„Apu, Isten szokott focizni?” – ebből a kérdésből indul ki Lázár Ervin megható története, amelyben a gyermeki és apai hit végül egységre talál abban a felemelő gondolatban, hogy ha Isten csak öt percre beállna a magyar válogatottba focizni – és miért is ne tenné –, akkor nem fér kétség a győzelemhez. A focis történet persze túlmutat a kisfiú által áhított magyar Eb-sikeren, és az apa még hozzáfűzi imádságában: „S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nem csak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Corvin köz 1956-ban
Történelmének zivataros századaiban a csetlő-botló magyar nép talán sokszor szerette volna így maga mellett tudni Istent. Úgy, mint aki a mi csapatunkban játszik, a mi ügyünkért harcol, aki a mi győzelmünket garantálja.
Isten szabadító. Az Ó- és Újszövetség istenképének közös vonása ez, jóllehet különböző korokban más-más tapasztalatok vezették Isten népét erre a felismerésre.
Az Ószövetség népe az Egyiptomból való kiszabadulás eseményében fogalmazta meg saját vallásos eredettörténetét, azt az alapélményt, amely mindig az Istenhez tartozásra emlékeztette. Izráel ekkor a szabadító Istennel találkozott. Nem egyszerű politikai felszabadítás történt, hanem a halál torkából való megmentés. Egyik oldalon a teljes egyiptomi haderő, a kor legütőképesebb haditechnikájával, a másik oldalon a Vörös-tenger, a káosz félelmetes erőinek gyűjtőhelye. Izráel jól érzékeli a biztos halált. Nincs értelme kardot rántani vagy menekülni, de nem is kell: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz 14,14) A megváltás, megszabadítás, üdvösség szempontjából ennyi az ember része. Izráel nem (csak) az egyiptomi kényúrtól és a rabszolgasorsból szabadult meg, hanem felszabadult arra, hogy Isten népe legyen. Kerül még Izráel fogságba, kell még elnyomás alatt élnie később is, de az exodusz jogán ők már Isten népe maradnak.
Az Újszövetség népe egy másik kivonulástörténetben találta meg identitását. A békesség Istene „az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust” (Zsid 13,20), ez a Jézus lett a mi Szabadítónk. A Krisztus-esemény arról szól, hogy Isten magára húzta az emberiség mezét, beszállt a csapatunkba, hogy hozzásegítsen a győzelemhez, hogy megszabadítson a bűntől és kárhozattól. Felvette az emberiség mezét, a bőrét, a húsát, a testét, „magára vette szennyes ruhámat”, és megnyerte azt a meccset, amelyben mi, bűnös emberek vert helyzetben voltunk.
A Krisztus által kivívott szabadság sem volt vértelen, csak éppen nem a mi vérünk folyt érte. Egyszemélyes szabadságharc minden ember felszabadulásáért.
Walter Lüthi svájci lelkipásztor az 1956. november 6-án, Bernben tartott igehirdetésében a magyarországi forradalomról emlékezett meg. Ebben a prédikációban így fogalmaz: „Mivel Krisztus feltámadott, lehetségessé vált, hogy bár szabadságharcosok meghalhatnak, a szabadság győzedelmeskedik.” Sokan nem ezt várták, várják Jézustól, inkább látták volna karddal vagy gépfegyverrel, lyukas zászlóval vagy „Romani ite domum” transzparenssel a kezében, de ő másfajta szabadságban gondolkodott, amit az ember nem vívhat ki magának. A Vörös-tenger partján vagy Jézus sírjában véget érnek az ember lehetőségei, az marad, amit a Siralmak könyve így fogalmaz meg: „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26)
Vajon ott volt Isten a Corvin közben? Érdekelte őt a magyar szabadság? Törődött a pesti srácokkal? Bárcsak ott lett volna, akár csak öt percre, akkor biztos nem húsz napig tart a reménység, és ha még novemberre is maradt volna, akkor kommunista diktatúra helyett az Isten országa jött volna el ’56 után.
Persze, hogy ott volt Isten a Corvin mozinál, ahogyan Mohácsnál és Világosnál is. Ott volt Budapesten, amikor valakit éppen elkerült egy lövedék vagy repesz, és ott volt, amikor valakit éppen eltalált egy. De nem volt nála gépfegyver, sem Molotov-koktél, és nem lengette a lyukas zászlót sem. Isten másmilyen szabadságharcos. Olyan, aki már jóval ’56 előtt a Fiát adta a magyarokért, a szovjetekért, a szabadságunkért.