Ismernünk kell a múltunkat

Ráckevei otthonában fogad minket Komlósi Péter lelkipásztor, nyugalmazott délpesti esperes, hogy felelevenítsük a forradalmi időket, budapesti teológusként megélt emlékeit. A kapujukból rálátni a neogót stílusú református templomra, ahol aktív éveiben szolgált, és ahol a mai napig tagja a gyülekezetnek. Ez alkalommal azonban nem az elmúlt néhány évtizedről fogunk beszélgetni, hanem a hatvannégy évvel ezelőtt történtekről. Mivel feleségével a koronavírus-járvány által leginkább veszélyeztetett korosztályt képviselik, maszkban ülünk le a nappaliban.

A történelem olyan szeletéről kérdezzük, amelyet már egyre kevesebben idézhetnek fel saját tapasztalataik alapján, és közöttük is vannak olyanok, akik személyes érintettségük, a fájdalmas emlékek miatt nehezen nyilatkoznak ezekről az időkről. Komlósi Péter azonban szívesen beszél arról, hogyan élte át elsőéves teológusként 1956. október 23-át a budapesti Ráday utcában. Mint elmondja, annak az ősznek különös, feszült, izgalmas hangulata volt.

– Az Írószövetségben, a Petőfi körben óriási, felszabadult – olykor elszabadult – szócsatákról, radikális véleményekről tudósított a sajtó. Sok év után ismét szabad volt beszélni, vitázni, kritizálni, nevén nevezni a rendszer hibáit, bűneit. Természetes, hogy ez a fajta felszabadulás magával ragadta az egyetemi ifjúságot és minket, teológusokat is. A felsőbb évfolyamok hallgatói különösen is szóvá tették mindazokat a visszásságokat és törvénytelenségeket, amelyeket az egyház kormányzása elkövetett az évek során. Kemény, korábban elképzelhetetlen kérdéseket tettek fel tanáraiknak, profeszszoraiknak. Forrongás, a változás reménye, sok nyugtalanság töltötte el tehát a teológus ifjúságot is – tekint vissza a lelkipásztor. Elsőéves hallgatóként Komlósi Péter még éppen csak kezdte megszokni a kollégiumi létet, megismerni társait, amikor hirtelen résztvevője lett a forradalomnak.

– Október 23. történetét már sokan elmondták, leírták az eseményekben részt vevő teológusok, attól kezdve, hogy ebéd után a Theológiai Akadémia kapujánál gyülekezve felharsant a 90. zsoltár, és Pap László dékán bölcs, intő szavai utunkra engedtek minket, egészen addig, hogy este a Magyar Rádió körüli harcokban egyik társunk lövést kapott, egy másik pedig a ledöntött Sztálin-szoborból kikalapált emlékdarabbal tért haza másnap hajnal felé. Ezekről tehát most inkább nem szólnék, inkább arról, hogy mitől szabadultunk meg ezen a délutánon, mi hozta elő azt az euforikus felszabadulásérzés, amely elfojthatatlan erővel tört elő belőlünk – mondja a nyugalmazott esperes.

