Illett volna belehalnom, de mindig volt emberem

Az Egressy lépcsőin sétálunk Skripeczky Bertalanné Sárikával a hangszeresek emeletére. Nagy terembe vezet be, amelynek sarkában versenyzongora áll. A zongoraszékre invitál, amitől kissé borsózik a hátam, de ráülök, miközben eszembe jutnak készületlenül ért gyermekkori hangszeróráim. A helyzetből adódó meghökkenést Sárika közvetlen személyisége és operába illő élettörténete szinte azonnal feledteti.

Bombázások közepette, sötét pincében született, Visken, Kárpátalján 1944-ben, családja második gyermekeként. Hétéves volt, amikor édesapját, a későbbi kárpátaljai püspököt, Forgon Pált a szekularizáció jegyében letartóztatták a szovjet katonák. A vádirat első két pontja: „Kiszolgálta a magyar nemzetet. Nem lépett be a kolhozba, azaz termelőszövetkezetbe.” – Még mindig magam előtt látom, ahogyan éjjel, szuronyok között viszik el édesapámat, négy oldalról fogják körbe – réved vissza. Gyermekkorának eseményei egész életét meghatározták. A családfőt nyolc hónap ungvári fogság után huszonöt évre ítélték, majd elhurcolták Szibériába, a Gulagra, ahol fogolytársaival mínusz negyven fokos hidegben építette az omszki postát.

Az otthon maradottak huszonnégy órát kaptak elhagyni a parókiát. Félve a hatalomtól, a gyülekezet éjjel költöztette a háromtagúvá zsugorodott családot. A decemberi hidegben egy jólelkű idős asszony fogadta be őket. A kis ház nagyszobájában laktak, a kitört, hiányzó ablaküveget papírral ragasztották be kezdetekben, és hogy ne fázzanak, összebújtak. Úgy éltek, mint a fertőző betegek, némelyek még az utca másik oldalára is átmentek, nehogy jó ismerőseiknek titulálják őket. A családot az édesanyja kántorkodással és zongoraoktatással igyekezett fenntartani. A gyülekezetben hirtelen megnőtt a zene iránti igény, hogy az emberek kimondatlanul segíthessenek, gyermekeiket zongoraórára íratták. Mivel a faluban senkinek sem volt hangszere, mindenki náluk gyakorolt, a délutáni órákat felosztva Sárika egytől kettőig játszhatott a zongorán. Mint viccesen mondja, itt kezdődött a karriere.

Sztálin halála után, 1955-ben a családfő amnesztiát kapott. A rendszer ellenségeként nem térhetett haza Viskre, a család Nagymuzsalyba költözött, Sárikát szülei beíratták a Beregszászi Művészeti Iskola zongora szakára. A városba tartó nyolc kilométeres utat szovjet gyártmányú férfibiciklin kellett megtennie télen, nyáron. Hogy tanárnője, Ladányi Irén könnyítsen a tizenkét éves lány helyzetén, magához vette és felkészítette az ungvári Csajkovszkij Zeneművészeti Szakközépiskola felvételijére, ahol alapfokú zenetanárokat képeztek. A nagyvárosban mentorának egykori tanítványa, Jaross Lucia egyengette tovább az útját. Az igazgatóság azzal a feltétellel vette volna fel, ha édesapja belép a kolhozba. Ez nem történt meg. – Végül becsempésztek! – teszi hozzá mosolyogva Skripeczkyné, aki a tanárnőjénél lakva, magánhallgatóként látogatta a szakközépiskola zeneóráit. A második évfolyamot már nappali tagozatosként folytatta, a szakiskola végeztével a lembergi zeneakadémián tanult tovább.

Nívós zenei állását otthagyva férjével és első kislányával a hetvenes évek elején átköltöztek Magyarországra. – Akkor még nem volt megszokott a kitelepülés, békességben éltünk, csend és nyugalom volt Kárpátalján, viszont a férjem rokonsága Magyarországon élt, egyesíteni akartuk a családot – magyarázza Sárika.

