Ide? Mindig?

Ehhez a prófétai tiszt megelevenítését ajánlja, ám jelzi, hogy itt számos buktatóval kell számolni. E buktatók között, szerinte, a legjellegzetesebb a megélhetésre cserélt prófétaság. Márpedig ez a csere rendre bekövetkezik, mondja, olyannyira, hogy mintázatnak is tekinthető, és bármilyen „rendszerváltás” esetén alkalmazható. Holott csak a (valódi) prófétaságból nőhet ki „az egyház és a politikai hatalom kapcsolatának tisztázása... és minden más, amit épp itt lenne az ideje már, hogy kimondjunk és megtegyünk...” A buktató jelenségének megértéséhez néhai Kocsis Elemér (1926-2009) tiszántúli püspök 1991-es jelentéséből idéz, amelyben a rendszerváltás (?) során újraválasztott püspök az előző évtizedek egyházvezetéséről és így a saját működéséről tesz önvizsgálati, bűnbánati és korrekció-készséges megnyilatkozásokat. Nagy Károly Zsolt kiábrándítónak és kijózanítónak nevezi a néhai püspök szavait. Majd felveti a kérdést: „Vajon most mikor fog megjelenni a református nyilvánosságban?” Kinek vagy minek a megjelenésétől kell aggódni? - kérdezem én. Mert talán mégsem ugyanaz egy vallás- és egyházellenes hatalommal való együttműködés után töredelmet gyakorolni, mint egy vallás- és (korlátozottan) egyház-barát hatalommal való együttműködés után mondani valamit. Vagy ugyanaz volna? Igen, mindkettőhöz lehet hamis teológiát gyártani. Ám lehet hamis teológiát gyártani általában az államtól, közelebbről a politikai hatalomtól való távolságtartáshoz is. Szóval, nehéz ügy ez. De hogy Nagy Károly Zsolt pontosan mit nehezményez, csak találgathatom. Vajon, attól kell tartanunk, hogy hamarosan megkezdődik az új kormányhoz való törleszkedő igazodás? Ezért, óvintézkedésül, suhintsunk el valami prófétai istennyilát az új urak felé, lássák csak, kik volnánk mi?! Vagy suhintsunk visszafelé, nehogy azt hihesse bárki, hogy némi kis bűnbánatocskával meg lehet úszni az elrontott dolgok miatti felelősséget? S kik lehettünk volna mi, ha hagyják?! Ezért kerítsünk sort mielőbb a szervezeti és személyi konzekvenciák levonására, persze, „közös megküzdéssel”, nehogy aztán a politikának kelljen beavatkoznia?! Megvallom, én bizonyos értelemben le vagyok maradva, még a reformáció fekete-fehér megállapításain sem jutottam túl, mint amilyen a II. Helvét Hitvallásé: „Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni is, és zavarni is azt. De ha barátja, sőt, tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.” (30. cikkely)

Nagy Károly Zsolt kiábrándítónak nevezi az önigazolásból, igazodásból, önelhatárolásból és felajánlkozásból egybeszőtt néhai püspöki megnyilatkozást. Sajátos mintaként mutatja be, és fennen óv megismétlődésétől. Aztán az egész írását végigolvasva, az az érzésem támadt, hogy szinte elsőként megismétli ezt a mintát, a politika az irány-tű. Mert bár távolságtartóan idézőjelbe teszi a választások eredményének egyik minősítését („rendszerváltás”), mégis „minden más” elé állítja az egyház és a politikai hatalom kapcsolatának tisztázását. Ezután jön csak a kimondás és megcselekvés, a szervezeti és személyi konzekvenciák levonása, a kiengesztelődés szolgálatára épített identitás, a lelki-spirituális tendenciákkal való közös megküzdés, a teológiai megtisztulás stb. Vajon csupán fikció, vagy csak egy újabb konjunkturális lehetőség, hogy (kisebb-nagyobb) politikai változások nyomán lehet, úgymond, feszegetni az egyház és a politikai hatalom kapcsolatának kérdését, amihez, lám, megvan a korparancs is: „fenekestül felfordult körülöttünk a világ”. (Bocsánat, ez némileg a kommunista mozgalom egyik vezérhimnuszára emlékeztet: „A föld fog sarkából kidőlni.”) Tényleg összeomlott az ország, ahogy rektorhelyettes úr sugallja?