Az ötvenes években sokakat hurcoltak el és internáltak a rendszerre veszélyesnek ítélt múltjukért – például mert korábban katonatisztek, csendőrök voltak – vagy egy-egy meggondolatlanul elmondott véleményért, megjegyzésért. Komlósi Péter otthonát, Drávafokot sem kerülte el a kitelepítés, amelyet akkor még lónyays diákként, nyáron otthon vakációzva tapasztalt. – Hát ez lehetséges? Ártatlan embereket elhurcolni? Ítélet nélkül internálni? Életre szólóan megnyomorítani? – idézi fel azoknak a napoknak a döbbenetét és félelmét. – Aztán hír jött arról, hogy Budapesten ugyanez történik. Mindenüktől megfosztva telepítik Tiszántúlra, Szatmárba a város polgárait, többnyire a módosabbakat, és elfoglalják berendezett villáikat, lakásaikat a káderek. „Hallgass! Ne bízz meg senkiben! Senki se sejthesse, mit gondolsz magadban!”– az efféle félelmek alóli felszabadulást jelentette október 23. délutánja – emlékezik vissza Komlósi Péter a történelmi napra, és hozzáteszi: – A félelem mellett a hazugság terhétől is szabadultunk. Más volt, amit mondtunk, mert azt kellett mondani, és más, amit gondoltunk. Úgy kellett tennünk, mintha elhinnénk azt, amit a Párt és az államgépezet hazudik, sőt helyeselnünk kellett hozzá, mintha egyetértenénk mindennel, mindeközben magunkban lázadtunk, elfojtva az indulatokat. „Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” címen elhíresült hazugság nemzeti függetlenségünk teljes elvesztését jelentette, de ha valaki ezzel nem értett egyet, megnézhette magát. Inkább megadtuk magunkat félelemből, és hazudtunk. Ezek a bilincsek más lelki bilincsekkel együtt október 23-án hullottak le. A bensőnkben történő felszabadulás megéreztette velünk a szabadság csodálatos ízét, és az általános lelkesedés sodort magával, mint a megáradt folyó.

Mindig fájdalmas és felfoghatatlan, amikor fiatal emberek halnak meg, nehéz az ilyen eseményekről érzelemmentesen beszélni. Komlósi Péter sem tudja elérzékenyülés nélkül felidézni a szomorú napot. Magócsi István és Herczeg Lajos ugyan nem volt az évfolyamtársa, de ismerte és kitűnő embernek tartotta a két mártír teológust, akik a forradalom áldozatai lettek. – Ők az utcai harcokban nem vettek részt – mondja Komlósi Péter. A keresztyéni, felebaráti szeretet jegyében végzett szolgálatuk közben érték őket a halálos lövések. Meglátogatták a kórházban a Múzeumkertben comblövést kapott teológustársukat, Szűcs Zoltánt. Hazafelé a Lónyay utcában, egy bérház kapujában embercsoport állt, főként nők, akik az időnként elhangzó géppuskasorozatok miatt nem mertek átmenni az úttesten, hogy hazatérjenek. – Barátaim a karjukon lévő jókora vöröskereszt oltalmában is bízva átkísérték a várakozókat. Ekkor érte őket a halálos golyó. Herczeg Lajos szívlövést kapott, azonnal meghalt, Magócsi István pedig térdlövést kapott, sok vért veszített, a kórházban vesztette életét. Az ő holttestét hazavitték Monorra, de Herczeg Lajost, aki ácsi fiatalember volt, szükségmegoldásként – a Theológiai Akadémia kertjében temették el ott, ahol ma az emlékezés kopjafái állnak.

– Amikor a ládákból hirtelen összerótt koporsó mellett álltam díszőrséget társaimmal együtt, majd hallgattam Pap László dékánunk igehirdetését szeretett tanítványa felett, arra gondoltam, hogy mindketten Isten megáldott életű, komoly, hívő gyermekei, Jézusnak jó tanítványai voltak, üdvösségük, hazatérésük számomra nem volt kérdés. De, bevallom, ez a bizonyosság akkor és ott nem vigasztalt meg. Eltöltött a gyász és a fájdalom; a veszteség szomorúsága akkor, azokban az órákban mindent elnyomott. És – nem lennék őszinte, ha letagadnám – mérhetetlen harag és gyűlölet hullámai támadtak újra és újra bennem a gyilkosok iránt, akik jószolgálat közben lőttek le ártatlanokat. A temetés estéjén néhányan együtt imádkoztunk, megköszönve elvesztett társaink példás, szép életét, és kértünk vigasztalást a szülőknek és magunknak is. Ezek a percek csendesítettek le valamelyest, és kaptam nyugalmat.

