Igehirdetésből csak négyes?!

Vállalkozóként Erdélyi Gábor úgy véli, a piacgazdaságban az elmúlt évtizedekben egyre inkább felértékelődött a minőségbiztosítás, még olyan területeken is, ahol a korábbiakban elképzelhetetlen volt annak bevezetése. De mi köze ennek a szószékcsereprogramhoz? – A Ráday Házban, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán beszélgetünk. Amikor húsz évvel ezelőtt az egyetemi oktató megtartotta itt az előadását, csupán Istennek tartozott számadással, senki sem rendelkezett azzal a felhatalmazással, hogy mérlegre tegye a munkáját. Ma azonban, az óra végeztével, azonnal minősíthetik a diákok az interneten – kap visszajelzést. Ez a példa lebegett a szemem előtt, amikor elképzeltem a lelkipásztorok helyzetét: a teológia végeztével megválasztja őket a gyülekezet, majd negyven-ötven évig semmilyen külső impulzus nem érkezik a munkájuk minőségéről. A szolgálattevők általában úgy vélik, hogy csak Istennek és saját lelkiismeretüknek tartoznak elszámolással. Ez a felfogás azonban napjaink megváltozott környezetében egyre inkább háttérbe szorul. Amíg korábban egy településen lényegében az egyházközség volt az egyetlen civil szervezet, addig napjainkra társadalmunkat átszövik a különböző szerveződések. A református közösségeink versenyhelyzetben találják magukat a helyben lakók érdeklődésének elnyerésében. Ennek figyelmen kívül hagyása alapjaiban veszélyezteti Jézus Urunk missziói parancsának teljesítését – részletezi az egyházmegyei tanácsos.

Hős Csaba hozzáteszi, hogy református közösségeink a mai napig számos tekintetben függenek a lelkipásztortól. Az egyházközség élete, aktivitása nem választható el vezetőjének személyétől, munkájától. – Mi, reformátusok az Ige egyházaként hivatkozunk önmagunkra, hiszen az igehirdetés a gyülekezeti élet szívdobbanása: normatívan szabályozza a református közösség élettevékenységét, valamint tanítva, előíró módon szab neki irányt, mutat utat.

Erdélyi Gábor egyházmegyei tanácsosként már 2020-ban megvizsgálta az egyházközségek népmozgalmi és anyagi helyzetének alakulását, visszatekintve két választási ciklusra. Az eredmények szerint az utóbbi tizenkét évben az egyházmegye elveszítette a fenntartói járulékot fizetők egyharmadát. Nagy a szórás a lélekszámban, anyagi javakban gyarapodó, virágzó közösségek és az általánosnál is gyorsabban sorvadók között. Az egyházmegyei tanácsos igyekezett összefüggést találni a gyülekezetek állapota és lelkészi vezetőinek munkaminősége között. Hogy ne sejtésekbe és spekulációkba bocsátkozzon, Hajdú Szabolcs Koppány esperessel, valamint Hős Csaba lelkipásztorral kidolgozták a szószékcsereprogramot.

A 2022 szeptemberében kezdődött kísérleti program kitétele volt, hogy arra a lelkipásztor csakis a presbitériummal egyetértésben jelentkezhetett. Végül tizenhárom református közösség vett benne részt. A szolgálattevők havonta egyszer más-más településen, forgórendszerben prédikáltak, azonos újszövetségi textus alapján.

