Isten adománya a tehetség

Amikor a fotósunk az imént merészen arra kérte, vezényeljen itt, ültő helyében az egyik portrékép elkészítéséhez, ön készségesen, azonnal vezényelni kezdett. Esetleg konkrétan valamit vezényelt?

Hogyne, Beethoven hatodik szimfóniáját.

A Pastorale szimfóniát? Egyetért azzal, hogy a világ egyik legpozitívabb kicsengésű klasszikus zenei remekműve?

Egyet. Érdekesnek találom különben, mint aki Beethoven életét is tanulmányoztam, hogy ő a legvidámabb, legjátékosabb műveit a legválságosabb életpillanataiban írta. Az öngyilkosság szélén állt, de nem ölte meg magát, hanem az előzőeknél is optimistább művet komponált, a hatodik szimfóniát. De fordítva is igaz: dramatikus, komor, vívódó művei sokszor kellemes időszakaiban születtek.

Miért éppen ezt a szimfóniát hallotta ön belül, mialatt itt, az étterem székén képzeletben a karmesteri pálcát fogta?

Nagyon szeretem ezt a művet a természettel való egysége miatt is. Elbűvölő, milyen varázslatosan tud Beethoven megfeleltetéseket találni a zene és a természet hangi jelenségei között, a madártrilláktól az átfutó szellőn át a viharig, mennydörgésig. Vizuálisan is felidéz bennünk rengeteg képet: tájakat, erdőrengeteget, tisztást, azon akár erdei állatokat. Beethovennek eleve ahhoz, hogy zenét tudjon szerezni, nagy szüksége volt a természet közelségére.

Ő a legnagyobb kedvence?

Mozart az. Univerzálissága, tökéletessége révén, ami a partitúráin is látszik. Művei nem igényeltek átjavításokat, mintha hangjegyről hangjegyre diktálta volna neki valaki ezeket.

Lehet, hogy azért is teszi Mozartot a legelső helyre, mert ön is csodagyereknek számított? Hiszen Vásáry Tamás már nyolcévesen koncertet adott, éppen Wolfgang Amadeus Mozart egyik zongoraversenyét játszotta!

Ó, hát Mozart a legnagyobb zseni volt, én meg csak egy kis zongoristagyerek…

Hogyan kezdett vonzódni a zongorázáshoz kisgyermekként?

Tíz évvel idősebb nővérem, akit Kuksinak becéztünk, zongorázni tanult, ahogyan az illett egy úri kislányhoz. Én állandóan ott voltam a hangszernél az órái alatt. Erősen figyeltem a nénire, aki tanította. A nővérem gyakorlását is követtem. Emlékszem, úgy ötévesen egyszer odatötyögtem a zongorához, és amit ő nem tudott lejátszani – pedig már mióta tanulta –, azt megmutattam neki. „Azt nem így kell, Kuksi!” Mire ő: „Na, akkor mutasd meg!” És én akkor lejátszottam, nyilván nem kottából, hanem hallás után. Akkoriban már tudtam Boccherini egy menüettjét. Egyszer jött a tanár néni, és a hallban azt mondta: „De gyönyörűen játszik Kuksi!” „Tamás az…” – mondták neki. Meghallgatott, és azt mondta a szüleimnek: „Komolyan kellene venni ezt a gyereket.” Körülbelül innen kezdődött a történetem.

Zeneművész lett, holott gyémántkemény közéleti személyiségek voltak a felmenői, rokonai között. Anyai nagyapja például Baltazár Dezső tiszántúli püspök, zsinati elnök, felsőházi tag, apai nagybátyja, Vásáry István debreceni polgármester, későbbi pénzügyminiszter, édesapja, Vásáry József kisgazda szellemiségű országgyűlési képviselő a Horthy-korszakban, a háború után a kisgazdapárt Sulyok Dezső-féle szárnyához tartozott, amelynek tagjait aztán a kommunisták nyomására kizárták…

Úgy van, egy másik nagybátyám pedig bankigazgató. Valami fontos tisztséget, politikai szerepet feltétlenül viselt mindenki a családból, ahova csöppentem. Elmondhatom kis túlzással, hogy Debrecenben szinte minden fontos személyiség nemcsak ismerős volt, hanem rokon is. Ha mentünk kicsiny koromban a templomba, édesapám az utcán folyton levette a kalapját, mert egy-egy ilyen köztiszteletben álló rokon cívis mindig szembejött velünk. Mondtam is neki: „Apuka, nem kell azt a kalapot visszarakni, mindjárt úgyis le kell venni.” Az pedig, hogy én zenész lettem, rendszerhiba... (Nevet.)

