„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.” (Jn 15,13–14) – „A megemlékezésre készülve többször is ez az ige jutott eszembe” – mondta köszöntőjében Balla Péter. A Károli rektora hozzátette: ebben a szakaszban Jézus önmagáról szól, előre jelzi megváltó halálát tanítványaiért, a későbbi tanúságtevőkért, köztük értünk is, és barátainak nevezi követőit, ezzel maga mellé emelve őket. E mellett az ige a mártírokról is üzen azzal, ahogy egymás mellé helyezi a szeretet és a halál látszólag távoli fogalmait. „Most Pógyor Istvánról is szól az ige, aki már nem tudott jobban szeretni, hanem saját életét is feláldozta az általa szeretett ügyért, az ifjúságért, a későbbi nemzedékért, értünk is, rámutatva arra, aki egyedülálló, önfeláldozó halállal meghalt értük is. Áldott emlékű mindenki, aki ennyire szeret, hogy életét adja barátaiért” – mondta Balla Péter, majd a megjelentek néma felállással és rövid fohásszal emlékeztek mindazokra, akik mártírhalált vállaltak hitükért.
„Főhajtással emlékezünk nemzeti történelmünk sötét, sok megpróbáltatást jelentő időszakára” – mondta köszöntőjében Huszár Pál. A Zsinat világi elnöke hozzátette: ez a kor olyan embereket is termett, akikre van miért tisztelettel emlékeznünk. „Isten mindig megtalálja, megteremti a maga eszközeit, akik példát adnak hosszú időre, akár életük feláldozása árán is. Igazakról emlékezünk Isten iránti hálával, mert úgy gondolom, amíg magyar szó hallatszik a Kárpát-medencében, addig ezekre az emberekre emlékezni fogunk, mert kivívták a jogot, hogy a nemzet megtartó emlékezete őrizze őket” – jelentette ki Huszár Pál, és olyan emlékezést kívánt, amely „nyomot hagy a lelkekben, hogy mindenki lelki kinccsel távozhasson”.
Hazug rendszer
„Éppen száz éve indult útjára egy olyan kísérlet, amelynek szörnyű és tragikus eredményei lettek” – mondta előadásában Máthé Áron. A NEB elnökhelyettese emlékeztetett: a rendszerváltozás előtti történelemszemlélet szerint 1917-ben kezdődött a legújabb kor. A marxista teleologikus történelemszemlélet szerint a világ akkor fog véget érni, ha beköszönt a tökéletes társadalom, a kommunizmus – ennek előjátéka a legújabb kor, amely Marx, Engels és Lenin tanainak gyakorlatba ültetésével kezdődött meg. Az előadó hozzátette: a kommunizmus egyik fő öröksége, hogy félrebeszélt, azaz hazudott. Ez már a rendszer (ön)megnevezésének sokszínűségéből is jól látszik: szocializmus, kommunizmus, (népi) demokrácia, (nép)köztársaság, proletárdiktatúra munkás-paraszt szövetségben, államszocializmus.
Máthé Áron leszögezte: az 1917 és 1991 közötti eseményeket kommunisták tervezték el és hajtották végre, ezért nem érdemes másról beszélni, mint kommunizmusról, nem engedve annak, hogy másokra terheljük e korszak történéseit, egyfajta tehermentesítési törekvésként. Vlagyimir Bukovszkij szovjetellenes orosz gondolkodót idézte, aki szerint a francia forradalom óta „önproklamáló, hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen”, e törekvések legkövetkezetesebb képviselője pedig a kommunizmus. A Bukovszkij említette háború legfontosabb terepe a nyelv lett, amely „a tudományosság álarca alatt próbálta leírni és kisajátítani, így meghaladni a tapasztalati valóságot”. A sajtó, a kultúra intézményeinek elfoglalásával és az ellenfelek, például az egyház kiiktatásával a kommunisták elvették a nyelvet, megteremtve ezzel „a szadizmusig hajló erőszakon túl a mellébeszélés, illetve a hazugság kultuszát”. A nyelv szembement a tapasztalati valósággal: nem csoda, ha erőszakkal kellett fenntartani a hatalmat, állandó bűntudatot keltve az emberekben, megtámadva még a család intézményét is. „Ezek a struktúrák máig tartó örökséget hagytak maguk után” – foglalta össze az előadó, és hozzátette: ezzel az örökséggel küzdve „nem test és vér ellen tusakodunk”.