– Az igehirdetés kettős természetéből fakad, hogy van egy isteni oldala, amely a Szentlélek munkája, és egy szakmai, tanítható és tanulható emberi aspektusa, amelynek karakteres jellemzői bizonyos értelemben mérhetők – bocsátja előre Hős Csaba, aki a Vértesalján szolgálóként egyike volt a tizenhárom lelkésznek. Az elhangzott prédikációkat két, homiletikát (igehirdetéstan) oktató szakember, Szentimrei Márk és Hős Csaba bírálta szakmailag, majd a gyülekezetek is véleményezték kérdőívek segítségével. A kérdőíveken tíz kérdés szerepelt, és az értékelés ötös pontrendszerben történt. Számos református testvér gondolta úgy, hogy megosztja további gondolatait a kérdőív üres hátoldalán. Némelyek gratuláltak az igehirdetéshez. Volt, aki annak örült, hogy a korábban nem értett igeszakasz végre világossá vált a számára. A kérdőív „Örülök, hogy megrendezték ezt a programot” kérdésére a határozott „igen” és „inkább igen” válaszok az esetek kilencvenhat százalékában szerepeltek, ezerszázból csupán húsz elutasító vélemény érkezett. – Eszerint a program a vártnál sokkal sikeresebb lett, hiszen az ilyen mértékű tetszési index manapság nagyon ritka, mivel a vélemények rendszerint a két szélsőség között szóródnak – vélekedik Erdélyi Gábor. Hős Csaba hozzáteszi: – A gyülekezeti fogadtatás nem csupán azért volt kedvező, mert az emberek új lelkészeket ismerhettek meg, új hangot hallottak a szószéken, hanem azért is, mivel önként és anonim módon reflektálhattak az igehirdetésre, sőt végiggondolhatták a kérdőíven szereplő kérdések alapján, mennyit értettek meg az elhangzottakból – emeli ki a lelkipásztor.

Az egyházmegyei tanácsostól megtudjuk, a tizenhárom forduló során száztíz szószékcserés istentisztelet valósult meg. Az egyházmegyében háromezer-nyolcszázan vettek részt az alkalmakon. Ezek végén mintegy tíz önkéntes gyülekezeti tag töltötte ki a kérdőíveket, így minden harmadik résztvevő értékelhetett. Erdélyi Gábor statisztikailag elemezte a válaszokat. Referenciaérték híján az átlagértékeket vette alapul, és az attól való százalékos eltérést, a szórást mérte mind a homiletikai, mind a gyülekezeti kérdőívek esetében. – Az értékelés látványosan igazolta, hogy aki hétről hétre színvonalas prédikációt hallgat, kritikusabban viszonyul a többi igehirdetőhöz. Azok a közösségek ugyanis, amelyeknek a lelkipásztora az átlagosnál lényegesen magasabb értékelést kapott, jóval szigorúbban minősítették a vendég szolgálattevőket. De ennek az ellenkezője is megtörtént: a szerényebb eredményeket elérő igehirdetők hallgatói az átlagosnál magasabb osztályzatokat adtak a vendég-istentiszteletet tartóknak – jelenti ki az egyházmegyei tanácsos, és így folytatja: – A gyülekezetek szerint a lelkipásztorok felkészültek. Az igehirdetések egyszerűek, érthetők, természetesek, megragadták és fenntartották a hallgatóság figyelmét. De átlag alatti osztályzatot értek el a személyre szabottságban: mennyire befolyásolják az ember gondolkodását, a döntéseit, illetve mennyire érdeklődtek a közélet aktuális kérdései iránt. Archaikus értelemben, azaz a konzervatív prédikáció ismérveinek a lelkészeink tökéletesen megfelelnek, de a mai kor próbatételeire, kérdéseire nem feltétlenül adnak megfelelő választ – nyomatékosítja.

A titkosítás miatt a homiletikai szakemberek maguk sem tudták, kinek a prédikációját elemzik, tudjuk meg Hős Csabától. – A szakmai kérdőívek eredményei szerint a programban résztvevők textusszerűen, biblikusan, stílusosan, érthetően prédikálnak. De sok helyütt hiányzik a hitvallásosság, a reformátori teológiába való beágyazottság, továbbá az igehirdetések felosztása és logikája hagy némi kívánnivalót maga után. Számos esetben nem tartalmazzák azokat a karakteres, az Igéből logikusan fakadó két-három gondolatot, amelyről azután az ebédlőasztal mellett beszélgethetnének az emberek, sőt még a szürke hétköznapokban is eszükbe jutna – magyarázza Hős Csaba. Azt is tudatja, hogy a lelkészek már a program közben is igyekeztek fejlődni, hiszen hétről hétre visszajelzést kaptak a szószéken elhangzottakról. A szószékcsere erősítette az igehirdetői identitásukat. Mélyebb készülésre motiválta őket, hogy kimozdulhattak a gyülekezetük megszokott keretei közül, valamint több szempontból is értékelték a szolgálatukat. – Empirikusan is bebizonyosodott, hogy a szakmai felkészülés, az arra fordított idő hat a prédikáció minőségére. Érdekesség, hogy a gyülekezeti és a homiletikai értékelések összefüggtek egymással. Ha a hallgatóság átlag alattinak értékelte az igehirdetést, azzal párhuzamosan a szakma is gyengének minősítette – teszi hozzá a lelkipásztor.