A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban helyezkedett el, ahol mintegy negyven évig tanított. Ezzel párhuzamosan az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara zenei tanszékének volt óraadó tanára, majd docense.

Ikrei születtek. A legkisebbnél huszonegy évesen diagnosztizáltak súlyos betegséget. – A lányom nehéz sorsú, bántalmazott gyermekek között tanított. Vasárnaponként diákjait többször elhozta hozzánk, hogy örömöt csempésszen az életükbe. Nyolcévnyi ápolás után a kezemmel éreztem szívének utolsó dobbanását. Nem sokkal azelőtt búcsúztunk el édesapámtól is. A másik lányomat azonos betegségben, szintén hosszú szenvedés után, negyvenhárom évesen veszítettük el, a mélység legmélyebb bugyrába kerültünk. A temető mellett lakunk, ikreink százötven méterre vannak eltemetve tőlünk. Az egyik ok, amiért nem követtem őket a sírba, a családom és férjem szeretete, jósága, kitartása és hűsége volt, amelyet máig érzek. A másik, hogy akkor már Gyökössy Endre újpesti gyülekezetének voltunk a tagjai. Gyógyítóan hatottak a néhai Bandi bácsi igehirdetései, most is oda járok. A harmadik ok, hogy első lányom halála után ismét volt emberem, Ittzés Vilma tanárnő. „Ha száz állásban tanítasz is, gyere, dolgozz az Egressyben, le kell kötni a figyelmedet” – mondta, és hallgattam rá. Ötször szállok át, amíg beérek az iskolába, de boldogan teszem, örömmel tanítok, és a kollégáktól is rengeteg odafigyelést kapok. Az Úr erőt ad, hogy elviseljem a tragédiát, amelybe illett volna belehalni talán.

Édesapja, Forgon Pál a püspöksége alatt azon fáradozott, hogy a kárpátaljai gyülekezetek visszakapják bezárt templomaikat, elvett parókiáikat, ezért különös isteni vezetésként éli meg, hogy református intézményben tanít. – A legnagyszerűbb hangszert Isten ingyen és bérmentve adta nekünk: ez pedig a torkunk. A leggyönyörűbb hang az ember éneke, a hangszerekkel ezt próbáljuk utánozni.

Sárika szerint az Úristen nem válogat abban, hova adja a tehetséget. A szülők olykor saját hiányérzetüket próbálják pótolni a művészeti iskolával gyermekük életében, de nem muzsikuscsaládoknál is akadnak tehetséges diákok. Hangsúlyozza, hogy az ember zenei oktatását életének valamilyen pontján valamilyen formában hasznosítani fogja, és ahány diák, annyi módszer. – Szeretni őket a legfontosabb, attól feloldódnak. Megesett, hogy fél év után nézett rám először a diákom, a zongoránál ülve elmosolyogta magát, majd két óra hosszat beszélgettünk a fociról. Ilyen növendékem is van. Próbálok közel kerülni hozzájuk. Tudják: bármikor bekopoghatnak elmondani a problémáikat. Hiszem, hogy a zene olyan, mint a lélek, a tomboló vihar után kisüt a nap – vélekedik Skripeczkyné, majd az ablakon át egy éppen csak rügyét fakasztó fára mutat, együtt figyeljük, ahogy mozgatja a szél a még csupasz, vékonyka ágakat. – Isten a fákkal együtt teremtette a zenét, az erdő muzsikál körülöttünk. Éppen az elmúlt napokban magyaráztam az egyik tanítványomnak: ezen a fán még nincs levél, könnyedén mozgatja a szellő, és mi ezt a dinamikát próbáljuk utánozni a zongorán. Mindig arról vitatkozunk, hogy a beszéd vagy a zene lett-e hamarabb. Úgy vélem, a zene. A szél gyönyörű dallamokat susog még ezekkel a száraz vesszőkel is. Az Úr csodálatosnak teremtette a természetet, csak sajnos elmegyünk mellette – magyarázza a zongoratanárnő.

