Melyik csapatot segíti győzelemre Isten, ha mindkét szurkolótábor imádkozik? A futball Európa Bajnokságról, hit és sport kapcsolatáról, és nemzeti érzésekről beszélgettünk két református sportriporterrel. Berkesi Judit az M4 Sport csatorna ismert arca, Fekete Zsuzsa pedig az első nő volt Magyarországon, aki televízióban közvetített futballmérkőzéseket.
Berkesi Judit: Jó együtt megélni azt, hogy magyarok vagyunk
Az elmúlt hetekben Magyarország az Eb lázában égett, milyen volt ezt „belülről” végignézni?
A 2016-os franciaországi Eb-n, amikor hosszú idő után ott lehettünk egy kontinenstornán, testközelből láttam a válogatott szereplését. Utána nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni. Később, amikor már tudatosult bennünk, hogy társrendezőként hazai közönség előtt léphetünk pályára, akkor azt mondtam, hogy ez biztos, hogy még egyedülállóbb lesz, és az is volt. Mert így, hogy Budapesten lehetett két magyar mérkőzés, az energia, ami 2016-ban Franciaországban és itthon megvolt, térben és időben egyesült, a két helyszín eggyé vált. Szóval abszolút különleges volt, azt gondolom, hogy ezért nem csak mi, hanem a játékosok is nagyon emelkedett hangulatban várták ezt a tornát. Az itthoni légkör még egyet rátett arra a különlegességre, amit öt évvel ezelőtt már átélhettünk.
Nőként milyen ebben a közegben dolgozni?
Ezt a kérdést már el szoktam utasítani. Bocsánat, hogy ezt mondom, de szerintem ezen már túl vagyunk. Én erre már elmondtam a magam válaszait. Azért nem szeretnék rá válaszolni, mert akkor legitimálom, hogy ez még kérdés, és én abban bízom, hogy az, hogy egy nő beszél a sportról, vagy hogy egy nő sportol, hála Istennek már egy jó ideje nem az. Úgy szívesen válaszolok, hogy sportriporterként hogyan éltem meg.
Akkor úgy teszem fel a kérdést, milyen érzés ilyenkor sportriporterként dolgozni?
Ahogy egy futballista életében, úgy egy sportriporterében is egyedi egy ilyen esemény. Valószínűleg a mi életünkben sem lesz sok olyan lehetőség, hogy hazai rendezésű labdarúgó Európa-bajnokságon dolgozhatunk, úgy, hogy a magyar válogatott is ott van. Ezt a helyzetet mi is úgy éljük meg, hogy megállunk előtte, és végiggondoljuk, hogyan is jutottunk el idáig, milyen szerepünk lehet ebben. Én is hálás szívvel indultam neki ennek a két hétnek, amíg a válogatott szerepelt az Eb-n, mert mi is érezzük ennek a súlyát. Ezek azok a sportesemények, amelyek megismételhetetlenek, de amiket mi is gyűjtünk és amiktől mi is többé válunk, legalábbis az élményeket tekintve mindenképpen. Szóval akár a stúdióban voltunk, akár szurkolóként volt kint valamelyik kollégám, akár pedig éppen dolgoztunk, nagyon különleges hangulatban éltük meg mi is.
Önnek hogyan jelenik meg a munkájában az, hogy keresztyén, miben segíti?
Alapvetően az életemet segíti, tehát a munkámat is. Az egész életemben van egy odabízás. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek sok mindenért, akár a munkahelyi feladatokért is, amiket kapok. Ezeket nem gondolom evidensnek, és a saját érdememnek sem, hanem ajándékoknak, amelyekkel próbálok élni. Ez olyan szempontból fontos hozzáállás, hogy az ember még inkább érzi, ezeknek a súlyát, és talán még motiváltabbá tesz. Mivel az egész életemben van egy ilyen biztos fundamentum, így ez a munkámra is kihat. Egy konkrétumot szeretnék kiemelni: adás előtt, amikor még nem látszódom a képernyőn, és már csak néhány másodperc van hátra, szeretek mondani egy rövid imát. Egy utolsó kapcsolódásként szoktam az Úrnak ajánlani a munkámat, és remélem, hogy abban is örömét tudja lelni, hogy az ember egy ilyen munkát végez, ami egyébként alapvetően a szórakozásról szól. De szerintem ebben is jelen van a Jóisten.
Megfér-e egymással a keresztyén hit és a sport versengő szelleme?