Egyház a terrorban
„Keveset tudunk arról, mi mindent láthattak ezek a falak” – mondta Csűrös András Jakab egyháztörténész, gyömrői református lelkipásztor, aki a Ráday utca 28. lakóit, illetve általában a református híveket, közösségeket ért sérelmekről beszélt előadásában. Hozzátette: vékony a határ az adminisztratív rendelkezések végrehajtása okozta atrocitások és a terror között. Mert minek számít, amikor két nappal a tanácsköztársaság kikiáltása után vöröskatonák rontanak be a teológia dísztermébe, és megfenyegetik az ott prédikáló Petri Elek dunamelléki püspököt, hogy ha legközelebb szószékre mer állni, gépfegyverrel lövetnek a templomra? Vagy amikor a munkástanács által elrekvirált teológia épületében állandó őrizettel, gyakori házkutatásokat szenvedve maradhattak csak bent az internátus lakói pünkösd előtti szombatig? Vagy amikor a tanácsköztársaság bukása után egy teljesen lepusztított, kifosztott épületet vehetett csak vissza az egyház, amelyben többeket súlyosan megkínoztak, kínvallattak?
Csűrös András Jakab a lazarista rend két tagja, Császi Pál és Kovasovszky István négynapos kálváriájának történetét osztotta meg a hallgatósággal, akik végül élve szabadultak a munkásőrök keze közül. Hozzátette: református lelkészt nem, de hét, vagy más források szerint kilenc katolikus papot végeztek ki a vörösterror napjai alatt. Az előadó megemlékezett Pánczél József gádorosi lelkipásztorról, akit családjával együtt először kötél általi halálra, majd végül huzamosabb kényszermunkára ítéltek. A tanácsköztársaság idején az egyházak (templomaik és imaházaik kivételével) minden ingó és ingatlan vagyonát el kellett kobozni – természetesen volt, ahol nem érte sérelem a közösséget, de előfordult olyan is, hogy a templomot is lefoglalták, és pártgyűléseket tartottak benne. Az elkobzási parancs nem terjedt ki a kegytárgyakra, de például Nyíregyházán azokat is lefoglalták a népbiztosok.
Mindennapos volt az istentiszteletek, prédikációk aktív megfigyelése, volt, ahol csak kötött szöveget volt szabad felolvasni. Szabolcs vármegyében Kiss Roland akkori direktóriumi elnök egyszerűen betiltotta az istentiszteleteket és templomi alkalmakat – meglepő fordulata az életnek, hogy ő később a Konvent világi elnöke lett. Dunapatajon a református parókia előtti gesztenyefára akasztották fel a terror áldozatait, és nem engedték levenni őket onnan. Mindennapos volt a fenyegetés, megfélemlítés a kommün napjai alatt. Több egyházi méltóságot – például Baltazár Dezsőt, Darányi Ignácot és Balog Jenőt is – túszul ejtettek a kommunisták, és az értelmiséget is kemény próbák elé állították. A civilek közül is sok áldozatot követelt a tanácsköztársaság: Hajdú Béla kecskeméti református tanácsbírát 1919. május 6-án tizenöt szolnoki társával együtt, Szamuely Tibor közvetlen parancsára ölték meg a Lenin-fiúk. E felsorolás után nehéz nem furcsállni Kádár Tibornak azt a kurzustörténeti állítását, amely szerint „a Tanácsköztársaság egyházpolitikája nem adott okot komoly panaszra”.
Emlékezni kötelesség
Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel a vértanúság ökumenizmusáról beszélt a megemlékezésen. Mint mondta: „amikor bennünket azért üldöznek, mert Krisztushoz tartozunk, megszűnnek a felekezeti különbségek: egyek vagyunk, ugyanannak a mennyei országnak vetőmagjai”. Felidézte, hogy gyerekkorában Kapuváron még mutogatták azokat a gesztenyefákat, ahová a Lenin-fiúk felakasztották az embereket 1919-ben.
