Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke a konferencia kezdetén kiemelte, elengedhetetlen megvizsgálni, milyen konkrét döntési mechanizmusok jellemezték az egyházpolitikát az előző évszázadban. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a mai napig szinte azonosítják az ügynökkérdést a múltfeltárással, pedig a kettő korántsem ugyanaz. Az ügynökkérdéssel kapcsolatban meg kell vizsgálni, mit lehet kezdeni a rendkívül összetett és nem összehasonlítható életpályákkal. Ebben – és a múltfeletárásban is – nehézséget jelent, hogy életrajzok és dokumentumok hiányoznak a teljes képhez. Sokan a kényszerpályán is a keskeny utat keresték, mások azonban kisebb nyomásra is könnyen engedtek, ezért a történészek feladata kutatni és leírni, milyen konkrét manipulációs játszmák, döntési mechanizmusok kísérték az egyházpolitika alakulását 1948-tól vagy épp 1956 után.
„Mi is belecsúsztunk abba a hibába, hogy a múltfeltárást csupán az ügynökkérdéssel azonosítottuk” – mutatott rá a NEB elnöke, majd idézett egy nemzetbiztonsági jelentésből, melyben további két kategóriát is említenek: az illegális, félillegális ellenzéket és a kompromisszumkereső, passzív ingadozókat. „Akiket az állambiztonság passzívnak hív, azok nem mások, mint akik »csak« vasárnapról vasárnapra összegyűltek igét hallgatni a templomban. Ezek a passzívak azok, akik egyben tartották az egyházat. Ha az ő történetüket nem gyűjtjük össze, akkor a következő nemzedék az állambiztonság szemüvegén keresztül fogja megírni a történelmüket.” A kutatásba mára egy új, fiatalabb generáció is bekapcsolódott, akik arra köteleződtek el, hogy összeszedjék az iratokat, ezeket újraolvassák és „megpróbálják elmondani az el nem mondott történeteket”. Most van talán az utolsó lehetőség arra, hogy azok, akik személyesen átélték a kommunista diktatúrát, elmesélhessék, mi történt velük.
Soha vissza nem engedni
Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa elmondta, nagyon fontos tudatosítanunk, hogy a történelemnek van ura, „akinek kezéből vesszük és kezébe tesszük a folyamatok sorát és egészét”. Ezért az Örökkévalóra figyelve a múltfeltárással kapcsolatban kettős a feladatunk: tudni, hogy a végső ítélet nem a mi kezünkben van és követni Krisztus példáját, aki megmutatta, mit jelent elítélni a bűnt, de menteni a bűnöst.
Mint mondta, minden értékhordozó közösség kötelessége küzdeni az életellenes erőkkel szemben, ezért láthatóvá kell tenni a felelősöket rejtegető gonoszt és minden szellemi fegyverrel meg is kell fékezni azt. Ilyen fegyver maga a kutatás és a tényfeltárás, mindkettő elősegíti, hogy sose fordulhasson újra elő mindaz, ami közösségeket nyomorított meg, pusztított el. „Ötszáz év történelmében kis szakasz, amit górcső alá veszünk, de erre a munkára fél évezred öröksége kötelez. A reformáció megünnepléséhez elengedhetetlen a múlt feltárása és dilemmáinak megvizsgálása” – tette hozzá a miniszteri biztos.
Kocsev Miklós, a Károli-egyetem Hittudományi karának dékánja a dilemmákkal kapcsolatban – Siegmun Freud nyomán – azt is hangsúlyozta: egyarán fontos emlékezni, visszaidézni és feldolgozni is. „Mindezeket feldolgozni azért érdemes, hogy egy tisztább, élhetőbb jövőnk legyen. A múlt visszaidézése nem történhet másképp, csak úgy, ha tisztázzuk azt, ami mögöttünk van és keressük azt az utat, ami ezt a sötét és szomorú múltat nem hozza vissza” – tette hozzá.
Gyülekezeti élet a diktatúrában
Lányi Gábor egyháztörténész a Szigetszentmiklósi Református Egyházközség 1956-os missziói egyházközséggé való visszaminősítéséről beszélt. Erdős Kristóf, a NEB tudományos kutatója a pasaréti ifjúsági munkáról számolt be, Szász Lajos lelkipásztor pedig a Budafoki Református Egyházközség 1945 utáni sorsáról. Kovács Áron tudományos kutató „Az egyházi ellenállás forrásai a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeiben” címmel tartott előadást.
Keskeny úton
„Széles az kapu és tágas az út, a mely a veszedelemre viszen, és sokan vannak, akik azon járnak. Mert szoros az kapu és nem tágas az út, amely az életre viszen, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt 7,13-14 – Sylvester János bibliafordítása) – Bogárdi Szabó István, a Zsinat lelkészi elnöke rámutatott: az 1950-es évek elején fontos szerepet játszottak ezek a bibliai gondolatok az útkeresés világában. A „keskeny út” ezekben az években a református egyházban, az igehirdetésben és az egyházpolitikai megnyilatkozásokban azt jelentette, hogyan és milyen módon talált utat a magyar keresztyénség az 1945-48 után bekövetkező változásban.