Erről az jut eszembe, hogy nálunk a családon belül a gyermekek kérdezték meg egyszer, hogy ha mindkét oldalon imádkoznak a játékosok, akkor mit csinál Isten? Hogy ilyenkor most mi történik? Kinek kedvez Isten? Egyébként nem tudtam így hirtelen erre választ adni, mert annyira frappáns és őszinte kérdés, amilyeneket általában a gyerekek fel tudnak tenni. Eszembe jutott ennek kapcsán Lázár Ervin Foci című novellája, ahol a gyermek azt kérdezi édesapjától, hogy Isten szokott-e focizni és ha igen, beállna-e a magyar válogatottba öt percre? Szerintem igen, megfér, nem is gondoltam még rá, hogy ne férne meg. Én azt gondolom, hogy az alázatos, tisztességes és szívvel-lélekkel tett munkában mindenképpen megfér a hit, és ez lehet bármi. Lehet élsport, tanári, vagy éppen kétkezi munka. Magában a sportban abszolút jelen lehet a hit, és egyáltalán nem gondolom ezt elvetendőnek, mert akkor nem is szívesen csinálnám. A sportnak nagyon erős közösségformáló ereje van, nézzük meg a magyar meccseket, amely erősít bennünket. Emellett egyénileg is példát mutatnak sportolók, az életutak, amiket bejárnak. Sokszor nagyon nagy nehézségek után adnak erőt mindenkinek. Most épp Balczó András jut eszembe, aki azt mondta, hogy érezte, nem egyedül fut, és nem magáért fut, amikor az öttusában a futó számhoz érkezett egy hazai rendezésű világbajnokságon. Akkor érezte meg azt a katarzist, hogy ez a sport jóval többről szól, mintsem hogy az ember egyedül legyőzi a határait. Tehát abszolút érzek benne valami sokkal többet, mint számokat meg statisztikákat, amik egyébként meghatározzák egy sportoló életét napi szinten.
Ahogy mondta, láthattuk, hogy az Eb-nek igen komoly közösségformáló ereje van. De vajon ez csak időleges, vagy esetleg van arra lehetőség egy sok szempontból megosztott országban, egymás iránt sokszor közömbös emberek között, hogy a „falak”, ha le nem is dőlnek, de esetleg leereszkednek?
Én még hiszek abban, hogy a sport az egyik utolsó olyan közeg, ahol mindegy, hogy ki honnan jön, a lényeg, hogy együtt szurkoljunk a mieinknek. Erről nem tudok reprezentatív kutatást mutatni, de körülöttem sok a sportszerető ember, és közöttük ezt tapasztalom. A sportban tényleg van egy olyan egységes összekapaszkodás, és egy nemzeti érzés, amely tiszta. Van most egy reklámszöveg, ami nekem nagyon tetszik, ami azt mondja, hogy mások csak egy csapatot látnak bennünk, mi magunkat. Szerintem a sportnak pont ez a lényege, hogy azok egy kicsit mi vagyunk. Mert ismerjük egy-egy játékos történetét, a csapatot, teljes azonosulás van. Én csak azt tudom mondani, hogy remélem, hogy ez ki tud tartani. Bízom benne, hogy akár a sport, akár a sportolók teljesítménye tud a megosztottságon változtatni. Kapásból arra gondolok, hogy egy sportolónál is a sportteljesítménye a lényeg. Nem vagyok teljesen idealista, de azt gondolom, ez még tényleg egy olyan közeg, ahol jó együtt lenni, jó együtt szurkolni, és jó együtt megélni azt, hogy magyarok vagyunk.
"Én azt gondolom, hogy az alázatos, tisztességes és szívvel-lélekkel tett munkában mindenképpen megfér a hit, és ez lehet bármi. Lehet élsport, tanári, vagy éppen kétkezi munka."
A sportújságírók napja július másodika, ennek kapcsán üzenne-e valamit az elődöknek, a jelenlegi kollégáknak, vagy azoknak, akik jelenleg egy iskolapadban gondolkoznak azon, hogy ezt a pályát válasszák?
Az elődöknek talán már nem, inkább az ő üzeneteiket fogadom én is szívesen. Nem vagyok üzengetős típus, de amikor fiatalabbak megkeresnek, hogy érdekli őket ez a pálya, akkor mindig azt szoktam mondani, hogy az egyik legfontosabb, hogy szeresse a sportot. Legyen a sportnak egy olyan szegmense, amit tényleg átlagon felül ismer, akár azért, mert űzte, akár azért, mert követi. Emellett viszont nagyon fontos, hogy miként közelít a sportolókhoz, sportvezetőkhöz, bárkihez, akivel beszélgetni kell. Ez egy érzékeny, és intuitív műfaj, amelyben sokszor nehéz megmondani, hogy kivel, hogy kell beszélgetni néha egészen különleges érzelmi helyzetekben és állapotokban. A másik, hogy szerintem pont azoktól a dolgoktól jó a sportriporter, amiket nem a sportból szerzett: például, hogy milyen karakter, milyen jellem, hogy kommunikál, hogy beszél. A tudása, szókincse, vagy akár improvizációs készsége. Például Hajdú B. István kollégám azoktól a finom humoros megjegyzésektől különleges, amiket nem lehet megtanulni. A dolgok egy jó része nem tanulható, viszont megtapasztalható: közel kell lenni a sportolókhoz és megismerni őket. Én sportolóközpontú vagyok, ne felejtsük el, hogy ezek az események nem rólunk szólnak, hanem róluk. A mi feladatunk, hogy helyesen és hitelesen helyezzük őket előtérbe.
