„Istennek van humora” – mondják időnként az idősebb testvérek, de hogy mit is értünk rajta, arról már kevesebb szó esik. Az Úr nem véletlenül adott nekünk humorérzéket, de hol találjuk meg ebben is a mértéket?
Mivel Isten teremtett mindent, ezért biztosak lehetünk abban, hogy ő érti is a tréfát. Ezzel szemben a Biblia nem ír arról, hogy az Atya vagy Jézus tréfálkozott volna. Inkább olyanokat olvasunk: „Így szól az Úr: Éjféltájban átvonulok Egyiptomon, és meghal minden elsőszülött Egyiptom földjén.” (2Móz 11, 4b–5a) Vagy éppen ezt: „Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki addig, amíg az Úr esőt nem bocsát a földre.” (1Kir 17,14). A szavaiban az Úr nem ismer tréfát, „mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott” (Zsolt 33,9). Előfordult ugyan a Bibliában olyan is, hogy Isten megígért valamit, de az ember engedetlensége miatt az Úr végül másképp tett. Ez azonban nem azért történt, mert Isten szavai nem voltak komolyak, hanem mert a népe nem vette komolyan őt, ezért kénytelen volt másképp határozni.
Ennek ellenére mégis állíthatjuk, hogy Istennek van humora. Hogy milyen is az, azt sokszor úgy képzeljük el, mint a lelkészapuka humorát Nagy Alexandra az Amin a barátok is nevetnek című könyv egyik viccében:
„A református lelkész egyetemista fia megkérdezi apjától, használhatná-e ő is időnként a családi autót.
– Rendben van fiam, de nekem is lenne egy kérésem. Szeretném, ha levágatnád a hajad, és ha rendszeresen olvasnád a Bibliát. Ha így teszel, egy hónap múlva megkapod az autókulcsot.
Négy hét múlva a fiú újra kölcsönkéri a kocsit.
– De hiszen nem vágattad le a hajadat – válaszolja az apja.
– Tudod, papa, ahogy megígértem, rendszeresen tanulmányoztam a Bibliát, és rájöttem, hogy a hit nagy embereinek mindnek hosszú haja volt. Noénak is, Sámsonnak is, az összes prófétának, sőt még Jézusnak is.
– Értem. És te rájuk akarsz hasonlítani?
– Természetesen!
– Akkor minden rendben van, ők ugyanis mindig mindenhová gyalog jártak.”
Amin a barátok is nevetnek című könyv
Ez egyfajta tanító jellegű humor, olyan, amilyet a Szentírásban is találunk. „A mennyben lakozó kineveti, az Úr kigúnyolja őket” (Zsolt. 2,4), mert „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (1Pt. 5,5). A nevetés szó, amelyből Izsák neve is származik, héberül nemcsak a nevetést és az örömöt fejezi ki, hanem gúnyt, kinevetést is jelent. Mintha Isten kinevetné azokat, akik magukat nagyra tartják, ahelyett, hogy csak az ő kegyelmében bíznának, hiszen mindent, amink van, tőle kaptuk.
Ez a tanító jellegű humor jelenik meg Bábel tornyának történetében is, amikor az emberek isteni magasságokba akarnak törni, mert úgy gondolják, hogy ők már eljutottak a technikai tudásnak arra a szintjére, hogy olyan hatalmas dolgokat építsenek, ami felér Istenhez. „Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek”, mert Isten olyan magasságokban van hozzánk képest, hogy az Úrnak még le is kellett szállnia ahhoz, hogy egyáltalán lássa azt a „hatalmas” dolgot, amit parányi teremtményei olyan büszkén megalkottak.
Isten humora rejlik abban is, amikor a szamár figyelmezteti Bálámot, az oktalan állat ugyanis többet látott Isten valóságából, mint a nagyra tartott próféta. Vagy éppen abban, hogy a Ninive pusztulását váró Jónás bokra elszáradt, amivel Isten meg tudta végre értetni Jónással azt, hogy „te szánod ezt a bokrot, (…) én pedig ne szánjam meg Ninivét” (Jón 4,10–11).
Isten humorérzékét nehéz lenne meghatároznunk, hiszen „amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál” (Ézs 55,9) – mondja az Úr. De hogy Isten érti a humort, az teljesen biztos. Ezzel szemben az egyházat szokták úgy jellemezni, mint komoly, de leginkább komor emberek gyülekezetét.
Két hete részt vettem egy ökumenikus alkalmon, egy másik felekezet gyülekezeti termében. Szembe velem, az oltárképen az elhunyt Jézus, akit éppen leemelnek a keresztről. Ha jobbra néztem, egy haragos tekintetű Lutherrel találtam szembe magam. Balról egy másik személy nézett le rám, gyarló, bűnös emberre, akiről nem tudom, ki lehetett, de szigorú tekintetéből ítélve biztosan hívő volt. Már épp kezdtem hozzászokni az elődök dorgáló pillantásaihoz, amikor bejött a lelkész, és felolvasta az ökumenikus imahét első napjára kijelölt ószövetségi igeszakaszt: „Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat?” (Ézs 1,12). Egy keresztyén vígjáték nyitójelenete lehetne az az összkép, amit akkor láttam: halott Isten Fia, a hit zord tekintetű bajnokai a festményeken, és még az Ige is arról szól, hogy mégis mit keresel te itt?!
Az a komorság, ami egy templomban vagy gyülekezeti teremben fogadja az embert, sokszor azon alapul, hogy szeretnénk megadni a tiszteletet Istennek. A templomban nincs helye a tréfálkozásnak, mert az nem illik, és még a végén megbotránkozna valaki, ha nem komoly arccal vagy angyali szelíd mosollyal üldögélnénk a hideg padban. Az Úr iránti tiszteletet azonban nemcsak komoly arckifejezéssel vagy szelíd mosollyal tudjuk megadni, hanem azzal is, ha a humort Isten parancsolatai szerint használjuk.
Kálvin János a kilencedik parancsolathoz fűzött magyarázatában leírja, hogy a „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (2Móz 20,16) azt is jelenti, hogy ne gúnyoljunk másokat. Rengeteg sértést okozhat ugyanis egy-egy rosszul sikerült tréfa. De ez még nem jelenti azt, hogy nem lehetünk vidámak, nem ugrathatunk valakit, a humor ugyanis sokat segít a hibák kijavításában. Sokkal inkább az a kihívás, hogyan tudunk mások helyett magunkon, a saját hibáinkon nevetni.
Ahogy Gyökössy Endre írta: „Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.” Ne alázzunk meg másokat, hanem legyünk alázatosak, mert „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Péld 3,34)