Tehát az ön „debreceniségének” az volt a sajátossága, hogy a család a cívisváros vezetőrétegéhez tartozott?

Nagyapám, Baltazár Dezső révén a püspöki palotában laktunk a szüleimmel. Minden egyes reggel élményszámba ment, hogy az ablakból a Nagytemplomra láttam. Eszmélkedésem óta identitásképzőm, hogy református vagyok és Debrecenben születtem. Később még mélyebben meg kellett értenem, mennyire a szívemhez nőtt ez a város. Miután ugyanis emigráltam, minden éjjel Debrecennel álmodtam; a valóság érzetével az ottani reformátusságot reprezentáló és más gyönyörű középületek között jártam. Ezek szinte a személyiségem, a világképem részei lettek a város történelmével együtt.

A hajdúböszörményi születésű, ízig-vérig hajdúivadék Baltazár Dezső püspök sokak megrökönyödésére 1921 végén a budapesti Rumbach utcai zsinagóga vendégeként azt jelentette ki: „Nekünk, reformátusoknak és önöknek, zsidóknak kell összefognunk, hogy Magyarországot megmentsük.”

Sarkított fogalmazás volt ez, de vallási oka volt. Nagyapám ugyanis komolyan vette azt, hogy nekünk, keresztyéneknek a zsidóság őrizte meg, adta tovább a Bibliát, s hogy egy a vallásunk forrásvidéke. Bár enyhén szólva nem használt neki és a családjának a mindennapokban, de szinte tüntetőleg kimutatta a zsidók iránti megbecsülését, például karonfogva járt a városban a zsidó rabbival. Ezzel is ellene mondott annak a fajta politikai keresztyénségnek, amelyben szerepet kapott az általánosító zsidóellenesség. Az utóbbi tendenciát nagyapám nem tartotta, nem tarthatta jézusinak, és 1936-ban bekövetkezett haláláig szembehelyezkedett vele.

Ugyanakkor Horthy Miklóssal jóban volt.

Csak addig és annyira, amíg a meggyőződése engedte. Horthy, miután elfogadta a kormányzóságot, kijött egyszer Zelemérre, püspök nagyapám birtokára és kastélyába, ott töltött két éjszakát, összevetették nézeteiket. Baltazár Dezső politikai nézetei sokban eltértek Horthyétól, ’48-as gyökerű liberális volt, hite mellett ezt képviselte főrendi, majd felsőházi tagként is. A német kapcsolat erősödését rosszallotta, emiatt útjaik elváltak egymástól. Nagyapámat persze csak hároméves koromig ismerhettem, de emléke elevenen él bennem, nézeteire, tetteire, beleértve, amit a debreceni tudományegyetem – akkoriban gróf Tisza István nevét viselte – létesítéséért tett, büszke vagyok.

Zenei tanulmányai alatt hogyan került kapcsolatba Kodály Zoltánnal?

Szolfézsra, népzenére tanított, évekig jártam hozzá. Megtanultam a műveit, eljátszottam neki a lakásán a Marosszéki táncokat, amivel érezhetően kivívtam az elismerését. Kezet nyújtott és azt mondta: „szervusz”, ami egyszeri ellágyulás volt tőle. Hivatalosan is növendéke voltam 1947-től a Zeneakadémián. Olyan közelségbe kerültem hozzá, hogy többször is, amikor nagy nehézségbe kerültem, komoly segítséget kaptam tőle. Ezzel nemcsak ellensúlyozta a szinte kegyetlen pedagógiai szigorát, de a szó szoros értelmében fordított az élethelyzeteimen.

Életében az első csapás ugye a szülei 1951-es kitelepítése volt?

Nem csapásnak fogtam fel. Izgalmas történés, jókora feladat volt ez – eltartani a Jászkarajenőre zsuppolt szüleimet –, amelyben felnőttnek érezhettem magamat. Eredetileg én is fenn voltam a kocsin, de a rendőr rám kiáltott: „Maga szálljon le!” Utólag tudtam meg, hogy Kodály intézte el. Később történt, hogy elmentem a lakására és elmondtam neki a helyzetünket. Meghallgatta, majd azt mondta, üljek le a zongorához. Adott Bach-duókat, hogy játsszam el, aztán kérte, játsszam újra, de úgy, hogy ami jobb kézre van írva, azt bal kézzel, a balt meg jobbal. Általa zongorázott dallamot kellett kánonban utánaénekelnem, Bach cisz-moll fúgáját e-mollban eljátszani…

Kívülállónak úgy tűnhetett volna, hogy Kodálynál – hm – hibádzik valami.