Mint mondta, az elmúlt száz évben monolitikus, totalitárius és diktatórikus ideológia próbált hatalomra jutni. Követői ateizmust és antihumanizmust képviseltek, és arra törekedtek, hogy elszigeteljék egymástól az embereket, „mert az izolált ember sokkal kiszolgáltatottabb, mit a közösségben élő”. A katolikus egyház Rómával való kapcsolatát megszakítani, illetve gátolni akarták – hiszen aki nyugat felé kapcsolódik, az „az imperialisták ügynöke, bérenc”. Ugyancsak az emberek kiszolgáltatottá tételét szolgálta a magántulajdontól megfosztás, a kollektivizálás. Az esetlegesen ellenállásra késztető egyesületeket betiltották, megszüntették, illetve szigorú ellenőrzés alá vonták az összezsugorított egyházi sajtót. A megfigyelést megfélemlített emberekkel végeztették. Dübörgött a vallás- és egyházellenes propaganda, korlátozták a papképzést, felszámolták az egyesületeket, szociális intézményeket, szerzetesrendeket – és a diakóniai teológia eszméjével a templom falai közé zárták a hit megélésének lehetőségét.
Állami hozzájárulás kellett az egyházi tisztségviselők kinevezéséhez, nehézkesen beszerezhető engedély a körmenetek szervezéséhez. A kongrua mértéke évről évre csökkent – amikor véletlenül nem, azért nyilatkozatban kellett köszönetet mondani az államnak, amely anyagi függőségbe kényszerítette az egyházakat. Ezek mellett az internálások, kínzások, gyilkosságok is a mindennapok részei voltak. „Társadalmi méretű kiszolgáltatottságnak lehettünk tanúi” – összegezte Korzenszky Richárd, és hangsúlyozta: minderre emlékezni és emlékeztetni kötelesség.
A kereszthordozás öröme
Mirák Katalin, az evangélikus múltfeltáró bizottság tagja egyetlen életutat ismertetett a hallgatósággal: Kiss Jánosét, aki évtizedeken át a fóti Mandák-otthon gondnokaként tartotta kezében a kántorképző tanfolyamokat és az illegális evangélikus ifjúsági missziót. Különös lélek és lendület áradt belőle, amely újszerű volt abban a korban és közegben: a harmincas évek finnországi ébredésének lelkisége vibrált benne. Mirák Katalin maga is résztvevője volt a fóti kántorképzésnek – akkor, tizenhárom évesen még nem tudta, hogy az ottani nevelési elvek a kommunizmus alatt betiltott KIE elvei: a szervezetnek Kiss János utazótitkára volt.
1947 nyarán jó barátjával, Pógyor Istvánnal együtt hosszabb időre internálták, és az 1951-es KIE-per előkészítésekor ő is a hatóság látóterébe került. Soha nem beszélt KIE-beli múltjáról, pedig ez volt élete egyik legfontosabb eleme: csak nekrológjából derült ki azoknak, akik Fótról ismerték, hogy milyen nagy szerepe volt az egyesületnek az életében. Az előadó úgy fogalmazott: a valódi keresztyénséghez hozzátartozik a mártírium, a szenvedés. Hozzátette: Kiss Jánosnak az evangélikus egyház ma szolgáló derékhada máig sokat köszönhet – megtestesítette a kereszthordozást és a keresztyén örömöt.
