Isten félelmetes, kegyelmes – Isten szent

Kevésbé ismert esemény Luther Márton életéből, amikor első miséjét kellett megtartania.

Édesapja nem akarta, hogy pap legyen belőle, ekkorra azonban már elfogadta fia hivatását, és első miséjére a rokonokkal együtt várakozással ült be. Az ifjú Márton magabiztosan végezte a szertartást. Ám amikor a megszentelő imához ért, vagyis oda, ahol először gyakorolhatta volna papi tekintélyét és hívhatta volna Isten erejét, hogy az átlényegülés csodáját – vagyis a kenyér és a bor átváltoztatását – véghez vigye, teljesen ledermedt az oltárnál. A gyülekezet halkan biztatta, de Luther mégsem tudott megszólalni. Végül visszabotladozott a padokhoz, ahol az apja és a többi rokon ült. Kudarcot vallott.

Mi történt az oltárnál? Hirtelen lámpaláz? Közel sem. Ezt kellett volna mondania: „Kérve kérünk tehát, Istenünk, a Szentlélek által szenteld meg áldozati adományunkat, hogy teste és vére legyen Fiadnak.” Luther így beszélt bénultságáról, amely ekkor elhatalmasodott fölötte:

„E szavakhoz érve teljesen ledermedtem, és félelem lett úrrá rajtam. Azt gondoltam magamban: Hogy szólíthatnék meg egy ekkora fenséget, amikor még egy földi fejedelem jelenlétében is remegnek az emberek? Ki vagyok én, hogy felemeljem szemem és a kezem a mennyei Fenséghez? Hiszen őt angyalok veszik körül. Csak egyet biccent, és reng a föld. Én pedig, szánalomra méltó kis törpe, mondjam neki, hogy ezt vagy azt kérem tőle, vagy ezt vagy azt akarom? Hiszen por és hamu vagyok, telve bűnnel, és az élő, örökkévaló és igaz Istenhez beszélek.”

Luther hatalmasnak és félelmetesnek látta Istent.

Aki olvassa az Ószövetséget, akarva-akaratlanul szembetalálja magát Isten kegyetlennek tűnő ítéleteivel, éppen ezért vannak, akik be is csukják itt a Bibliát. Sokan megütköznek a kemény ítéleteken és azon, hogy Isten miért tett meg bizonyos dolgokat. Egy ilyen történet Uzzá esete is (1Krón 13).

Amikor Dávid Izráel trónjára ült, hadvezéreivel és hivatalnokaival tanácskozva úgy döntött, hogy visszahozatja a szövetség ládáját, Izráel legszentebb tárgyát, és visszahelyezteti azt az őt megillető helyre. A ládát még a filiszteusok rabolták el. Miután visszaszerezték az izráeliek, egy biztonságos helyen őrizték, amíg el nem jött az ideje, hogy a nép előtt ünnepélyes keretek közt visszahelyezzék megkülönböztetett és előkelő helyére. Végre eljött az óra. Dávidnak szíve vágya volt, hogy a ládával együtt az egykori dicsőség is visszatérjen az országba. A láda ugyanis Isten trónja volt, Isten szent jelenléte pedig ezen a ládán keresztül volt nyilvánvaló a nép számára. Isten előírásai alapján kellett elkészíteni, és még az is meg volt szabva, hogyan szabad szállítani.

Dávid és a nép ünnepelt, táncolt, örült. „Amikor Nákón szérűjéhez értek, Uzzá az Isten ládájához kapott, és megfogta, mert megbotlottak az ökrök. Ezért fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen. Nyomban lesújtott rá meggondolatlanságáért az Isten, és meghalt ott, az Isten ládája mellett. Dávid pedig megdöbbent attól, hogy az Úr összetörte Uzzát.”