Nem szokványos, az biztos, de ebben valójában pedagógia volt. Ahelyett, hogy rögtön pénzt adott volna, elkezdett kicsit megtáncoltatni, mintha azt mondta volna, előbb nézzük, mit tudsz nyújtani a szakterületeden. Végül se szó, se beszéd, eltűnt a másik szobában. Amikor előjött, megkérdezte: „Mennyi pénz kell a megélhetéséhez?” Mondtam valamit, mire odaadott egy jóval nagyobb összeget. „Az induláshoz” – ahogy ő mondta. Segített a kenyérkeresetben is, azzal, hogy zeneakadémiai tanulmányaim alatt pódiumhoz juttatott. Sokat kísértem énekeseket, mindent elvállaltam. Akkor is ő lépett, amikor közelgett a művészi diploma megszerzésének ideje. Ehhez zongoraestet kellett adnom, de nekem csak egy vacak hangszerem volt gyakorlásra. Olyanon kellett volna tanulnom, amilyenen a koncerten kellett játszanom. Amikor elé tártam a problémát, Kodály odavetette: „Akkor nézzen ki egy hangszert, ami magának tetszik.” Egy hangolótól megkérdeztem, van-e az eladó zongorái között valami olyan jó minőségű, amelyen ideiglenesen megengedik, hogy gyakoroljak… Beleszerettem a megmutatott Steinway zongorába. Kodály megrökönyödésemre egy az egyben megvásárolta nekem, emlékszem, huszonkétezer forint volt, irdatlan összeg. „Jöjjön a csekkért!” Megint borítékban kaptam az összeget, ráadásul a házvezetőnőn keresztül, hogy ne hálálkodhassak.

1953–56 között szolfézs tanszéki tanársegédje is volt Kodálynak. Miért nem lett végül zenepedagógus is, miként ezt gyakran láthattuk nagy művészek esetében?

Ez az előző nemzedékre még jellemző volt, de a modernebb zenészéletben megnőtt az utazások szerepe, ami nem fér össze a tanítás helyhez kötöttségével. Nekem akkorra már beindult a művészi karrierem a Filharmónia szólistájaként. Leningrádban, Moszkvában hangversenyeztem, sőt díjazott lettem jelentős nemzetközi versenyeken: Varsóban, Párizsban. Ezért három év után letettem ezt a Kodálytól kapott asszisztensi állást.

Mennyiben függött össze az emigrálása 1956-tal?

Nem akartam disszidálni, ahogy korábban sem, pedig számos lehetőség lett volna rá. A forradalom kitörése estéjén Miskolcon játszottam. Ráadásként szokás szerint a Rákóczi-indulót adtam elő, amiből már-már tüntetésbe forduló tapsvihar keletkezett. Miután lejöttem a színpadról, értesítettek, hogy Pesten kitört a forradalom, és ez a nagy ováció részben ennek szólt. A forradalom alatt apám részt vett a Szabadságpárt újraalapításában, amelyet eredetileg Sulyok Dezső vezetésével hoztak létre a kizárt kisgazdák még 1946-ban, de csak ’47-ig működhetett. A pártalapítási dokumentumot megtalálták a szabadságharc leverése után. Édesapámat ennek alapján elvitte a karhatalom, csak nem tudtuk, pontosan hova. Amikor lefogták, elvitték az én naplómat is, amelybe följegyeztem a forradalommal kapcsolatos érzéseimet. Ezzel veszélyt idéztem magamra, mégis bementem az oroszlán barlangjába, Münnich Ferenc miniszterelnök-helyetteshez. Négy Kossuth-díjas művész: Fischer Annie, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence és Kodály ajánlásával jutottam be. Annyit ígért, hogy a kivizsgálásig nem fogják kínozni. Mivel egy belga zenei verseny megnyerése után érvényes meghívásom volt Brüsszelbe ’56. december 2-ára és 4-ére a bécsi filharmonikusokkal, kimentem. Odaérve az első dolgom az volt, hogy levelet írjak a belga királynénak, akitől előzőleg díjat vettem át. A királyné azonnal meghívott ebédre, így előtárhattam édesapám ügyét. A személyi titkárával együtt elküldött a szovjet nagykövethez. Huszonnégy órán belül kijöhetett édesapám a börtönből. Édesanyámmal együtt útlevelet kaptak, és elhagyhatták Magyarországot.

Ezért is maradt kint?

