Ide minden rosszat lebíró-túlélő bizodalom kell

Mi más is lehetne az első kérdés, mint amire a magyar kultúra napja 1989 óta ünnepélyesen emlékeztet: mit ér a kultúra, ha magyar, mit ér, ha nemzeti?

Távol álljon tőlem a tudálékoskodás, de meg kell jegyeznem, hogy ha a kultúra szóhoz jelzőt illesztünk – magyar, nemzeti – akkor nyilvánvalóan nem a fogalom legtágabb jelentésével van dolgunk, ami a „civilizációval” szinte ugyanegy értelmű, ami a latin „művel” igéhez visszanyúlva, lényegében a teremtett természettel azonos. Ma a magyar kultúrát ünnepelve itt, a Kárpát-medencében és a nagyvilág szórványaiban azt a mi sok évszázados, históriától, nyelvtől, közösségi karaktervonásoktól és hallatlanul színes hagyományvilágtól meghatározott szellemiséget idézzük meg, ami okkal és joggal kapta a magyar jelzőt. Azt a géniuszt próbáljuk magunk elé képzeni, amiben élünk, és amitől azok vagyunk, akik.

És mit ér a kultúra, ha református? Hadd soroljak fel néhány írót, költőt a legeslegnagyobbak közül, akik kálvinista hátterűek voltak: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Arany János, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Szabó Dezső, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Németh László, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András… Van-e valami közös bennük, még ha az identitásuk nem is párosult mindig egyházias keresztyén hittel?

Nagyszüleink idejében és szűkebb körökben még számított, olykor ugyancsak meghatározó eréllyel az, hogy ki melyik felekezethez tartozik, ki hova „keresztelődött”. Mondanom se kellene: a keresztelés szót természetesen metaforikusan használom, és nem a zsidó származású és hitüket megtartó íróink „leválasztására”… Mindenesetre a felekezeti másság nyomai ott vannak a magas kultúrában, tehát az irodalmi tudatban is. Ameddig ezt számontartották, olykor megpróbáltak ennek alapján még esztétikai következtetéseket is levonni. Például, hogy mennyire más a mentalitása és a lírai világa a katolikus Babits Mihálynak, mint a protestáns, sőt református Ady Endrének. Bajos volna erről bármi szabályt állítani, mert a személyiségi és alkatbeli különbségek, a család, az iskolák, a környezeti meghatározottságok stb. esetenként meghatározóbbak a vallási hovatartozásnál. Mit tudnánk kezdeni például Jókai és Kemény Zsigmond hallatlanul különböző regényirodalmával, ha csak azt az életrajzi tényt tartanánk jellemzőnek, hogy mindketten kálvinisták?! Ráadásul a felsoroltak közül jónéhányan voltak olyanok, akikről nem állítható, hogy a vallásukat erős hittel, szép régi szóval: hitvallóan élték volna meg.

Adyról úgy tudni, hogy élete legvégén, alkoholos állapotban elhajította a Bibliáját – amelyet egyébként egy régi bibliakiállításán kiállított az Országos Széchényi Könyvtár is.

