatja, de azokon kívül is, reggel ágyábúl felkelvén, s ebéd előtt félórával s vacsora előtt is félórával, estve hálóházában való bemenésekor magánosan is az isteni tiszteletet el nem mulasztotta.