Isten időzítése

Balassagyarmaton is hét ágra süt a nap, amikor Dórával délután találkozom, hogy megismerjem különös életét. A hűvösebb lakásban a beáramló természetes fény erősíti a nyári hangulatot. A kis dolgozószoba falán festett templomképek idézik a múltat. Dóra még férjével válogatta össze a gyűjteményt, valamiképpen mindegyikhez kapcsolódtak. Mindketten lelkészcsaládból származnak, Csaba evangélikusból. – Ez a dadi református templom, ahol édesapám szolgált, az ott a komáromi, ahol a nagyapám lelkészkedett negyvenhat évig – mondja büszkén.

Dóra szereti körbevenni magát azokkal a tárgyakkal, amelyek életének fontos eseményeire, családtagjaira vagy Isten ígéreteire, tetteire emlékeztetik. Egyszer egy katolikus vízszerelő meg is jegyezte: „Biztosan evangélikusok vagy reformátusok, mert a lakás tele van Igékkel.”

A szobában, ahova invitál, feltűnően sok az ülőhely, helyet foglalok egy kényelmes sarki fotelben az asztalka mellett. Dóra gyorsan leveszi a könyveit róla, ott szokott Igét olvasni. Megjegyzem, milyen új a Bibliája. Ötvenedik születésnapjára vette magának azzal a szándékkal, hogy Mózes első könyvétől kezdve olvassa végig a Szentírást, mivel a részről részre haladás segíti az összefüggések megértésében. Lassan halad, legutóbb Mózes törvénykönyvénél akadt el. Azért a Bibliaolvasó kalauz szerinti olvasmányt sem hanyagolja el.

Másik elcsendesedő helye a Nyírjes, Balassagyarmat különálló városrésze, erdős, tavas táj. Autójában mindig tart egy kempingszéket, amíg más oda horgászbotot visz magával, addig ő a Bibliáját vagy egy jó könyvet.

Gyógypedagógusként sok nehéz élettörténettel találkozott az elmúlt harminc esztendőben. Különösen azért az értelmi fogyatékos osztályáért hálás, amelynek tizenöt évig volt osztályfőnöke Kömlődön, ahol az ilyen sérültekkel foglalkozó iskolában hittanórákat is tartott. – Isten országához különösen az értelmileg akadályozottak vannak közel, az egészségesekkel ellentétben ők kétségek nélkül fogadják el a bibliai igazságokat. Őszinte emberek – ezt határozottan mondja Dóra. – Érdekes összefüggés – jegyzem meg. – Életünk súlyos történései miatt Istent távol hisszük magunktól – érkezik a válasz. – Az ő életükben azonban a nehézségeik ellenére is megvan az a feltétlen bizalom, amelyre nekünk is szükségünk van, és amelyről Jézus ezt mondja Máté evangéliumában: „…ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.”

Hogy ezt alátámassza, egy történetet is elmesél: – Hittanórán Dezső felállt és megkérdezte: „Dóra néni, jobbra vagy balra kell elindulni a mennyországba? Az egyik tanárom azt mondta, Isten nem létezik, de én tudom, hogy van.” A fogyatékos gyermekek bíznak a tanáraikban, az osztályfőnök azonban ebben az egyben nem tudta meggyőzni Dezsőt, minden másban továbbra is felnézett rá. Sába királynőjéről és Dávid királyról kezdtem el mesélni válaszként, Dezső viszont ismét felállt és közbevágott: „Dóra néni, ne beszélj mellé, inkább az Úr Jézusról!” A lényegről szeretett volna hallani, arról, hogy Isten országába csak a Jézusba vetett hitünkön keresztül juthatunk el – részletezi.

Dóra hét évig volt az igazgatója a Komárom-Esztergom Megyei Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Szakiskola, Diákotthon és Gyermekotthon Kömlődi Tagintézményének. Hangsúlyozza, azért tudta vállalni a feladatot, mert nem volt családos, gyermekek mellett nem lett volna lehetősége rá. Sok keresztyén konferencián, hitmélyítő alkalmon vett részt, titkon remélve, hogy megismerkedik valakivel, de a sok munka mellett inkább csak imádkozott érte. Negyvenhat évesen már nem reménykedett tovább. Úgy vélte, vezetőként a rábízott mintegy száz gyermek életének igazgatása a legfontosabb feladata, ám ekkor érkezett a szőke hercege. – Isten akkor adott társat, amikor már reménytelen volt a párkeresés, nem volt rá sem erőm, sem időm – mesélt az életéről. Lettek volna korábban is kérői, azonban olyanra vágyott, akivel közös életüket Isten dicsőségére élhetik. Úgy gondolja, bár fizikailag egyedül élt, mindig volt kit felhívnia a testvérek közül. – Társas lények vagyunk, házasságom előtt és Covid-özvegyként is a gyülekezet pótolja ezt a hiányomat.

Bár a keresztyén közösség szeretetből tette, mégsem maradt Dóra lelkében nyomtalan, amikor a testvérek ajánlottak neki valakit, vagy elkezdték sajnálni szingliként, esetleg tettek egy-egy jó szándékú, mégis kellemetlen megjegyzést. A nehéz mondatok leginkább a baráti körből, a családból érkeztek. – Az egyik rokonom mindig megnézte, van-e már jegygyűrű a kezemen, majd mérgesen rám szólt: „Mit képzelsz, hogy még mindig egyedül vagy?” Ő előre eltervezte, hogy sokgyermekes családanya leszek – részletezi a fiatal özvegyasszony.