Adyról tudjuk, hogy bármennyire csúnya életet élt – ő maga minősíti így –, a kopár és rendetlen szállodai szobákban az ágya mellett ott volt mindig a Biblia, Ézsaiásnál vagy Jeremiás prófétánál, vagy a Jelenések könyvénél felcsapva. Ennek az olvasmánynak a nyelvi és képi hatása gazdagon megjelenik az ő páratlan életművében. Nem kevés istenes verse van a legszebb költeményei között ennek a zsenigőggel telített embernek, amelyek nagy kifejezőerővel mutatnak Isten előtti alázatot. Előfordul az is, hogy egy költőben vagy más művészben, akikben legfeljebb némi kultúrreformátus hajlam, tudat működik, akik nem sűrűn fohászkodnak a megbékéltető Úristenhez, nagy bajok bekövetkeztekor azonban elő-előtör lelkük mélyéről legalább egyetlen hatalmas ószövetségi vagy más általános istenképet hordozó motívum. Az is előfordult a magyar régiségben, hogy a vallásuk és az egyház aktuális „viselkedése” közötti különbséget erősen megszenvedték az írók. Bessenyei György, a magyar felvilágosodás vezéralakja például rekatolizálni kényszerült az őt a bécsi udvarban túlzott hitvalló magatartásra szorítani akaró egyháza és az áttérését szorgalmazó bécsi udvar harapófogójában. Mindenkitől elfeledve, egyházi szertartás nélkül temették el… Csokonait sem bírta megtartani az egyháza „a maga kebelén”. A „kálvinista Róma” egyszerre volt a hitnek védőbástyája és az elzárkózásnak a vára. Móricz nagyon plasztikus – bár nem éppen elfogulatlan – képet ad erről a Légy jó mindhaláligban. És amiket Szabó Dezső ír rajongott felekezetéről… Ám azt se feledjük, hogy az egyház és annak helyi közösségei a reformáció hazai elterjedése óta nagy szellemi erjedések közreműködői voltak azzal, hogy tehetséges fiaikat Európába küldték peregrinációra; teológushallgatóink az utolsó évben ma is külföldi ösztöndíjra mehetnek.

Kortársakat még nem hozott szóba a kérdés kapcsán.

Meg kell jegyeznem, válaszom hitelesítése végett is, hogy soha nem törekedtem szorosabb kapcsolatra az egyházzal mint intézményrendszerrel. Privát kapcsolataim persze voltak és vannak, mondhatnám majd’ minden esetben: barátiak, atyafiságosak, köztük a legfőbb vezetőinkkel is, de velük sem elsősorban pöspökökként… A rendszerváltozás felé közeledve részt vettem – gyorsan elhalt – protestáns értelmiségi szerveződésekben, voltak évek, amikor intenzíven közöm volt a református sajtóhoz, egyszer-kétszer előadást tarthattam Szárszón, felkértek – és erre máig büszke vagyok – bevezető tanulmány írására a jubileumi Károli-bibliához stb. Pár évig még presbiter is voltam valahol a város szélén. Hegedűs Loránt nevének azonban mindenképpen itt a helye. Ő úgy él bennem, mint az utolsó magyar egyházfejedelem. Egyetlen ügyet hoznék szóba a politika terepéről. Sokat merengtem rajta. Bár kisebbséget képvisel a katolikus többségű országban a reformátusság, a Magyar Demokrata Fórum kezdeteinek majdnem minden vezéregyénisége református gyökerű író, irodalmár vagy történész volt: Csoóri Sándor, Csurka István, Kulin Ferenc, Für Lajos, Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba… Amikor viszont kormánypárttá vált a mozgalom, Antall József köréből elsősorban a katolikus egyházhoz kapcsolódó emberek kerültek elő, azon belül is piarista kötődésűek. A korabeli vicc szerint morgolódtak is a bencések, hogy hát velünk mi lesz… Lehet, hogy ez önmagában véletlen, de a kulturális gyökerek ott lappanganak bennünk, és akár szándékaink és kötelmeink ellenére is befolyásolnak minket. Hadd legyek elfogult: a „nemzeti vallás” felől érkező lakitelekiek közéleti „hozadéka” a másabb, erőteljesebb patriotizmus volt, mint mondjuk az egyébként minden tekintetben elismerésre méltó pesti kegyesrend szellemiségének az öröksége… Másik példám még frissebb. Mindig nagyon örülök, amikor azt észlelem, hogy a magyar íróknál a reformátusság valamiféle közvetlenebb megjelenéshez jut. Ezért is írtam egy egyházi hátterű kiadványba pár éve egy hosszabb tanulmányt arról, milyen is „a református regény”. Erre persze nem adható szakszerű válasz, de ezzel találtam alkalmat arra, hogy korunk egyik legnagyobb írójának, a két éve elhunyt zilahi kálvinista Szilágyi Istvánnak a regényeiről beszélhessek. Az ő műveit nemcsak áthatotta a partiumi református szellemiség, hanem témákat, korokat, történeteket is kínált neki, és oda vezette vissza őt, aki románul végezte a jogi kart, ahol a lényeg megőrződni képes: a nyelvhez, ahhoz a magyar idiómához, ami Károlinál és a zsoltáros Molnár Albertnél lett a mi templomi beszédünk fundámentoma. Lett – hogy kicsit fellengzős legyek – az összmagyarság lelki tápláléka.

