Isten a mi oltalmunk

A 46. zsoltár több verse jelentette az alapot a gyülekezeti vezetők igemagyarázatának. Hadházi Tamás debreceni esperes idézve a kezdősort – „Isten a mi oltalmunk” – azt mondta: „ebben benne van életünk realitása és hitvallása. Benne van az, hogy szükségünk van menedékre és oltalomra: van, ahová el lehet bújnunk. A zsoltáros hitvallással mondja, és vele együtt mondhatjuk mi is, hogy van hol oltalmat keresnünk.” Hadházi Tamás aztán at kérdezte a gyülekezettől, vajon nem teng-e túl imádságainkban a panaszunk, ott van-e bennük a hálaadás? „Legyen hát a mi életünk középpontjában a mi Istenünk, hogy hitvallással tudjuk mondani: Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” – mondta.

„Erős vár a mi Istenünk” – idézte az újabb igét Püskiné Szécsi Judit református lelkipásztor, majd így folytatta: „Egy vár építésénél mindig ügyeltek arra, hogy legyen vízforrás. Hiába vannak erős falak, ha nincs életlehetőség a víz nyomán. Ezt már a teremtéskor látjuk, de később Izráel életében is: milyen fontos a forrás, a kút, hiszen nélküle élettelen, kiszáradt lesz a vidék.” Püskiné Szécsi Judit úgy vélte, a reformáció embereinek a nagy felismerése az volt, hogy hiába állt rendelkezésre a Szentírás, az éltető forrás nem jutott el megfelelő módon az emberekhez. „Vissza a Szentíráshoz! Ez volt az alapvető cél: érthetővé, elérhetővé tenni, lefordítani, hiszen egyedül a Szentírás, egyedül a forrás által lehet élet az egyházban. Jó nekünk most, hogy ebben hiszünk, jó nekünk a forrásnál lenni, jó nekünk örömmel megélni a hitünket, és naponta élhetünk általa boldog életet!”

Nagy Gábor lelkipásztor igemagyarázatában arról beszélt, hogy Isten egyházának ma is vannak ellenségei, akik akár a legrosszabbat is megtennék ellene, ami csak tőlük telik. „Nem az ellenség fenyegetésétől kell rettegnünk, hanem észre kell vennünk az Úr tetteit. A reformáció is ezt jelenti, hogy újra felfedezzük ezt.” A lelkész óva intette a gyülekezetet attól, hogy vakok, közönyösek vagy hálátlanok legyenek a reformáció iránt, és arra biztatta a híveket, hogy vegyük azt komolyan. „Erre van szükség az egyházban ma is. A posztmodern kor emberének a saját programjai a legfontosabbak, de megújulás, reformáció akkor következhet be az életünkben, ha az egyházunkban is meglátjuk az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat visz véghez” – mondta.

Lovász Krisztián egy beszélgetést idézett fel. Nemrégiben azt kérdezték tőle, hogyan lehetne összefoglalni egyetlen mondatban a reformáció lényegét a kamaszoknak. „Szerintem úgy mint ahogyan ma este is itt, Bart Károly szavaival: a reformációval nem lehet tréfálni. Nagyon komolyan kell venni: sehogyan máshogyan nem lehet kezelni.” A lelkipásztor szerint Isten nem kér tőlünk mást, csak azt, hogy vegyük Őt komolyan. „A seregek Ura velünk van. Immánuel: velünk az Isten. Megnyílnak a távlatok, a csoda, amibe bele tudunk kapaszkodni. Velünk van az Isten, tartást ad a gondolatnak, a léleknek, egyháznak és gyülekezetnek. Amikor az ember ezt a tartást megéli, érzi, ezzel nem lehet tréfálni – hiszen halálon túli ereje van. A reformáció nem más, mint az ő munkája bennünk”.

Az úrvacsora és a záróének után a gyülekezet közösen megkoszorúzta az emlékkertben a Gályarabok emlékoszlopát és a reformáció emlékművét. Fazakas Gergely Tamás, a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője emlékbeszédében felidézte az 1521-es eseményeket: „Luther éppen 1521-ben kényszerült arra, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen bátran kiálljon hite mellett, és a pápai átokkal meg a császári felszólítással dacolva ne vonja vissza a Szentléleknek köszönhetően felismert tanokat. Heteken keresztül faggatták, de ő kizárólag a Szentírás bizonyosságára és a józan észre hivatkozott, nem pedig a pápák, a zsinatok és a birodalmi rendek tekintélyére. Amikor már minden megoldás kútba esett, a Lutherrel szemben álló trieri érsek a következőt kérdezte - az egész hitújítási mozgalomra vonatkozóan: »No, és hogyan képzeli, doktor úr, mi volna a teendő az üggyel?« Luther ezúttal is a Szentírásból, az Apostolok cselekedetei 5. részére hivatkozva válaszolt, idézve Gamáliel tanácsát, aki Jézus apostolainak egyre többeket vonzó missziójára vonatkozóan mondta a következőt: »Ha emberektől való ez a szándék vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgysem tudjátok megsemmisíteni őket...«”

Fazakas Gergely arra is felhívta a figyelmet, hogy Luther mozgalma nem semmisült meg, hanem a jézusi tanításhoz visszatérni igyekvő egyház lett belőle. „Az emlékezésnek mindig két eleme van. Egyrészt szól az emlékezés tárgyáról, másrészt magukról az emlékezőkről. Így van ez ma is, amikor október 31-i ünneplésünk egyik összetevője a reformáció időszaka. A másik pedig mi magunk, a fél évezreddel későbbi emlékezők” – fogalmazott. Úgy vélte, hogy a wormsi zsinat 500. évfordulóján akkor lehet hiteles és evangélium szerinti a világban végzett missziónk, ha az egymást tiszteletben tartó párbeszéd kultúráját megjelenítve, az egykori üldözéseket sem feledve, ám a kölcsönös megbékélés szellemében, azaz krisztusi közösségben igyekszünk betölteni küldetésünket.

Az emlékműveknél koszorút helyezett el Püski Lajos egyházkerületi lelkészi főjegyző, Ember Sándor debrecen-nagytemplomi főgondnok, Asztalos Richárd evangélikus lelkipásztor, Hadházi Tamás debreceni esperes, Fazakas Gergely Tamás presbiteri főjegyző és Bereczki Lajos, a Baptista Teológiai Főiskola rektora. A perselyadománnyal a Debreceni Karitatív Testület adventi akcióját támogatták, az ünnepségen az Egyesített Ökumenikus Kórus szolgált.