Meg azért is, mert hamar elindult a nemzetközi karrierem. A Deutsche Grammophon felajánlotta, hogy Liszt-lemezt ad ki tőlem. Amikor megjelent, az év legjobbjának jelölték Angliában. Erre rögtön készítettek egy Liszt-zongoraverseny-felvételt velem, a legnagyobb londoni menedzser meghívott, hogy bemutasson Londonban. A Royal Filharmonikusokkal Csajkovszkij-zongoraversenyt játszottam és Liszt Esz-dúr zongoraversenyét egyazon este. A kritikák égbe menesztettek. Attól kezdve a legnagyobb zenekarokkal és a legnevesebb karmesterekkel játszhattam, Széll György bemutatott a Carnegie Hallban, és így tovább… Villámgyorsan „szupersztár” kategóriába kerültem.

Eleinte nem volt elviselhetetlen a hirtelen jött világhír?

Nem közvetlenül a siker elviselése volt a legnehezebb, hanem az, hogy a váratlanul és villámgyorsan felpörgött karrier miatt távolról sem volt olyan óriási repertoárom, mint amilyen egy nemzetközileg felkapott zongoraművésznek szükséges. A Zeneakadémiát ugyan kitüntetéses vizsgákkal jártam ki, de a megélhetés kínjai miatt a repertoárépítésre nem futotta az időből. Mindezt iszonyatos munkával, izgalmakkal kellett menet közben pótolni. Ehhez járult az is, hogy – bár kisgyerekkoromtól kezdve ott volt a hangszer, automatikusan váltam zongoristává – rettenetesen izgulós voltam, vagyok és leszek.

Válsághelyzet messze idegenben, miközben zajosan ünneplik… Mégsem roppant össze, sőt, időközben nagy karmester is lett. Melyiket szereti jobban, a zongorázást vagy a dirigálást?

Az utóbbit. Barenboimot, aki szintén karmester is, megkérdezték ugyanerről. Ugyanígy a dirigálást mondta. Én is azzal indokolhatom, amivel ő: „Amikor vezényelek, a hamis hangokat nem én játszom, hanem a zenekar.” Igen, ha karmester vagyok, nem kell izgulnom, hogy belesülök abba a darabba. Igaz, a poszt-Covid-nyavalyák miatt zongoristaként már nehéz volna fellépni.

Ki a karmesteri példaképe?

Egyértelműen Herbert von Karajan. Ő volt a legnagyobb karmester a világon, minden szempontból. Az ismerőseim azt mondták fiatalkoromban, rettentően emlékeztet a mozgásom az övére…

Jól gondolom, hogy a magyar kultúra misszionáriusaként lépett fel a világ legtekintélyesebb hangversenytermeiben?

Az a szándék, hogy megismertessem a nagyvilággal a magyarság klasszikus zenében tükröződő lelkét, az életművem egyik fő hajtóerejét adta.

Milyen művek tolmácsolásával tette ezt a leghatásosabban?

Mindenekelőtt a Marosszéki táncokat említeném, Kodály művét, de nem a zenekari, hanem a zongoraváltozatot, amely olyan nehéz, hogy általában kerülni szokták a zongoraművészek.

Mire gondolt, miközben játszotta?

Arra, hogy a legmagasabb rendű zenével fejezhetem ki a népem fájdalmát, ugyanakkor őserejét is. Hiszen olyan életerő van a magyarságban, amelyet nem lehet megszüntetni, megölni vagy leverni.

Világhírű lett, de nem világpolgár. 1972-től, vagyis miután megkapta a svájci állampolgárságot, hazajárhatott. Mikor lett igazán ismertté és elismertté a saját hazájában?

Csak a kilencvenes évektől válhattam azzá, miután 1993-ban kineveztek a Magyar Rádió Zenekarának főzeneigazgatójává és vezető karmesterévé. Ugyanis a rendszerváltozás előtt nem adtak ki tőlem itthon egy lemezt sem.

El lehet látni kilencvenegy év magasából a mai ifjúságig?

Hogyne. Törődöm a fiatalokkal. Két alapítványban is jelen vagyok. A Gyermekhíd Alapítványt otthonban élők szociális megsegítésére hoztam létre. A másikkal, a Vásáry Tamás Ösztöndíj Alapítvánnyal a kulturális kormányzat támogatja a fiatal zenésztehetségeket.

Az emberi tehetségtelenség idegesíti?

Nem mondanám ki egykönnyen azt, hogy valaki tehetségtelen. Valamilyen jó képességeket mindannyian kaptunk, azzal kell jól sáfárkodni. A tehetség adottság, Isten adománya. Neki lehetünk hálásak érte.