Élő és ható valami tehát a református beágyazottság…

Kimutatták: annak a Jókainak a regényeiben, aki küzdött minden szűkítő elfogultság ellen, aki alkatilag is minden irányban nyitott, nemzeti liberális volt, minden pozitív főhős, hogy hogy nem, református volt.

Végiglapozva az ön könyvekbe gyűjtött munkásságát, biztos, hogy elemzéseiben nem törekszik semmiféle kizárólagosságra.

Klasszikusaink nemzeti jellegét képtelenség volna egyetlen felekezethez kötni, gondoljunk csak hirtelenjében a katolikus Zrínyire, Vörösmartyra vagy Babitsra, az evangélikus Berzsenyire, Petőfire meg Weöres Sándorra, a pozsonyi Hamvas Bélára. Bár rögtön hozzá kell tennem némi kálvinista csúfondárossággal, hogy Babits nagy Jónás-verséhez Károli bibliafordítását vette alapul, mert abban alighanem több nyelvi erőt és inspirációt érzett, mint Káldi György nem sokkal későbbi katolikus fordításában... Petőfi vagy Mikszáth esetében mit látunk? Egyikük sem volt ugyan hitét hangsúlyozottan megélő ember, ők evangélikusként lettek „sűrítetten” nemzeti klasszikusaink, az ő feltétlen magyarságuk más zamatokat hozott, mint az egyéb eklézsiákból valóké. Mindig elálmélkodom azon a tényen, hogy a két nagy ellenfél irodalmunk reformkori csúcsairól mennyire más alkat és habitus, mint azt az előítéletek diktálnák: a dunántúli – „labancföldi” – evangélikus Berzsenyi hangvétele robosztusabb, olykor szinte titáni erejű, míg a törzsökös tiszántúli református Kölcsey, különösen a korai korszakában sokszor biedermeieres – ma azt mondanánk: lightos – húrokat pengetett. Meg is volt a véleményük egymásról…

Csak közbevetőleg: honnan ez a szenvedélyesség, amellyel a kultúra református vonásait – is – keresi?

Talán onnan, hogy – mi tagadás – neofita vagyok, afféle „betérő”, hiszen nem születtem reformátusnak. Felmenőim között alighanem még görögkeleti és örmény katolikus is akad, anyám ágán evangélikus volt a Felvidékről, tót és cipszer közegből származó család nagy része. Evangélikusnak kereszteltek Ausztriában, evangélikusként konfirmáltam Kőbányán, és evangélikus lelkész adott össze a feleségemmel a Fasorban. A református vallást én választottam ifjú felnőtt koromban. Hosszú évek fontolgatása után és szerencsés véletleneknek is köszönhetően. Károli nyelve és a zsoltárok voltak a legfőbb csábítók, ő és ezek közvetítették felém ugyanis azokat a századokat, amelyeknek a küzdő nagyszerűsége örök példázatgyűjteményt tár elém a mindennapok sokszor mélyen lehangoló élményei között. Ráadásul személyfüggő is vagyok. Nem szeretnék túlzónak mutatkozni, de elmondhatom, hogy két karizmatikus lelkipásztorral volt találkozásom. Egyikük Kiss Domokos, Rákospalota-Újváros egykori lelkésze hallatlanul felkészült és mélyen érző férfilélek volt, több kötete jelent meg, megrendítő Jób könyve magyarázatai kiadásra várnak, ötvenöt évesen halt meg. A másikuk a rákospalota-óvárosi gyülekezet mostani vezető lelkésze, Hekli Katalin, aki bámulatos módon elegyíti magában az egyházszervezőt, a közösségépítőt, illetve a hihetően hithű református gondolkodót és akként is érzőt, aki oly sugárzó átéléssel és felkészültséggel prédikál, hogy a magamfajta értelmiségi vénember szinte védtelen teológiai nagyszerűségével szemben. Ő temette a feleségemet, és gyászbeszéde megrendítette még a pogányabbnál pogányabb barátaimat is.