Beszélgetésünk közben előkerülnek a statisztikai értékelés ábrái. Ezeket közérthetően magyarázza Erdélyi Gábor. – Összesítve a program elején, szeptemberben alacsonyabb osztályzatokat kaptak a lelkipásztorok. Ezzel szembesülve azután valószínűleg többet készültek, ami magasabb értékeléseket eredményezett. Karácsonyi és év végi túlterheltségük (több istentisztelet, zárszámadás, költségvetés megtervezése) miatt az év eleji teljesítmények általánosan csökkenő tendenciát mutattak, de a későbbiek során ismét erőre kaptak – összegezi az egyházmegyei tanácsos a grafikon hátterében valószínűsíthető élethelyzeteket.

Az adatok feldolgozása, értelmezése még folyamatban van, és számos kutatási lehetőséget hordoz magában. A gyülekezetek, a lelkipásztorok és az egyes kérdésekre adott válaszok külön is elemezhetők.

Amikor felvetem, hogy a megye harminchét presbitériumából csupán tizenhárom vállalta a szószékcserét, kiderül: a szolgálattevők lelkesedése a felmérésért nem volt arányban a hallgatóságéval. Ennek alapos okai vannak. – A programot kidolgozók megütköztek azon, mennyire elutasítók voltak a kollégák. Sok aggodalom érkezett az adatkezelés biztonságával kapcsolatban, hiába biztosítottuk őket az anonimitásról – osztja meg csodálkozását Erdélyi Gábor. Hős Csaba szerint számos lelkipásztor azért tartózkodott, mert párhuzamot véltek felfedezni a kommunista időkkel, amikor a prédikációikat időnként le kellett adniuk előzetes ellenőrzésre, és féltek, hogy most is valamiféle hasonló cenzúra következne. Attól is tartottak, ha rosszabb eredményeket érnek el, az a jövőben befolyásolná a karrierjüket, a megválasztásukat egy másik gyülekezetben. – Bizalomdeficit van az egyházunkban! – summáza a lelkipásztor.

A jövőre terelődik a szó. Amíg Erdélyi Gábor a program szószékcserés részének hagyománnyá formálását szorgalmazza, addig Hős Csaba a prédikációk értékelésének a szükségességét hangsúlyozza. – A lelkipásztorok szerint megterhelő lenne a havi rendszeresség, viszont kéthavi intenzitással, évi hat alkalommal az egyházmegye összes gyülekezetébe eljuthatnának legalább egyszer a presbiteri ciklusban. Örülnék, ha ez megvalósulhatna – fejti ki az egyházmegyei tanácsos. Már Hős Csaba jegyzi meg, hogy egyházkerületi vagy akár országos szinten reprezentatívabb felmérést végezhetnének a prédikációk minőségéről a meglévő értékeléses módszerrel.

Mintegy tizenöt százalékkal többen voltak kíváncsiak az ilyen vasárnapi igehirdetésekre, mint a hagyományosra, tudjuk meg Erdélyi Gábortól. Ő annak közösségépítő és -erősítő hatását is hangsúlyozza. – Az az élménye a református istenfélő embernek, hogy az anyaegyházközsége, amelynek van vezetője, temploma, külön univerzum a világban. A szolgálót általában egy-két presbiter is elkísérte a szószékcserére, amely után elbeszélgettek a helyi testvérekkel. Rácsodálkoztak, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. „Nektek sem sikerült beadni azt a pályázatot?” „Tudjátok esetleg, kivel lehetne elfogadható áron megjavíttatni a harangot?” Tudás és élményátadás történt! A zárványokból hálózatok születtek. A templomba járó ember azzal szembesült, nem csupán egy kicsiny, elszigetelt gyülekezetnek, hanem a nagy anyaszentegyháznak is a tagja – sorolja a tapasztalatokat.