Ez a történet nemcsak Dávidot döbbentette meg, hanem a mai kor olvasóit is. A Bibliában az áll, hogy Isten a jóság és szeretet istene, hogy ő hosszútűrő és késedelmes a haragra. Márpedig ebben az esetben nem éppen ezt látjuk. Uzzá épphogy csak hozzáért a ládához… és vége lett. Sőt, Uzzá minden bizonnyal ösztönösen cselekedett. Azt tette, amit minden kegyes zsidó tett volna, hogy a szekéren tartsa a ládát. Nem előre megfontolt szándék vezette őt. Talán még „hősnek” is láthatjuk. Isten azonban nem így látta. Megölte őt. Ott helyben.

Miért? – merül fel a jogos kérdés. Tudjuk, hogy Uzzá lévita volt. Vagyis a templom körüli munkákat látta el kiskora óta. Ezekhez a feladatokhoz nagyon részletes és pontos szabályrendszer tartozott. Ezeket Uzzá mind tudta. Minden lévita tudta, hogy kifejezetten tilos számukra hozzáérni a szent tárgyakhoz, sőt, amikor a nép vándorolt a pusztában, és a szent sátrat tovább kellett vinniük egyik helyről a másikra, a szent tárgyakat egy lepellel takarták el, hogy még csak rájuk se nézzenek. Isten törvénye kifejezetten kimondta, és ezt olvashatjuk is: „Ne érintsék a szent dolgokat, mert akkor meghalnak.” (4Móz 4,15) Uzzá pontosan ismerte ezeket az előírásokat. Tudta, hogy Isten halálos bűnnek nyilvánította a szövetség ládájának megérintését. Nem létezett olyan vészhelyzet, amely okot adott volna e parancs megszegésére, ennek ellenére mégis megérintette azt abban a pillanatban. Hősies volt Uzzá?

R.C. Sproul református teológus ezt a szentírási szakaszt magyarázva egy kulcsfontosságú gondolattal világítja meg ennek a történetnek a lényegét: a föld egy engedelmes teremtény, azt teszi, amit Isten mond neki. A maga idejében megadja gyümölcsét. Engedelmeskedik a természet Isten adta törvényeinek. A föld nem lázadt fel Isten ellen. Nem szennyezte be magát Isten előtt. És ebben a történetben ez a kulcs.

Uzzá azt feltételezte, hogy az ő keze kevésbé piszkos, mint a föld pora.

Pedig nem a föld pora tudta megszentségteleníteni a ládát, hanem az ember érintése. Isten azt nem akarta, hogy olyasvalami vagy -valaki érjen szent trónjához, amit megfertőzött a gonosz, ami szembehelyezkedett vele. És ez az ember. Az ember érintésére vonatkozott a szigorú tilalom.

Uzzá nem volt ártatlan ember. Nem minden figyelmeztetés nélkül érte utol a büntetés. Nem anélkül sújtotta az ítélet, hogy megszegte volna a törvényt. Isten nem szeszélyből vette el az életét, és nem is önkényből cselekedett. Az ítélet hirtelenségét és megváltozhatatlan voltát azonban mégis felháborítónak találhatjuk.

Ez a történet két dologról szól. Isten szentségéről és Isten igazságosságáról. Isten szentségéről sokkoló, de valóságos képet ad. Azzal, hogy az ember vétkezett, sőt bűnben él, nap mint nap vétkezik, Isten szentségének még csak a közelébe se mehet. Isten közelében elpusztul az ember. Azt nem érintheti, nem közelítheti meg. Ha mégis megteszi, Isten igazságos ítéletétől sújtva meg kell halnia.

Isten igazságos, ami azt jelenti, hogy mindig szabályok szerint jár el. Olyan szabályok szerint, amit ki is jelent, amiről tudhatunk. Ahogy ebben az esetben is. A bűnt megbünteti. Mindig és következetesen.

Luther Márton éppen ezért rettegett Istentől. Állandó félelemben élt, és teljes joggal, hiszen ha olvasta Uzzá történetét és ismerte saját szívét, hamar eljuthatott a következtetésre: ő is ugyanezt érdemli. Ezért blokkolt le aznap, amikor a misét kellett volna bemutatnia, mert nem mert Isten jelenlétébe rontani.