Egy kérdés erejéig hagyjuk még a reflektort nemzeti irodalmunk református vonásain. Ön emlékezetes tanulmányt tudott írni a már nemigen olvasott Tompa Mihályról is, A pipishez című versének beható és élvezetes elemzésével. Ez rám mint befogadóra olyan erős hatást tett, hogy épp tanulom ezt a – búbos pacsirtát központi metaforaként felmutató – költeményt kívülről! De amiért szóba hozom az esszéjét: szinte kéjeleg a kálvinista reminiszcenciák kimutatásában.

Kénytelen voltam egy olyan poéta esetében, aki foglalkozására nézve református tiszteletes volt. Emlékszem, szóba hoztam írásomban Miskolci Csulyák Gáspár XVII. századi prédikátort, aki az első magyar bestiáriumot is írta Egy jeles Vad-kert címmel. Ő az ebben bemutatott állatok viselkedésében emberi vonásokat keresett, mint az antikvitás óta annyian. Már ő is úgy mutatta be a búbos pacsirtát – tájnyelven: a pipist –, mint olyan madárkát, aki-amely az anyaszentegyház egyszerű híveire utal, akiknek a kitartás és a tanúságtétel a feladatuk a maguk hatókörében. Így szólítja meg: „Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk, / A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk, / Hol futunk rohanva: jól ösmér az út, /S a temető halma, mely reánk borúlt…” A költemény egy évtizeddel a szabadságharc leverése után keletkezett, ezért lehetett e madárkából a csöndes hűség jelképe, afféle halk spirituális etikai imperatívusz. Mint haláláig hűséges barátjánál, Aranynál, Tompánál is a mélyből sugárzik az erős kálvinista hit, a zsoltáros és predesztinációs meggyőződés, ami ekkor, a XIX. század közepén, az egzisztencializmus jelentkezésekor – Kierkegaard kora is ez – már egyáltalán nem volt magától értetődő.

Még a közoktatásban is azt sulykolják mindmáig egyik költőfejedelmünkről, Arany Jánosról, illetve egyik írófejedelmünkről, Jókairól, hogy megkésettek voltak a nyugat-európai irodalom korabeli tendenciáihoz képest. Lóverseny volna a nemzeti irodalmak között? Aranyt csak homlokráncolva, szájbiggyesztve szabadna olvasni csak azért, mert kortársa volt a szimbolista Baudelaire?