Egykori növendékei között akadnak hírességek és pedagógusok is. Új darab vételekor fontosnak véli, hogy ne hallja előre a diák a művet, így saját gondolatvilágával, érzelmeivel töltheti azt meg, hiszen a kottában minden szükséges le van írva. Hozzáteszi, hogy programzenék esetében a címek a művész lelkét szeretnék megmozgatni, hogy képeket, élethelyzeteket, esetleg hangulatokat asszociálhasson a témához, mint például Csajkovszkij Beteg baba című rövid darabjánál. Ha nincs cím, akkor történetet kell hozzá elképzelni. – Az allegro jelentése: gyorsan, de előadói szabadság, hogy mennyire veszem fel a tempót vagy mennyire lassítok a ritenutónál. Úgy terelem a gyermekeket, hogy mindig a lelkük felől közeledjenek a zenéhez – árulja el Sárika.

A tehetséget összetettnek véli: elsősorban zenei hallás, muzikalitás, egészséges lelkület, manuális készség, azaz ügyes kezek, kitartás és színpadi megjelenés kell hozzá. Ez utóbbi mindenkit megvisel, ezért fognak félre sokan a vizsgán. A lámpaláz leküzdésére egyetlen megoldásként a gyakorlást látja. – A rengeteg zongorázás fizikailag is megterhelő, kitartást igényel. Az egyik hallgatóm az ELTE-n úgy fogalmazott: „Jaj, tanárnő, nem tudom lejátszani, még nem »lát« a bal kezem!” Azaz még nem tudják behunyt szemnél az ujjvégek, hol vannak a hangok a billentyűsoron. Ez csak hosszú, gyakorlással eltöltött órákkal jön létre. De a kész darab óriási élvezetet nyújt az előadónak és a hallgatónak is – mondja, majd így folytatja: – Akinek belefér, huszonnégy órából huszonnégyet kell gyakorolni. Nem viccelek! Napi négy–hat óra játékra a művésznek élete végéig szüksége van. Ilyenkor gondolatban már kikapcsol, máshol jár, csak a kéz gyakorol. Hiába ismeri a szemünk a kottát, a kézmemória alakul ki utoljára, és amikor abbahagyjuk a gyakorlást, az felejt a leghamarabb. Ha valaki nem lélekkel csinál valamit, amire a lehetőséget az Úristentől ajándékba kapta, semmit sem ér a munkája – vallja.

Kedvenc zeneszerzője éppen az, akinek a művét hallgatja. Arra a kérdésre, lehet-e látni, ki fogja tudni végigjárni a művészutat, így válaszol: – Sok minden látszik gyermekkorban, de előre nem lehet megmondani. Mindenki életében vannak zökkenők, némelyek továbblendülnek rajta, mások pedig lezárják a zongorát. Igyekeztem úgy tanítani, hogy boldogok legyenek a tanítványaim és továbbtanulhassanak, nem volt könnyű megtalálni hozzájuk az utat. Ahogy az Úr mellém is mindig odavezetett egy-egy embert, aki patronált, kísérte a tanulmányaimat, úgy próbálom segíteni előrehaladásukat, úgy próbálok viszonyulni a növendékekhez. Nem kerül mindenki egyformán közel hozzám, viszont soha nem kivételeztem, így én is jól érzem magam tanítás közben.

Sárika a beszélgetés végéhez közeledve jó tanárként nemcsak beszél a hangszerről, de használja is. – Ez egy oktáv. Tizenkét fok (szalad végig az ujja a billentyűkön). Az egész univerzum megtalálható benne. Bach mind a tizenkét hangra írt dúr és moll hangnemben is egy-egy darabot. Ez a Wohltemperiertes Klavier, A jól hangolt zongora, a gyerekeknek úgy szoktam megfogalmazni, hogy ebben a két kötetben benne van a világ azon csillaga is, amelyet nem látunk és nem is fogunk soha.