Fekete Zsuzsa: Hihetetlen erő van a nemzeti imádság közös éneklésében
Dobhatjuk ki az összes olyan viccet, amiben a magyar válogatott sosem ver meg senkit. Ilyen hosszú „éhezés” után futballszurkolóként milyen érzés önnek, hogy kiderült: 2016 nem egy egyedi eset volt?
Hihetetlen közösségi élményt kaptunk, talán a berlini fal ledöntésekor és a rendszerváltáskor éreztem hasonló eufóriát a társadalomban a nyolcvanas évek végén. Bár szigorúan sportszakmailag nem beszélhetünk sikerről, hiszen a magyar válogatott nem jutott tovább, de az, hogy az egész országot végigperzselte a fociláz, és az, hogy egy szerethető magyar válogatottat láthattunk, akik helyt tudtak állni a szakértők által is halálcsoportnak nevezett F-csoportban, hatalmas fegyvertény. Világsztárok ellen játszottunk, egy-egy játékos, például a francia Mbappé értéke magasabb, mint az egész magyar válogatotté szőröstől, bőröstől, buszostól. Büszke vagyok, mert a portugálok ellen elveszített első meccs után nem jött a sokak által jósolt „nemzethalál”, hanem megrázta magát a csapat és felállt. A világbajnok franciák és a jóval erősebb németek ellen az Európa Bajnokság legnagyobb meglepetését hoztuk úgy, hogy a németeknek kellett izgulni azért, hogy legalább döntetlent elérjenek ellenünk. Az egész EB-n összesen talán 10 percet voltunk hátrányban.
Mit gondol, ez csak azoknak jelent valamit, akik követik a focit, vagy úgy látja, hogy ez most több embert is el tudott érni? Meg lehet élni mondjuk a hazaszeretetet a focin keresztül is?
Azt érzem, hogy néhány hétre kicsit mindenki fociszurkolóvá vált, még azokat is megérintette a magyar válogatott bátor, hősies harca a futballóriások ellen, akik nem kedvelik különösebben a labdarúgást. A sport igazán alkalmas arra, hogy átérezhessük, mi az, hogy nemzet és haza. A magyar válogatottat nem feltétlenül azért szeretjük, mert kiemelkedően teljesít, vagy mert mindig legyőzi az ellenfeleit, hanem azért szeretjük, mert a miénk; ide tartozunk, a magyar nemzethez. A foci kiváló eszköz, hogy ezt a közösséget megéljük. Az első hazaszeretet-emlékem engem is egy magyar válogatott meccshez köt, pontosan emlékszem, milyen volt, amikor először megéreztem, hogy büszke vagyok a magyarságomra.
Ha már arról beszélünk, mit adhat a futball általában, mesélne arról is, mit adott, mit ad önnek a futball szeretete, amit máshol nem, vagy nehezebben kaphatott volna meg?
Először is megadta a valahová tartozás érzését, a közösséget, majd később a hivatásomat, hiszen a foci szeretete miatt lettem újságíró. Hétéves korom óta járok rendszeresen meccsre, szinte minden Diósgyőr meccsen ott vagyok a lelátón. Nem tudom elképzelni az életem foci nélkül!
Az, hogy idén Magyarországon Európa Bajnokságot rendezhettünk és a Puskás Arénában több mint ötvenezren énekeltük együtt a Magyar Himnuszt, valami olyan hátborzongatóan gyönyörű élmény, amit nehéz bármihez hasonlítani. Micsoda hihetetlen erő van a nemzeti imádság közös éneklésében! Már ezért az egy élményért is megérte volna megrendezni ezt a focitornát, és az a bátorság, ahogy a magyar csapat focizott, a mi Európa-bajnokságunk koronája. Köntös László, a dunántúli reformátusok korábbi főjegyzője fogalmazta meg az egyik posztjában, hogy egy kis nemzet nagy napjait élhettük meg. A nehéz időkben ez adhat segítséget és tartást nekünk, és ez nem csak a focira értendő.