Nem futóverseny az irodalom, de mindenkinek fel kell tűnjön – triviális a példa –, hogy másmilyen regény Jókaitól a Lőcsei fehér asszony és Flaubert-től a Bovaryné vagy Tolsztojtól a Karenina Anna, holott mindháromnak nő a főszereplője. Mi kell ahhoz, hogy egy nagy realista regényt írjon az ember? A legfontosabb, mert a legfeltűnőbb szerintem az, hogy legyen az országban egy nagy főváros. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahol van egy Szentpétervár, egy London, egy Párizs, az gyújtópontja lehet a realista típusú regénynek, hiszen egy igazi nagyvárosból minden látszik és minden megírásra méltó jelenség be tud oda férkőzni. Ott lehet karriert csinálni. Kalandok, pénz, számtalan embertípus, politikai izgalmak, életformák… Vagy ahol el lehet rejtőzni, ahol választhatod a társadalmon kívüliséget is akár. Pest azonban a XIX. század első felében még sokkal kisebb város volt, mint az említettek. „Átlátszó”, ahogy a kortársak mondták, ráadásul mindenki németül beszélt. Nem lehetett mágnese a vidéki Magyarországnak. A magyar világ is akkor még egy álló, majdnem moccanatlan társadalmi „halmaz” volt, földbirtokosaival, jobbágyságával, szűk privilégiumokkal konzerválódott városi polgárságával. A nyugati országok előrébb tartottak ugyan a történelmi, társadalmi, gazdasági fejlődésben, ám a mi főúri nagyjaink nyugati körutazásaikról hazatérve azt is észrevételezték, hogy ez a „haladás” az emberi kiszolgáltatottságnak, nyomorúságnak és züllöttségnek miféle drámai példáit is kitermeli. Egy Twist Olivert vagy egy Bűn és bűnhődést nem lehetett volna itthon megírni, nem voltak hozzá meg a kulisszák. De hát olyan nagy baj ez? – kérdezhették, joggal. Széchenyi, Wesselényi vagy Eötvös elismerték és áhították a haladást, de az is foglalkoztatta őket, hogy miként lehetne a vívmányokat úgy átvenni, hogy nálunk ne legyenek majd mondjuk a londonihoz hasonló nyomortelepek. És az se történjék meg majd, hogy arctalanná váló tömegek záródnak ki „az emberiség nagy családjából”, ahogy ők szeretnek fogalmazni.

Máshogy volt értékes a magyar világ?

Igen, a jóval vidékiesebb életformában erősebb volt a családias közösségi szellem. Falu, kisváros, udvarház… Számtalan a példa, de számomra a legerőteljesebb Krúdy Gyula Napraforgó című regénye, amiben a kis pesti utcák alkonyi neszezése szinte elválaszthatatlan a nyírségi udvarházak halk melankóliájától. És a főszereplők mindenhol otthonosak. Mozdulatlanság, különcök groteszk kalandjai, csöndes kis tragédiák és örömök, az élet és a természet örök körforgása… És a beszédmód mindig ott valahol a mese meg az anekdota kötött. De visszatérve nagy klasszikus prózaíróinkhoz: fontos, hogy mi általuk a saját nemzeti irodalmunk kihagyhatatlanul szükséges útját, korabeli küldetését jártuk be. Nemcsak Jókai dicső magyar múlttal balzsamozó regényeire gondolok, amelyek vigasztalást is jelentettek a forradalom és szabadságharc leverése után. Többek között Jókainak, Eötvösnek, Mikszáthnak köszönhető, hogy ma is megtudhatjuk azt, eszünket és érzékeinket egyszerre mozgósítva, hogy mi volt itt évszázadokkal ezelőtt, itt, a saját országunkban, a hazánkban. Hogyan éltek az emberek, egyáltalán milyen volt a magyar múlt jellege, mik voltak azok az értékei, hagyományai, amelyekhez ma is érdemes volna ragaszkodnunk.

Aztán a magyar művészet behozta a viszonylagos lemaradásokat, nem? A zenében például Liszt, Bartók, Kodály, a képzőművészetben Munkácsy, Mednyánszky, Csontváry és sokan mások. Az irodalomban a Nyugattól kezdve diadalra jutott a modernség, az izmusokkal már szinte szinkronban haladtunk, Németh László pedig a legnagyobb nyugati lélektani-társadalmi realistákkal egyenértékű nagyregényeket alkotott. Apropó, Németh László: miért nem látni a könyvesboltokban az ő műveinek új kiadását, miért nem játsszák a darabjait? Igaz, egy posztmodern írónő már azt kívánja, ne legyen kötelező olvasmány A kőszívű ember fiai se…