Ahogyan távolodunk ’56-tól, egyre inkább a történelemkönyvek lapjaira szorul a forradalom, megtanulandó tananyaggá lett sokaknak, a felszabadult lélek, a hazát jobbítani akaró, ezért áldozni kész lelkes szándék – tehát a lényeg – felejtődik, távolodik. Arról, hogy mit tehetünk azért, hogy ez ne így legyen, Komlósi Péter ezt mondja:

– Szeressük és szerettessük meg gyermekeinkkel, ifjainkkal a történelmet, elsősorban hazánk történelmét! Ebben a legnagyobb szolgálatot mi, szülők, nagyszülők tehetjük, azután az iskola, a szaktárgyukat szerető, ihletetten tanító pedagógusai révén. Abból, aki nemzete múltját nem ismeri, harcait nem becsüli, világpolgár lehet, aki gyökerét, talaját vesztett emberként mindenütt otthon van, de közben hazátlan-otthontalan ebben a világban – mutat rá az esperes, és hozzáteszi: – Emlékszem, mekkora hatással voltak rám azok a gyermekként olvasott történelmi tárgyú könyvek, regények, amelyek nemzetem, hazám múltjáról íródtak.

A hazaszeretet, népünk szeretete és szolgálatára való készség ilyen előzményekből támad. Elszomorít, amikor azt tapasztalom, hogy fontos társadalmi rétegek megnyilatkozásaiból a hazafiság, patriotizmus megvetése, leszólása, gúnyolása, sőt gyűlölete tör elő, együtt a világpolgárság életérzésének dicséretével, a jövő útjaként hirdetésével. Ezzel együtt jár a hazánkhoz ragaszkodás, az otthonunkhoz, népünkhöz kötődés megszegényedése is – véli Komlósi Péter, aki társszerkesztője a Máig ható múlt – A Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatói az 1956-os forradalomban című, 2016-ban megjelent kötetnek.

Mint elmondja, szinte az utolsó órák egyikének alkalmát ragadta meg a könyv alkotóközössége, amikor hatvan év után megszólaltatta a még élő tanúkat. – Már nem sokan vagyunk, és a megjelenés óta eltelt négy évben is hárman értek földi útjuk végére. Köszönet illeti a könyv megszületését odaadással munkáló Horváth Erzsébetet, a Károli-egyetem ma már nyugalmazott professzorát – mondja az esperes.

A kötet célja a forradalom emlékének ápolása, az időben egyre távolabbi történelmi események felidézése, és ezzel újabb nemzedékek ismereteinek bővítése. – Jó lenne, ha minél többen tudnák igaz szívvel magukénak vallani 1956 forradalmát és szabadságharcát – fejezi ki reményét Komlósi Péter.

Október 23. az emberi szabadságvágy jelképévé vált az évtizedek alatt. Mi, hívő emberek tudjuk és valljuk, hogy Isten a történelem Ura is. Hogy mire tanította, tanítja az akkori és a mostani keresztyéneket 1956 ősze? Az esperes így válaszol: – A forradalom eseményével kapcsolatban – beleértve bukását is – főként a világtörténelem kedvezőtlen együttállásait, hatalmi érdekeket és egyéb okokat szoktak emlegetni. Efféle bölcsességek helyett hadd idézzem Joó Sándor egykori pasaréti lelkipásztort. 1957-ben egy ifjúsági órán feltették a kérdést a fiatalok: „Hogyan engedhette meg Isten, hogy egy ilyen igaz ügy, mint a mi forradalmunk, elbukjék? Hogyan egyeztethető ez össze Isten igazságosságával?” A kérdezett elgondolkodva válaszolt: „Tudjátok, mi történt nálunk ’56-ban? Isten felemelte a fazék fedőjét, és megnézte, megfőtt-e már a krumpli. Látta, hogy az még kemény. És visszatette a fedőt.” Nem volt több kérdés.

Magyarnak lenni és megmaradni magyarnak, 1956. október 23-ra és hőseire emlékezni, és felismerni a történelem lapjain Isten tollvonásait – ez a feladata minden magyar reformátusnak, nem csak ezekben a napokban.