– Az Úristen mindig leverte a cölöpöket, hogy tudjak a vízen járni – fogalmaz Csomós József nyugdíjas gönci lelkipásztor, aki a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöki tisztségét tizennyolc év után adta át utódjának. Csomós Józseffel lelkészi, esperesi és püspöki munkájáról, a gönci reformátusokról, valamint a rend nyújtotta szabadságról beszélgettünk. Azt is megtudtuk tőle, hogy vállal-e még lelkipásztori szolgálatot, kinek az adósa és mikor volt utoljára horgászni.
A püspöki beiktatásakor, tizennyolc évvel ezelőtt a Jöjj, mondjunk hálaszót hű szájjal és hű szívvel kezdetű 167. dicséret volt a kezdőének. Püspök úr miért ad hálát, ha visszatekint az elmúlt évtizedekre?
Az első dolog teljesen személyes: a megmaradásért. Amikor az évek múlnak, akkor az Úristen gondoskodik arról, hogy kiderüljön számunkra, ő nemcsak hitbéli kérdés, hanem megtapasztalt valóság. Az egyik betegségem után a húsvéti prédikációban annyi volt a textus, hogy „én élek” (Jn 14,19), és akkor megvolt annak a súlya, hogy ez nem természetes dolog. Idézhetem az egyik tanítómesterem versét is: „Csak a vak tudja, mekkora ajándék naponta nézni az új eget, csak az éhes tud örülni annak, ha eszik, meg a béna, ha megmozdul a lába. Furcsa, hogy ebben a féleszű világban mindenkinek minden természetes.”
Engem mindig segített a kiegyensúlyozott család, a boldog házasság, a négy fiúgyermek, a kilenc unoka. Hálát adok azért, hogy hatvanöt évesen is szerelmes vagyok a feleségembe, és hálát adok a munkáért és a szolgálatért.
A ReForrás magazin legutóbbi számában megjelent önnel egy interjú. Ebben úgy fogalmaz, hogy 1989-től, a Csereháti Településszövetség elnökségétől kezdve „a spiccen vagyok és pörgök”. Nehéz elképzelni, hogy a nyugdíjba vonulása után ez megváltozna. Hová helyeződik majd át a hangsúly?
Nem készülök emlékiratot írni, és tudományos munkába sem kezdek. Valaki megkérdezte tőlem: az egyházkormányzati tapasztalatommal nem kellene tanítanom a teológián? Nem kellene. Az ember megérik arra, hogy befejezzen valamit. Egy sebésznek nem akkor kell váltani, amikor a műtőben már mindenki látja, hogy reszket a keze, hanem akkor amikor még csak egyedül ő érzi meg azt, hogy az első határozott mozdulathoz már nincs meg a régi bátorsága. Nemrégiben lejárt a jogosítványom, és csak két évre kaptam meg az újat. Majdnem visszafordultam, hogy megkérdezzem, miért nem hosszabb időre adták. Hiszen sosem volt sofőröm, több mint másfél millió kilométert vezettem baleset nélkül. Akkor elgondolkodtam: nem az a kérdés, hogyan érzem magam, hanem az, hogy hány éves vagyok.
Akkor tudatos döntés volt, hogy visszavonul?
Az elmúlt néhány évben már készültem a nyugdíjra. Vettünk egy kockaházat, amelyet három év alatt átalakítottunk. Úgy terveztük meg, hogy amit megszokott a család a nagy parókián, az a továbbiakban is működjön, egészen odáig, hogy disznóvágást is tarthassunk. A jövőben arra figyelek majd, hogy hol tudok segíteni. Ternyák Csaba érsek is azt kérdezte tőlem, hogy: – Mit fogsz nyugdíjasként csinálni? – Megadom az adósságaimat – feleltem neki. – Hogyhogy? Eladósodtál? – kérdezte. Igen. Tartozom a házasságomnak, a családomnak, a gyermekeimnek, az unokáimnak és magamnak is. Éppen a beszélgetésünk előtt találtam meg a horgászigazolványomat…
Mikor járt le?
Nem tudom, hogy lejárt-e, de az utolsó tagsági bélyegem a 2008. évre szól. Tehát számtalan dolog áll előttem, de az a része lezáródott az életemnek, amely 1989-ben kezdődött.
A településszövetségi elnökséggel.