Segíthet-e e futballjátékosnak a hit a pályán? Miben jobb egy hívő futballjátékos?
A hit nem csak a sportban segít, hanem az élet minden területén. A fociban megtanít elviselni a kudarcokat, és azt is, hogy ne szálljunk el magunktól, hogyha jól fut a szekér. Persze sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy amikor két nemzet csapata kifut a pályára és a lelátón húszezer ember azért fohászkodik, hogy az egyik csapat nyerjen, húszezer meg azért, hogy a másik, akkor a kinek az imáját hallgatja meg az Isten? Bevallom, még mindig keresem a választ. Azt azonban látom, hogy sok játékos felvállalja a hitét, a katolikusok keresztet vetnek, amikor pályára lépnek, vagy gólt szereznek és ez nemcsak valami babonaság, tényleg kérik az erőt fentről és képesek hálát adni. A szabályozás szerint egy jó ideje már büntetik, ha valaki a gólörömnél leveszi a mezét. Korábban több keresztény focista viselt a meze alatt „I love Jesus” feliratú pólót és ha gólt szereztek, lekapták a mezüket és mutatták a nézőknek és a kamerának a feliratot. Ezt már nem tehetik meg, de az ég felé mutatni a gólörömnél még nem tilos!
Amellett se menjünk el, hogy ön nőként lett nagy futballszurkoló és ez még ma is furcsa lehet sokaknak. Nőként más-e futballszurkolónak és pláne sportújságírónak lenni, vagy nem érezte a különbséget?
Sokat fociztam gyerekkoromban a fiúkkal, egyszer le is akartak igazolni, mert ügyesen mozogtam a pályán a labdával. Aztán kilenc évesen félbeszakadt a „futballkarrierem”, mert kiderült, hogy lány vagyok. Abban az időben pedig még nem volt női futball. Hála Istennek azt látom, hogy egyre több nő jár focimeccsre, mi például anyukámmal és a lányommal járunk és tagjai vagyunk a Diósgyőri Női Szurkolói Klubnak. Korábban dolgoztam a DVTK-nál sajtófőnökként, sőt még biztonsági igazgatóként is, mert rengeteget foglalkoztam a szurkolókkal, értem a lelküket, hiszen közülük való vagyok. Ott voltam az első ultracsoport alakulásánál, ismerem a huligánokat, tudom, hogyan gondolkodnak. Hiszem, hogy őket is csak szeretettel lehet kezelni, az erővel semmire nem megyünk. Évek óta tapasztalható a patthelyzet a futballvezetés és a keménymag között. Vajon miért nem tudják megoldani? Sportújságíróként is többet kellett letennem az asztalra, hogy befogadjon a zárt, hagyományosan a férfiak által dominált közeg, hiszen sokaknak furcsa volt, hogy egy nő tudósít focimeccsről. Húsz éve ez még kuriózum volt. Néhányan még azt is megkérdőjelezték, hogy képes vagyok-e felismerni, mi az a les. Talán némi elismerése a munkámnak, hogy a Magyar Sportújságíró Szövetség elnökségi tagjának is beválasztottak, ha pedig a Diósgyőrről van szó, a mai napig is engem hívnak fel a kollégák.
Mi a helyzet a politikai vitákkal az Európa Bajnokság körül?
Számos politikai megnyilatkozás övezte a foci EB-t, például, hogy a müncheni aréna a magyarok elleni meccsen szivárványos kivilágítást kap, tiltakozásul a magyarországi pedofil-törvény miatt. A magyar válogatott a csodálatos, hősies játéka azonban elnémította a politikai felhangokat, hiszen úgy játszott a csapat, hogy mindenki a futballteljesítményünkről beszélt. Aki látta két gólszerzőnket, Fiola Attilát és Schäfer Andrást sírni a meccsek után, valami olyan emberit tapasztalhatott meg, ami egészen más dimenzió. Felemelő és tiszta. Ráadásul Marco Rossi személyében van egy olyan kapitányunk, aki olaszként büszke a magyarságra. Az a szeretet és egység, ami most körülöleli a magyar labdarúgást, hatalmas kincs.
Gondolja, hogy ez az egység kitarthat és esetleg a magyar társadalomra is kihathat, vagy ennyire azért ne ugorjunk előre?
Nem látok előre, inkább csak remélem, hogy lehet hosszútávú hatása, mindenesetre ebben a megosztott és átpolitizált társadalomban a magyar válogatott képes volt világraszóló teljesítményt nyújtani, egységet teremteni és ha csak pillanatokra is, de felemelte ezt a kis nemzetet.