Nem lenne helyesebb azt mondani, hogy az egyház és a politikai hatalom kapcsolata (tisztázása vagy tisztázatlansága) voltaképpen alapvető protestáns (és eredendően keresztyén) probléma? Híres-hírhedt tanulmányaiban Paul Tillich német-amerikai teológus azt fejtegeti, hogy a XX. században a protestantizmus óhatatlanul át fog alakulni, mert alapelvei szöges ellentétben állnak korunk társadalomszervező elveivel. A protestantizmus vagy a katolicizmushoz idomul (sőt, felolvad benne), vagy skanzen-vallássá lesz. Egyszóval, hamarosan elérkezik a protestáns kor vége. A régi protestantizmus (XVI. század) elvetette a keresztyén vallás nagy átfogó, létértelmező szimbólum-rendszerét, lemondott a közösségi lét, az erkölcsiség és a társadalmi tekintély tartós szerkezeteiről, és az egyes ember (individuum) döntésére bízta az üdvösségügyet. Ennek érdekében pedig az új protestantizmus (XIX. század), paradox módon, teljességgel kiszolgáltatta egyházi szervezeteit az államnak (Európában) vagy egy-egy társadalmi csoportnak (Amerikában) és felszívódott a nevelés, a szociális és pszichés segítés állami szerkezeteiben. Az elemzés ugyan vitatható, de a jövendölés teljesülőben van, még ha nem úgy is, ahogy Tillich felvázolta (The Protestant Era, 1948). Ebbe a sorba tartozik a protestáns profétizmus megannyi, egymással is rivalizáló paródiája, aztán az unalmas rutin-gyakorlattá tett, kötelező gyanakvás minden intézményesség ellen (kivéve az egyetemi katedrát és a kegyességi irányoknak nevezett ecclesiolákat - szakítás nélküli szakadárokat, pl. erőkeresztyéneket és gyengeség-keresztyéneket -, na meg azokat a politikai pártokat, amelyek azt ígérik, hogy megszabadítanak minket a politika átkától). Ám az egyházi közösség torzulásaival, képviselőinek meghasonlásával szembeni felháborodáshoz elég az erkölcsi törvényhez ragaszkodni (pl. Tízparancsolat), és ehhez csatlakozhatnak a próféták is, mert a prófétákat is az isteni életrend szabálya hitelesíti, nem pedig amúgy jólfizető élhetetlenségük vagy a gőg elleni kevély lázongásuk. Nem kell szkeptikusnak lennünk, elég, ha tudjuk: lesz szava a politikának a társadalmi tendenciákkal való megküzdéshez, az egyház anyagi szükségleteinek megtárgyalásához, a kiengesztelődéshez, a szolgálathoz, identitáshoz (ó, identitás!), a személyi és szervezeti konzekvenciáikhoz, a „strukturális bűn” lebontásához (ebbe Marx és Lenin is szívesen beszállna). Sőt, tán még a protestáláshoz is ad majd jótanácsot - mármint a politika. Miért ne tenné? A keresztyénség, és megannyi prófétája, tudván tudva vállalja a világban-lét kríziseit. De ez már a keresztyén ember királyi tisztének a dimenziója: harcolni bűn és gonosz ellen - szabad és jó lelkiismerettel.

Tudom, ma nem is számít jó protestánsnak (reformátusnak) az, aki nem kész folytonos gyanú alatt tartani egyházát, bűnbánatot követelni tisztségviselőitől és korrekciót (szervezeti és személyi konzekvenciák levonását) sürgetni. Vannak befolyásos fórumok, melyek csak az efféle megnyilatkozásokat hajlandók protestánsnak minősíteni. Nem csoda aztán, hogy az egyházmegújító igyekezetek sokszor csak önigazoló panaszkodásnak tűnnek, vagy sértett dohogásnak, mert az egyház közössége nem nyugtázta kellőképpen a protestáló feladatok teljesítését. Aztán, ha díjat vagy kitüntetést kap a próféta, beáll a zavar. A „közös megküzdés”-nek akkor van esélye, ha egyetértünk a kezdő pontokban. Például abban, hogy a protestál szó első jelentése: tanúskodik Krisztus mellett, akit legbuzgóbb részvételi igyekezetünkben sem azonosíthatunk valamely társadalmi programmal vagy filozófiai princípiummal, hozzáadott értékkel, stb. Ha ebben nem értünk egyet, a vitáinkat eldönti helyettünk más, mondjuk, a politika. Ha jól döntünk, akkor talán azok is „velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul” (Jékely Zoltán, 1936).