A Csereháti Településszövetség három várost és ötvenhét falut képviselt, és – már az új egyesületi törvény alapján – engem választott meg az elnökének. Az a kiváltság is megadatott nekem, hogy kihelyezett kormányülésen foglalhattam össze az egyházkerület falvainak gondját-baját. Akkor a miniszterelnököt Antall Józsefnek hívták. Majd 1991-ben esperesnek választottak Abaújban, miután az idős kollégák meggyőztek, hogy vállaljam el a jelöltséget. Azt mondták, hogy így is tudok tenni a csereháti falvakért.
1994-ben Gagybátorból Göncre költöztek. Mit jelentett Károlyi Gáspár gönci prédikátor utódjának lenni?
Nagyon jól éreztük magunkat Gagybátorban. Korábban máshonnan, még a debreceni Nagytemplomból is voltak megkereséseink. Feleségem úgy fogalmazott, hogy a Nagytemplom bármikor talál magának fáklyát, ám ha mi elmegyünk innen, akkor ide gyertya sem jut. Így maradtunk, majd jött a gönci meghívás. A legfontosabb indítékunk az volt, hogy Göncön komoly gondok jelentkeztek. A helyi lelkipásztoron néhány évig nem is volt palást. A gönciek azt mondták, hogy van lelkészük, de nem jön ki a püspökkel, és még helyettesként sem engedtek senkit a templomukba. Vasárnaponként felolvasták a Reformátusok Lapjából az Ige mellett rovatot, énekeltek és hazamentek. Még a temetéseket is megtartották, a sírnál mindig a család barátjaként búcsúzott a palástjától megfosztott elöljáró. Ezt az anyakönyvekben is meg lehet nézni. Először még magam, esperesként sem tudtam, hogyan leszek úrrá az ottani háborúskodáson.
Hogyan sikerült?
Meghirdettük az elengedés esztendejét, 1994-ben tiszta lappal kezdett minden család. Gönci lelkészként rendbe kellett tenni Károlyi Gáspár munkássága és a Vizsolyi Biblia kérdéskörét. Kimondtuk, hogy nem tudjuk, hol van eltemetve Károlyi, és hogy ő nem volt vizsolyi lelkész. Tehát nem szabad misztifikálni azt, ami nem misztikus. A Károlyi-program kapcsán öt éve bővülhetett az általunk 1999-ben létrehozott Biblia-kiállítás, és Vizsoly is elindulhatott a maga útján mint nyomtatástörténeti helyszín. A Göncre érkezőknek mindig megmutattam Károlyi Gáspár szobrát, amely a templomajtó felé tekint. Mondtam, hogy nézzék meg a szemét. Abban ott van az a figyelmeztetés: vigyázz, fiú, mit beszélsz! Az Isten Igéjének a komolysága, a súlya, a radikalizmusa sokkal inkább Gönchöz köt, mint máshová. Ez ott benne van a levegőben, és ez ad tartást a településnek is, amely 1999-ben lett város.
A település fejlődésében is vállalt szerepet?
1998-ban önkormányzati képviselőséget vállaltam, a pénzügyi és fejlesztési bizottság elnöke lettem. Ebben a minőségben én készítettem el a várossá nyilvánítás előterjesztését, amelyet a nagyközségi önkormányzat nyújtott be. Nagy elismerés volt, hogy az államigazgatási főiskolán ez a munka kötelező olvasmány lett arról, hogyan kell elkészíteni egy ilyen dokumentumot.
És megbékéltek a gönciek?
Gönc egy dologban értett egyet hosszú évek óta: nem él a többes meghívással, hanem csak az esperest hívja meg, mert őt akarja lelkésznek. Visszaállt az egység, de évek kellettek hozzá, hogy akik elhagyták a templomot, újra jöjjenek. Emlékszem arra a vasárnapra, amikor a feleségem prédikált, és egy idős presbiter ezt mondta: „Nagytiszteletű asszony, akkor most bevallom, hogy én voltam az, aki arra szavaztam, hogy Göncön ne legyen női pap. Tévedtem.”
Milyen közösséggé vált a gönci gyülekezet?