Vannak olyan kritikai, álmodernista szellemi hullámok, amelyek a klasszikusokat idejétmúltnak állítják be, a gyerekek fölösleges kínzóinak. Erre nem érdemes szót se vesztegetni. Az persze igaz, hogy az egyetemes olvasói kedv csökken világszerte, nálunk is, de éppen Jókai születésének tavalyi kétszázadik évfordulója jelzi, hogy még mindig számottevő a befogadói köre. Egy kétszáz éves írónak akkor, amikor hovatovább egy sms az átlagolvasói befogadás mértéke. Abban meg, hogy nem játszanak Németh Lászlót, Illyést, Sütő Andrást a színházakban, a mindent átható liberális szemlélet és összezárás is ludas, amely – legyen bármilyen színezetű is a parlamenti és a végrehajtó hatalom – a kulturális piac zömét birtokolja és a normarendszerét meghatározza. Ez az ízlésdiktatúra hárítja, sőt iktatja ki ezeket a magyar kultúra szempontjából alapvetően fontos szerző nagyságokat. Évtizedek óta hangoskodom és morgolódom jómagam is, hiába, a hivatalos kulturális politika nincs annyira a helyzet magaslatán, hogy az effajta dolgokat okosan és szisztematikusan tudná képviselni. Ami történik esetleg, az is kapkodó, felületes, egy-egy önjelölt és erőszakos közszereplő befolyásának kiszolgáltatott, legfeljebb egy-egy személy vagy szűkebb „közelálló” érdekcsoport támogatására vonatkozik… Már elnézést, az, hogy nincs Csurka Istvánnak bemutatója évtizedek óta, azt nem lehet a família örökösödési viszályára fogni, ez az állam tehetetlenségének vagy érdektelenségének is jele. Ugyanakkor elismerek persze számtalan sok mindent, főleg az épített örökség terén – pazarul néz ki a felújított Operaház, a kibővített Szépművészeti Múzeum, mind impozánsabb kezd lenni a budai Vár, vagy ott az újonnan épített Zene Háza, a Néprajzi Múzeum, ott vannak a tündökletes kastélyrekonstrukciók, de azért mindez nem mondható meghatározó eredménynek, ha a kultúra mint alkotás és a kultúra mint fogyasztás egészét próbáljuk felmérni – az állam kötelezettségeinek irányából. Több százezer látogatója volt a nagy Munkácsi-kiállításnak – egyébként is európai szenzációk sorát eredményezi a Szépművészeti Múzeum utóbbi éveinek tevékenysége –, vannak jelentős filmek, és irodalmi remeklések is sorra ott senyvednek a párszázas nagyságrendű példányszámok kutricáiban, látok ilyen-olyan sikerességű reformtörekvéseket a művészetek finanszírozása terén is… és még sorolhatnám, minden elégedetlenségem ellenére. És hát itt az újabb magyar Nobel-díj! Itt meg az a kérdés, hogy miért is kellene a magyar szót macskakörmök közé tenni…

De hát Krasznahorkai László indulását, úgy tudom, ön kifejezetten üdvözölte és segítette. Egyik kötetében két tanulmányát is megtaláltam az első regényeiről: az egyik a Sátántangót, a másik Az ellenállás melankóliáját hozta közelebb hozzánk.