Keskeny volt ez az út? Életre vezetett? Kevesen jártak ezen az úton? Vagy ellenkezőleg: az lett az egyház sorsa, hogy mindenkinek ezen az úton kellett járnia? Keskeny volt-e az az út, amire ráütötte pecsétjét a pártállami direktíva? – vetette fel a dilemmákkal kapcsolatos kérdéseket a dunamelléki püspök. Mint mondta, válaszokat keresve halálos paradoxon tárul fel előttünk: „az egyház kompromisszumot kötött egy olyan politikai államalakulattal, mely elindulásától kezdve fő programjának tekintette az egyházak felszámolását”. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején már felállítottak egyházlikvidáló bizottságokat, melyek 1948 után ugyan nem ezen a néven működtek, az Állami Egyházügyi Hivatal és a kommunista hatalom célja mégis az egyházak megszüntetése volt.
Lelkészi életpályák
Kovács Kálmán Árpád, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa „A Dunamelléki Református Egyházkerület Békefi Benő püspök állambiztonsági jelentéseinek görbe tükrében” címmel tartott előadást, majd Mirák Katalin, az Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának vezetője Vajta Vilmos lelkipásztor szerepéről beszélt. Csűrös András gyömrői lelkész, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának doktorjelöltje Pap Béla mártír lelkész életét mutatta be „Letéti jegyzék: egy Biblia” címmel, Szatmári Judit, a Ráday Levéltár munkatársa Békési Panyik Andor életútját ismertette. Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese Joó Sándor életútján keresztül mutatta be, milyen volt egy lelkész sorsa a diktatúrában.
Szerteágazó manipuláció
Földváryné Kiss Réka a diktatúra és a propaganda három kevéssé ismert szempontját is ismertette. Az egyik az egyházi sajtó kérdése volt az 1970-es években, melynek segítségével például a hatalom sajtóvitát generált az egyházi élet megújulásáról, mellyel szerették volna javítani a protestáns egyházak nemzetközi megítélését. Emellett érdekes a pénzügyek kérdése is, mivel 1945 után komoly törekvés volt az egyház és állam szétválasztása, az anyagi szeparáció mégsem valósult meg, politikai és ideológiai szempontból a legmegfelelőbbnek a további támogatás tűnt. Ezzel próálták megakadályozni, hogy a híveket intenzívebben megszólítsák, vagy esetleg nyugati segítséghez forduljanak.
A harmadik érdekes terület az egyházi állások kérdése: az állambiztonság a saját emberit juttatta egyházi pozíciókba. Felmerül ezzel kapcsolatban a kérdés, mit lehet tudni valójában a pártállam manipulációjáról? Mit tudunk tulajdonképpen az akkori egyházvezetőinkről? Érdekes példa Ravasz László lemondatásakor megfogalmazott gondolata: „Inkább voltam bölcs, mint bátor.” Bár ismerte Bereczky Albert korlátait, azt gondolta, olyan vezető kerül az egyház élére, aki képes lesz kompromisszumokat kötni, miközben nem veszélyezteti a hitélet tisztaságát. Azonban az ’50-es évek története tulajdonképpen annak története, hogy Ravasz László reménye miként foszlott semmivé.
Az élet minden területén
Az államhatalom célzottan és tudatosan építette fel az egyházak elleni propagandát, mely még olyan területekre is beszivárgott, mint az agráriumhoz fűződő viszony. Tóth Judit, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa erről szóló előadásában bemutatta, mennyire finom eszközökkel terjesztették el azt a nézetet, mely szerint a klerikális reakciók egybecsengtek a kulákok reakcióival. Hasonlóan félelmetes munkát végzett az Állami Egyházügyi Hivatal és a protestáns egyháziakkal szembeni elhárítást végző hivatásos tisztek, melyekről Soós Viktor, a NEB tagja és Boér Zoltán történész doktoranduszhallgató tartottak előadást.
Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a Narancsik Imre Kutatói Műhely társelnöke beszámolt a Kárpátaljai Református Egyház történetének kutatási folyamatáról, Fodor Gusztáv, a műhely társelnöke pedig a kárpátaljai Baráti Kör Sztálinnak írt leveléről. Nagy Károly Zsolt kulturális antropológus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa a dél-magyarországi ébredést mutatta be egy szemtanú beszámolója alapján.
A könyörtelen döntésekhez a hátteret az egyházi törvénykezés és belső működés is biztosította – derült ki Köbel Szilvia, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos főmunkatársa összefoglalójából. Mint mondta, a korszakról nehéz egyházjogi metszetet felmutatni, mivel sem a jogi képzésben, sem a teológiai képzésben nem oktattak egyházjogot. A módosított egyházalkotmány szerint a jogalkotás csúcsán az állam állt, minden egyházi törvény állami jóváhagyással emelkedhetett jogerőre, melynek következtében elképzelhetetlenné vált állam és egyház szétválasztása. „A rendszer elterelte magáról a figyelmet azzal, hogy ellenségképet állított fel. Miközben a propagandában mélyen megvetette az előző rendszert, jogintézményeit gátlástalanul felhasználta, ez pedig komoly tanulságképpen szolgálhat” – zárta gondolatait az alkotmányjogász.
A konferencia anyagát írásban is megjelenteti hamarosan az Református Közéleti és Kulturális Központ Alapítvány. Az előadások megtekinthetőek az RKK Facebook-oldalán.
Farkas Zsuzsanna
Fotó: Némedi-Varga Dávid