Jól szervezett, jól működő egyházközség lett. Ez köszönhető volt annak, hogy próbáltuk hasznosítani a korábbi tapasztalatainkat. Ez a közösség évszázadok óta úgy működött, hogy az ünnepi adományokat az egyházfik gyűjtötték össze. A négy egyházfi esküt tett, hogy két évig ellenszolgáltatás nélkül a saját ügyeik elé helyezik az egyház dolgait. Nyitották a templomot, kaszálták a templomkertet, és végigjárták a négy részre osztott várost az ünnepi adományokért. Amikor Göncre érkeztem, akkor már senki nem akarta vállalni az ünnepi gyűjtést. Én harminckét részre osztottam Göncöt, így minden körzetfelelősnek nyolc-tíz család jutott, és többször is meg kellett keresniük a családokat. A nyolcszáz lelkes egyházközség nyilvántartása naprakésszé vált, minden református érezhette, hogy nincs elfelejtve. Az Abaúji Református Egyházmegye gyülekezetei közül Gönc a legerősebbé vált, holott létszámát tekintve sokadik a sorban. A népességet viszont nem tudtuk megtartani a településen, de ez nem is egyházi feladat.
A falvak elnéptelenedése mit jelent a hétköznapokban?
Mondok egy példát. Én voltam az utolsó, aki legátusként még prédikáltam a csenyétei templomban, amelyet utána bezártak. Mindent kihordtak belőle – a harang azért maradt meg, mert ellopták a hozzá vezető létrát. Fiatal lelkészként helyettesítettem a csenyétei parókián tartott istentiszteleten. Majd az épület lebontását én rendeltem el esperesként, mert lógtak a villanyvezetékek, és félő volt, hogy valakit agyonüt az áram. Mára a faluban nincs református ember, a templomot eladták az evangélikus egyháznak, a megmaradt harangot az utolsó reformátusok az encsi új templomnak ajándékozták. Amikor az utolsó református is elköltözik egy településről, akkor ott már nem tudunk mit tenni. De másféle példát is említek. Gagybátorba úgy kerültem 1978-ban, hogy az elődöm azt mondta: ő volt az utolsó helyben lakó lelkész, ide többet református lelkipásztor nem jön. Én tizenhat évig voltam a gyülekezetben, a mostani lelkész a harmadik utódom, több mint húsz éve helyben lakik és ott szolgál. Ily módon semmi nem veszett el.
A tizennyolc évi püspökségére visszatekintve miben mutatott példát a Tiszáninneni Egyházkerület?
Azért nincs jó válasz a kérdésre, mert minden kerületnek megvannak a maga sajátosságai. Még egyformának tűnő gondokra sem lehet hasonló megoldásokat találni. Van olyan, amit még Abaújban csináltunk, azóta is működik, és máshol is használható. Az abaúji lelkészeknek bérfizető pénztárt hoztunk létre, vagyis a hónap elején minden lelkész megkapja a fizetését: azt az összeget, amelyet az egyházközség vállalt, hogy befizet a pénztárba. Ezt máshol nem vezették be, talán mert hiányoztak a személyes motivációk. Évekkel ezelőtt a Bethesda-kórház segítségével mi indítottuk el a lelkészek egészségügyi szűrését. Ugyanakkor kértük, hogy menjenek szabadságra, és hogy ezt megtehessék, az egész család tíznapos pihenését nem kis összeggel támogattuk. Az egyházkerületben hat évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy létrehozzuk a püspöki főtanácsos tisztségét. Ezt azóta már más kerület is átvette. A most beiktatott tiszáninneni püspök, Pásztor Dániel főjegyző püspökhelyettesként hat éven keresztül figyelte, hogy milyen ügyek vannak, milyen döntések születnek, és több helyen ő helyettesített. A korábbi főjegyző, Szűcs Endre főtanácsosi püspökhelyettesként végezte tovább a rábízottakat. Így oldottuk meg mindazt a rengeteg feladatot, amelyeket a növekvő iskolarendszerünk, az egyre több fejlesztés hozott: a püspök és főjegyző mellett a püspöki főtanácsos is ellátott ügyeket.
Tehát igazi csapatmunka volt.
Enélkül nem működött volna. Ezt már akkor is láttam, amikor fiatalon Gyulán szolgáltam. Amikor esperes lettem, akkor is úgy gondoltam, hogy csak csapatban lehet dolgozni. Rögtön létrehoztam az esperesi kollégiumot. Harmincöt éves voltam, azt mondtam, hogy szükség van azok tapasztalatára, akik már évtizedeket szolgáltak. Idős és nálam fiatalabb lelkészeket is megkértem, hogy vegyenek részt a munkában. Két feltétel volt: az őszinteség és a személyes jelenlét a megbeszéléseken. Megtapasztaltam, hogy a csapatmunkában nagyszerű dolgok születhetnek, és azt is, hogy milyen nehéz jó csapatot létrehozni.
Gondolom, lelkészi feladatot a jövőben is vállal majd.