Névtelen sírok
Pógyor Istvánról és Ráski Andrásról Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke beszélt a hallgatóságnak. Felolvasta a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájára vonatkozó bejegyzést a temetői főkönyvből, amely szerint a parcella első sorának harmincadik sírhelyén huszonkét ember, köztük Pógyor István földi maradványait földelték egymásra két hét alatt. Magzatok, elhalt csecsemők, közsegélyes halottak, politikai foglyok, kivégzettek, felboncolt tetemek – a kor szokása szerint együtt eltemetve. Pógyor István, a KIE titkára 1951 és 1953 között az Andrássy út 60. rabja volt, élete utolsó napjait feltételezhetően a Kozma utcai rabkórházban töltötte. Elhalálozása időpontja pontosan nem ismert – a kegyeleti emlékezet november 7-hez köti ezt az eseményt. Kovács Bálint feljegyzése szerint Kiss Ferenc orvosprofesszor adta meg e dátumot, aki az anatómia órán elé tolt holttestben felismerte Pógyor Istvánt, de mire értesíteni tudta az ismerősöket, barátokat, addigra a testnek nyoma veszett.
Ki volt Pógyor István?
A KIE karizmatikus titkárát, rendíthetetlen apostolát 1946-ban internálták több társával együtt, majd a hírhedt KIE-perben, zárt tárgyaláson illegális összeesküvés vádjával elítélték – mert társaival azt tervezték, hogy létrehozzák Magyarországon az Európai Uniót. A hatalom célja az volt a kirakatperrel, hogy szükség esetén akár Ravasz Lászlóig el lehessen érni – az ezzel kapcsolatban fellelhető kérdőjegyek közel kétszáz protestáns ember adatait tartalmazzák. Pógyor Istvánékat a keresztyén alapú európai egység gondolata éltette a kommunizmus szellemi sivárságában – a KIE-titkár ezért az életével fizetett, társai pedig szabadságukkal. A rabságot, kínzásokat a keresztyén hitéből fakadó, emberfeletti erővel viselte – volt, hogy még a sötétzárkát is megköszönte felügyelőjének, mert állítólag az jót tett a reumájának. Évtizedekig jeltelen sírja a diktatúra embertelenségének lenyomata: családtagjai, barátai és tisztelői hosszú évekig egy általuk sejtett helyen ápolták emlékét.
Kockázatvállaló presbiterek
Földváryné Kiss Réka Ráski Andrásról is megemlékezett. A révaranyosi lelkipásztor 1953-ban halt meg Kistarcsán, két héttel élte túl Sztálin halálát. Pontos nyughelye nem ismert. Ráski Andrást azzal az indokkal internálták, mert a gyanú szerint kémekkel állt összeköttetésben, de ezzel kapcsolatos kényszervallomását visszavonta. A megemlékezések szerint minden vasárnap istentiszteletet tartott a zárkában, a halál mezsgyéjén. 1950. március 12-én a révaranyosi presbitérium amnesztiakérelmet terjesztett fel lelkésze érdekében. Az előadó kiemelte: fontos emlékeznünk azokra az egyszerű emberekre, akik nagy kockázatot vállaltak ebben az időszakban hitükért – a történészekre vár felderíteni, mi történt később azokkal a révaranyosi presbiterekkel, akik nevükkel vállalták az amnesztiakérelmet.
Éltető emlékezet
„Szomorúan gondolok azokra, akik közösségek áldozataiként múltak el, és csak Istennél élhették meg szabadságukat. Adósaik vagyunk, mert valamit elvett tőlük a világ, amit nem tudunk nekik visszaadni” – mondta zárszavában Kocsev Miklós, a Károli Hittudományi karának dékánja, aki Martin Luther King egyik utolsó mondatát idézte: „Végre szabad vagyok.” Hozzátette: a múlt nem a hátunk mögött van, hanem azt a hátunkon hordozzuk, „mi is így hordozzuk ezeket a történeteket, ki-ki látja, mit jelent ez a maga életében. Nem könnyű és nem könnyen letehető teher ez”. A dékán végezetül úgy fogalmazott: amíg van, aki emlékezik, addig ezek az emberek élni fognak közöttünk. Az emlékezést segíti majd a Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány készülőben lévő, a mártírokról szóló ismeretterjesztő füzete is – fűzte hozzá Zila Gábor titkárságvezető.
Bagdán Zsuzsanna / Reformátusok Lapja
Fotó: Némedi-Varga Dávid
További képek jobbra, cikkünk melletti galériában.