Így azonban nem lehet élni. Ilyen rettegésben. Állandóan félve az ítélő és haragos Istentől. Luther a Szentírást olvasva megtalálta az igazságot, a feloldozást ez alól a nyomorult helyzet alól. Isten Lelke felfedte előtte, mit jelent a kegyelem. Így lett világos Luther számára, milyen kulcsfontosságú Krisztus keresztje. Anélkül ugyanis, Krisztus nélkül Isten szentségébe nem léphetne be senki. Anélkül a halál fiai volnánk, várva igazságos ítéletünkre.

Luther maga így fogalmazta meg, mi is történt vele: „Nagyon vágytam megérteni Pál Rómaiakhoz írt levelét, és semmi sem állt az útjában egyetlen kifejezésen kívül: Isten igazsága. Én azt az igazságot értettem alatta, miszerint Isten igaz, és ezért ő megbünteti a nem igazakat. Én is ebben a helyzetben voltam, még ha szerzetes voltam is. Bűnösként álltam Isten előtt, akit vádol lelkiismerete, és korántsem voltam meggyőződve afelől, hogy érdemeim elégségesnek találtatnak-e majd. Mivel képtelen voltam szeretni egy igaz és haragos Istent, inkább gyűlöltem őt, és zúgolódtam ellene. Mindennek ellenére ragaszkodtam a drága Pálhoz, és meg akartam érteni, hogy mit szeretne mondani. Éjjel-nappal töprengtem, míg fel nem fedeztem a kapcsolatot Isten igazságossága és aközött a kijelentés között, miszerint »az igaz ember a hite által él«. Ekkor megértettem végre, Isten igazsága az az igazságosság, melynek alapján Isten kegyelemből és puszta irgalomból hit által igazít meg bennünket. Úgy éreztem ekkor, mintha újjászülettem volna, és nyitott ajtókon sétáltam volna át a paradicsomba.” Később pedig ezt írja: „Ha igazán hiszed, hogy Krisztus a Megváltód, egyszerre kegyelmes Istened lesz, a hit ugyanis elvezet Isten megismerésére, és feltárja előtted szívét és akaratát, hogy lásd a tiszta kegyelmet és a túláradó szeretetet. Aki haragosnak látja Istent, nem jól látja, hanem csak egy leplet lát, mintha egy sötét felhő vetülne arcára.”

Uzzá története Isten szentségéről egy félelmetes képet mutat. Isten szentségébe, tökéletes voltába nem léphet be az ember. Olyannyira nem, hogy ha megteszi, meghal, ahogy ezt Isten el is mondta. Uzzá megszegte ezt a parancsot. A mai kor embere azonban valamiért hajlamos azt gondolni, hogy Istennek kegyelmesnek kell lennie. Ez okozza a gondot Uzzá történetét olvasva is. Istent senki nem kényszerítheti arra, hogy kegyelmezzen. Ő a kegyelmét annak adja, akinek akarja, és nem annak, aki megérdemli, vagy aki tesz érte. Ha így lenne, akkor az nem lenne kegyelem.

A reformátornak pont ez lett világos: nem tehet érte semmit! Ő vezekelt, sanyargatta magát, mindent megtett, hogy kiegyenlítse jó cselekedeteivel azt a számlát, amivel Istennek tartozott. A felszabadítás azonban akkor érkezett, amikor megértette: ezért ő semmit nem tehet.

Ha valaki mindenképpen Isten igazságtalanságára keres példát, az nem Uzzá történetében fogja azt megtalálni. Isten igazságtalanul egyedül Krisztust büntette, ő azt ugyanis nem érdemelte meg, a legkevésbé sem. Paradox módon azonban pontosan ez volt szükséges ahhoz, hogy Isten igazsága – amely szerint a bűnnek halál a következménye – úgy teljesüljön be, hogy Krisztus szenvedte el a mi bűneinkért való büntetést.