A nyugdíjjal véget értek a lelkészi szolgálatok. Megvolt az utolsó temetésem, Korsós Istváné, az utolsó esküvőm, Taracközi Annáéké, és az utolsó keresztelőm is, Rácsok Sáráé. Családon belül sohasem vállaltam szolgálatot. A kollégák nem értették, hogy lehet valaki ilyen. Mondták, hogy milyen öröm megkeresztelni az unokát. Én akkor visszakérdeztem: Miért? Eltemetni az apádat nem ugyanolyan szolgálat? Mindig úgy gondoltam, hogy a család, az a család. A szüleim temetésén gyászolni, a fiaim esküvőjén örülni, az unokáim keresztelőjén könnyezni akarok. Mert ezeken az alkalmakon gyermek, szülő, nagyszülő vagyok. A lelkipásztori szolgálat komolyságához szerintem ez is hozzátartozik.
De azért csak hallhatjuk még az igehirdetéseit?
Ez más kérdés. De csak akkor, ha majd én kérem a lehetőséget. A szolgálat méltósága miatt is tudnunk kell abbahagyni.
Az utolsó igehirdetői szolgálata püspökként az egyházkerületi diakóniai központban volt tavaly novemberben.
Évekkel korábban a diakóniai központ ernyője alatt vontuk össze a diakóniai intézményeinket. A központ vezetője keresett meg azzal, hogy a koronavírus-járvány idején jól jönne az otthonokban a püspöki bátorítás. Akkor én már szószéken nem prédikáltam, az igehirdetést stúdióban vettük föl. Reggelente mindegyik otthonban van rádiós áhítat, és ennek megtartására kértek föl engem. Kiderült, hogy a gondozók és a gondozottak is azt kérték, két hétig minden reggel menjen az áhítatom. Azt is megtudtam, hogy az otthonokban elsírták magukat, miközben hallgatták.
Említette a stúdiót. A Tiszáninneni Egyházkerület nagy vállalása az Európa Rádió, amelyet a Tiszántúllal együtt vásároltak meg. Hogyan találkoztak ezzel a lehetőséggel?
A rádió ötlete úgy jött, hogy azokhoz is szerettünk volna eljutni Miskolcon, akiket sem a harangszóval, sem az igehirdetéssel nem lehet elérni. Megtaláltuk az Európa Rádiót, amelynek a tulajdonosával megegyeztünk, hogy műsoridőt veszünk. Kezdetben csütörtök délutánonként volt egy hitéleti óránk, továbbá megvettük az egész heti esti mesét, és minden reggel három percet – egyébként ezért kellett a legtöbbet fizetnünk – az Útravaló című műsorunknak. Mondtam a lelkészeknek, hogy vettünk egy olyan templomot, amelyről soha nem tudjuk, ki jön be és ki megy ki. Azt kértem tőlük, abban a három percben úgy beszéljenek a Biblia igazságairól, hogy a hallgatók ne kapcsoljanak át másik csatornára. Később, amikor a tulajdonos el akarta adni a rádiót, felkerestem Bölcskei Gusztáv tiszántúli püspököt, majd a két egyházkerület közösen megvásárolta a rádiót működtető kft.-t. Emellett átalakítottuk a Sárospataki Református Lapokat, így Tiszáninnenen útjára indítottuk az első színes nyomtatott magazint egyházunkban, amely ma ReForrás címmel jelenik meg. Az egyházkerületnek van saját könyvkiadója is, a Hernád Kiadó, és kereskedelmi és szolgáltató kft.-je, így olyan rendszert építettünk ki, amelynek köszönhetően sokféle kiadványt előállíthatunk.
Ha már építkezés, Tiszáninnenen komoly parókiaprogram is megvalósult.
