Időtlen vidéken

Vannak idők, amikor csak hiányként, vágyként kísér a vigasztalás. Amikor a mindennapokban hangosabb a magány, az elhidegülés, a meg nem értettség, a közömbösség, a neheztelés, a megnem bocsátás vagy éppen a gyász. Vannak vidékek, amelyek mezítelenül hordozzák a föld vajúdó szenvedését, az Istentől távolra szakadt világ sebhelyeit. Ahol a kiszikkadt föld repedései, a víz után tátongó száraz meder, kopár hegyek meredélyei, az őszi betakarításkor kiforgatott föld leplezetlenül tárja elénk kiszolgáltatott hiányait.

Miképpen vigasztalódik meg az emberi lélek? Miképpen gyógyulnak be a lét sebei? Hogyan kapaszkodik meg az élet a puszta szikkadt földjének redőin? Mi állítja meg az időt és fordítja át örömre a vigasztalanságot?

A napokban teljes súlyával terhelte meg családunkat a gyász. Egy hirtelen haláleset egy pillanat alatt terhelte ránk a hiányt, a meg nem élt történetek, lezáratlan beszélgetések, befejezetlen mondatok fájdalmát. Hosszan utaztunk a temetésre, sorra hagyva el az egymás után feltáruló tájak, vidékek téli, leplezetlen nyomorát. A hideg kívül-belül átjárta az embert, a lélek pedig egyre inkább máshova vágyott: fussunk előre a tavaszba, a nyárba, rejtőzzünk el szeretett, gondozott rózsalugasokba, épített kertek és parkok csendes zugaiba. Hogyan fordul át a téli fagyos csupasz sivárság a tavasz bimbózó derűjébe? Mikor és mitől bátorodik a gyászoló szív ismét kapcsolódásra, életre, szeretetre?

Isten népe bár az Élet gondviselő szeretetében tudhatta útjait, újra és újra szembesült a földi lét nyomorúságaival. Az elmúlt hetekben olvasott igeszakaszokban Ézsaiás próféta gyönyörű képekben beszél az ember és a természet közös kiszolgáltatottságának mindennapi tapasztalatairól. A körülöttünk lévő tájakat gyakran belső lélekútjaink külső kivetüléseiként szemlélhetjük. A természetben elénk táruló idők a földi idő, az emberlét váltakozó szakaszai.

Ahogyan a természetben a tavasz harsány színességét a nyár mélyzöld érettsége, majd az ősz lombhullató elengedése, végül a tél csendes lemeztelenedése követi, úgy váltja szívünkben is a vígság, az öröm, a derű idejét az elengedés, a búcsú, a bánat, a kiszolgáltatottság, a sebzettség, a gyász szakasza. A természet sokarcúságának szemlélése, az évszakok váltakozásának észlelése ugyanakkor reménnyel táplál: jön még tavasz a tél után, rügy fakad a leveleit hullató fa ágain. Ahogyan a februári gyászba és feketeségbe is vigaszt hozott a mennyekből alászálló, a tél idejére feketén lemeztelenedett tájat fehér lepelbe borító havazás.

De az Isten kegyelme több, mint az évszakok körforgásából kikövetkeztethető idők rendje és a gazdagon elénk táruló természet váltakozásának reménysége. Kegyelme megtöri az időt, és egészen újat hoz, ami túl van a mindennapi várakozásainkon és vigaszkereséseinken is. Így szól az Úr a megszomorodott, fogságba szakadt népnek: „A kopár hegyeken folyókat fakasztok, a völgyek mélyén forrásokat, a pusztát bővizű tóvá változtatom és a szomjú földet vizek forrásává.” (Ézs 41,18)

Isten kegyelme betör oda is, ahol a földi lét lehetőségei már semmi jót nem ígérnek. Belép abba a fájdalomba, tanácstalanságba vagy épp bűnbánatba, amelyet a tavasz önmagában már nem tud feloldani. A mennyei Atya kegyelme nagyobb minden földi kiábrázolódásnál, valósága túl van minden jelenségen, amely körülvesz bennünket: „Olyan lesz a sápadt hold fénye, mint az izzó nap fénye, az izzó nap fénye pedig hétszeres lesz, a nappali fény hétszerese azon a napon, amikor az Úr bekötözi népe sérülését, és meggyógyítja a rajta ejtett sebet.” (Ézs 30,26)

Az Úr ideje a megváltás ideje. Amikor „nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed” (Ézs 60,19). Belép a vigasztalan vidékre, hogy átlépve időt és teret lelkünket felüdítse az öröklét igazságában és szeretetében.