És még mennyi mindent írtam ezeken kívül... Sőt, most került a kezembe egy kétrészes film, amit rövid televíziós időszakomban forgattam róla, évezredünk első évében. Isten őrizzen még a látszatától is annak, hogy oda akarnék tolakodni a Nobel-díj reflektorfényébe, de az is tény, hogy Krasznahorkai pályája első évtizedeihez volt valamelyest közöm. Nem kerülgetem: nagyon közeli barátok voltunk, és azt sem tagadom, hogy korai írásai valósággal elvarázsoltak. Ám aminek irodalom-, sőt köztörténet súlya van, az az, hogy az ő karrierje is az 1975–83 között létezett, majd abban a formájában megszüntetett Mozgó Világban kezdődött, és ezt a tényt a mai kulturális közélet rettenetes átpolitizáltsága, végzetes hasadtsága idején nem lehet eléggé hangsúlyozni. Soha be nem fejezem, ha elkezdek erről a folyóiratról beszélni, amihez az én életem legderűsebb évei is kötődnek, nyilván nem függetlenül attól, hogy itt már együttesen éreztük, hogy újra moccan a történelem a kései Kádár-idők „bachkorszakos” zsibbadtsága után. Szóval ekkor lett társunk ez a vékony, csöndesen cigarettázó, kékszemű gyulai fiú is, a maga démoni történeteivel. Aki azelőtt – ezt mesélte – napokkal előre nyaggatta az újságost, hogy megjelent-e már a lap. Hogyan vált a Mozgó pár rövid év alatt a rezsim úgymond „köpködő képévé” és az olvasók tízezreinek művészi élményt és közéleti bizakodást kínáló orgánumává? Úgy, hogy működtetői – szabadjon élnem Németh László szavaival Husz Jánosról – „nem merték az igazság kezét elengedni”. Hogy éppen olyan szolidárisak voltak egymással, amilyen naiv vakmerőséggel tették kérdésessé fél évszázad nemzetpusztító romlottságát. És… Talán tíz éve történt, hogy meg kellett szakítanom a kapcsolatomat a barátommal. Politikai megnyilvánulásainak korábban sem örvendeztem, de amíg sarkos és számomra mélyen igaztalannak tűnő állításai megmaradtak a sajtó terepén, nem gondoltam, hogy közöm van hozzájuk. Ám amikor szinte átmenet nélkül már a jobb sorsra érdemes regény is a napi ellenzéki politika hordozójaként kapott dicsfényt a liberális, balos, globalista értelmező körökből, akkortól a Krasznahorkai-kritika terében nem igényeltem tovább helyet magamnak. Nagy és mély sajnálatomra. Megérdemelt Nobel-díj ez, mondom nyomatékosan, megérdemelten fogadták – jelképesen szólva – maguk körébe a XX. század legnagyobbjai a mi írónkat, Thomas Mann és Szolzsenyicin, Camus és Faulkner, Czeslaw Milosz és T.S. Eliot… De hadd tegyem hozzá: ezt a díjat évekkel előbb kellett volna megkapnia. Amilyen kíméletlen és igazságtalan mondatokkal szakadt el Krasznahorkai a szülővárosától, olyan rigid módon határolódik el Magyarországtól is. Félreértés ne legyen, nemcsak a mai politikai hatalomtól, hanem a nemzetélet mindennapi valóságától is. Nem akar „a mi írónk” lenni. Tudomásul vesszük, de nem fogadjuk el. Bár ahogy látom, némely felszínes és esetleges gesztustól eltekintve Krasznahorkai olvasói „befogadása” még várat magára. Még az olvasása sem kezdődött el igazán. Egyik politikai oldalon sem…

Reménykedjünk a magyar kultúra jövőjében és egészségében?

Magamnak is, másoknak is ezt ajánlom. Mert mi mást ajánlhatnánk egymásnak, mint a reményt, a hitet, a minden rosszat lebíró-túlélő bizodalmat. Hát igen, mindennek a foglalata a Hymnus. Nem állítom, hogy Kölcsey zsoltáráról – mert bizony az! – mindenki mindent tud, de élünk vele sokan hétről hétre. Az a százezer, templomba is eljáró református biztosan, akik rendszeresen eléneklik az első versszakát. És ha már Kölcsey, akkor legyen itt a nagy ellenfél, Berzsenyi Dániel is. Költőként is, hittartó magyarként is. Ha ő nincs, soha nem veszek házat a szülőfalujában, Egyházashetyén. És soha nem mondok nemet, ha beszól valaki a kerítésen, hogy kapjak már magamra valamit és mennék már pár szót mondani, mert újabb buszos csoport áll ott az emlékháznál. És ennek utána nem mulasztom soha odaigazítani a vendégnépeket a Szent Jakab-plébániatemplomhoz sem. Ez az egyetlen katolikus templom ugyanis széles e honban, ahol protestáns költő sorai vannak felfestve a falra: „Isten! kit a bölcs lángesze felé nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt; Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet…”