Az Úristen mindig leverte a cölöpöket, hogy tudjak a vízen járni. Ezzel kapcsolatban is volt egy ilyen cölöpverés, mert már rég terveztem, hogy az egyházközségeket megszabadítom a rezsiköltségek szorításától. A kormányzat nem támogatta azt az elképzelésemet, hogy egy hatalmas energiaparkot hozzunk létre – azt viszont igen, hogy egyenként korszerűsítsük a parókiákat. A miniszterekkel tárgyalás után már hazafelé az autóban elkezdtem szervezni az átalakítást. Megszületett a tervezet címe: Az ötezer lélekszám alatti településeken szolgáló lelkipásztorok helyben lakását megőrizni a parókiák energetikai felújításával. Azt kértem a munkatársaimtól, hogy másnap délelőtt legyenek a szobámban, mert még aznap le kell adni a pályázatot. Az Úristen tényleg lerakta a cölöpöket, mert a vállalkozó, akinek szóltam, éppen aznap adott át egy energetikailag felújított családi házat. Délre készen volt a tervezetünk a fűtéskorszerűsítésre, a nyílászárók cseréjére, a napelemek beépítésére, a külső falak szigetelésére. Megszavaztak nekünk másfél milliárd forint támogatást – így indultunk neki a parókiaprogramnak. Mára úgy tűnik, hogy ez teljes mértékű korszerűsítés lesz, mert az ötezer lélekszámnál nagyobb települések lelkészlakásai is megújulhatnak.
A Zsinat ülésein gyakran felszólalt, lelkészi alelnök is volt. A gazdálkodási, a lelkészek jogállásáról szóló, valamint a nyugdíjtörvény megalkotásában is igen aktívan közreműködött. Milyen útravalója van a cikkünk megjelenése előtt összeülő új Zsinat számára?
A Zsinat egyik legnagyobb feladata a törvényalkotás. Ez szakma. Nem hitvallás, nem ötletelés. Van, akinek van hozzá adottsága, és van, aki meg tudja tanulni, de senki nem úgy születik, hogy rögtön ért hozzá. A Zsinat dolga, hogy irányelveket, célokat jelöljön ki. Amikor éreztem, hogy ebben felelősséget és munkát kell vállalnom, akkor az egyházkerületünkben létrehoztuk az egyházjogi kutatóintézetet – azért, hogy a törvényalkotó munkát segítse. Ez továbbra is működik. A másik nem a jogászok szakmája, hanem a Zsinat tanítói feladata. Úgy érzem, hogy ezzel elmaradtunk, mert bizonyos kérdésekben mindenképpen meg kellene szólalnunk – akkor is, ha az valakinek nem tetszik.
Többször is hallottam püspök úrtól azt a gondolatot, hogy „a rend szabaddá tesz”. Hogyan értelmezzük ezt?
Ha valaki rendszerben gondolkodik, az azt jelenti, hogy azért működnek a dolgok, mert rájött az összefüggésekre. Ehhez viszont szükséges a rend. Az Isten mindenre, amit megalkotott, azt mondta, hogy az jó – tehát akkor minden rendben volt. Arra figyelmeztette az embert, hogy addig minden rendben is marad, amíg ahhoz a bizonyos fához nem nyúl, a rendszer határain belül azonban szabadon mozoghat. Annál nagyobb szabadság nincs, minthogy minden pillanatban érzem: Isten szeretetéből nem eshetek ki. Amikor az ember kilép a rendből és a dolgok összekuszálódnak, az már a magyar nyelv szerint is átkozott helyzet. Az átok nem különleges dolog, hiszen ahol hiányzik az áldás, ott már átok van. Az Isten radikális, nála nincs is-is: a keskeny vagy a széles utat választhatjuk. Harmadik lehetőség nincs! Vannak, akik még azt is kétségbe vonják, hogy az Isten férfivá és nővé teremtett minket. És arról, hogy a maga képmására, még nem is szóltam. Az ember azért nem tud olyan radikális lenni, mint az Isten, mert tükör által homályosan lát. De az Isten tisztán lát, és ezért akkor is vissza akar téríteni, amikor átlépjük a határokat, hogy belül legyünk a renden. A rend az igazságról szól, és nem arról, hogy elhisszük egymás hazugságát.
Annál radikálisabb dolog nem létezik, mint hogy az Isten szereti ezt a világot, és ezért az egyszülött fiát adta. Számomra a rend azt jelenti, hogy ez a világ – és benne a magyar református egyház – az Istené.
Hiszem azt, hogy a rendszerben gondolkodás az elmúlt években az egyházkerületünk gyülekezeteinek életébe is beszivárgott. A püspök szolgálatának van egy semmi máshoz nem hasonlítható magaslata, amikor évente egyszer a lelkészszenteléskor az Anyaszentegyházért imádkozik.
2003-ban a lapunknak adott interjúban úgy fogalmazott, hogy a püspöki tisztséget csak szolgálatként tudja elképzelni.
Ez így van. Az elmúlt tizennyolc évben vált kézzelfoghatóvá számomra, hogy Istenre és az ő egyházára eddig is számíthattam, és ezután is számíthatok rájuk. Ez ad nekem biztonságot.