Harmincas évei végén a barátnőjével félévente harminc pluszos találkozót szerveztek, hogy legalább a fiatalabbak egymásra találhassanak. Hangsúlyozza, nem egyszerű ebben a korban összemelegíteni az embereket. Egy-két, ezeken az alkalmakon szárba szökkent kapcsolatról, házasságról azért mégis tud. – A tizennyolc-húsz éveseknek szervezett ifitalálkozóra már nem mennek el a harmincasok, ugyanígy a házaspáros vagy a baba-mama körre sem, ez a korosztály nehezen csatlakozik a gyülekezethez – vélekedik beszélgetőtársam.

A leendő férj közös ismerőstől hallott Dóráról, először e-mailben kereste meg. Már első telefonbeszélgetésükben érezték, összecseng az életük. – Csaba úgy fogalmazott: másképp látja a világot, mint általában az emberek, ő Istent szeretné követni. Annyit válaszoltam: én is… Majd mindketten elhallgattunk. Mintha megállt volna az idő körülöttünk. Hihetetlen, de mintha ugyanazokat az élettörténeteket éltük volna át, pedig addig sohasem láttuk egymást – emlékezik vissza. Dóráék márciusban ismerkedtek meg, és januárban házasodtak össze. Elmondása szerint az együtt töltött három év alatt többet kapott a házasságtól, mint amennyit előtte várt. – A férjemen keresztül még inkább megélhettem Isten szeretetét, ő mindig a javamat kereste. Ha elfelejtettem imádkozni, azt mondta: „Nem, Dóri, most leülünk, elcsendesedünk, olvassuk az Igét.” Sok evangélikus éneket tanultam meg mellette – idézi fel.

– A hosszú szingliség után nem volt egyszerű együtt élni. Egyszer kinyitottam a hűtőt, és sírva fakadtam, mivel eltűnt az alapanyag a főzéshez. Megszokásból kevés ételt készítettem, ezért Csaba éhesen megette, amit talált. Időbe telt megtanulni, milyen igényei vannak, mire figyeljek oda.

Dóra a dunántúli Kisbérről Nógrád vármegyébe költözött a férjéhez. Emiatt az igazgatói állását is fel kellett adnia. Azt gondolhatnánk, hogy nagy áldozat volt a részéről, de ő nem így éli meg. Felszabadultnak érzi magát, örül, hogy újra gyógypedagógusként dolgozhat, a korai fejlesztés területén tevékenykedhet. Hálás, hogy továbbléphetett az igazgatói munkaköréből. – Nem véletlen, hogy ide vezetett az Úr, itt van feladatom. Talán az, hogy elmondjam a körülöttem élő egyedülállóknak, özvegyeknek, Istennel még a legnehezebb szakadékon, a halál árnyékának a völgyén is átmehetünk. Igaz, sírva és megrendülve, de akkor is Jézus karjaiban.

Az ő életére 2021 januárjában borult rá az árnyék, amikor férjével mindketten koronavírussal fertőződtek meg. Csaba húsz napig volt lélegeztetőgépen. Miután Dóránál leteltek a karantén napjai, védőruhában négy alkalommal meglátogathatta. Az özvegy a részletekre is kitér: – Vittem a szeretett verseit, énekeit, azokat olvastam fel neki, első két alkalommal még folytak a könnyei, később már nem is reagált rájuk. El sem tudtam képzelni, hogy elveszítem. Az utolsó nap kérdeztem meg a főorvostól, mikor jön haza Csabi. Azt mondta, szerinte már nem fog lekerülni a gépről. Fájdalmamban kimentem a nyírjesi erdőbe tusakodni Istennel: „Csak három évet kaptunk?! Hogy gondoltad, Istenem?!” Leültem a kedvenc padunkra zokogni, majd valahogy kimondtam azt a pár szót: „Uram, legyen meg a te akaratod…” Hazaérve jött a telefon: a férjem meghalt…

Dóra nagy levegőt vesz, tovább mesél. Nem sír, szavai gyorsan követik egymást, bár kevésbé összeszedetten, mint azelőtt. Mintha a történet minden részletét egy kis igei tanítással zárná. Amíg a férje lélegeztetőgépen volt, A zsoltárok könyvét olvasta, csak édesapja elveszítésekor érezte Isten jelenlétét olyan erősen, mint akkor. – Amikor meghal egy szerettünk, az örökkévalósággal találkozunk. Mintha az Úr kissé elhúzná a függönyt a mennyország elől, hogy megmutassa kegyelmét. Az ő szeretetének fénye ragyogott be az életembe, ahogyan hordozott a fájdalmakban – nyomatékosítja.

– A fejünknél lévő Ige az ötvenedik zsoltárból van – mutat rá az özvegy –, azután függesztettem ki, hogy Isten magához hívta Csabát: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Biztosan tudom, hogy Isten hall engem. A zsoltárok olvasásával mintha előre készített volna a férjem halálára, akkor vitte magával, amikor ki tudtam mondani, hogy legyen meg az akarata, nem hamarabb és nem később. A mai napig nem értem, miért csak három évet kaptunk Csabával. Tanulom, hogy Isten szuverén úr, adhat ajándékot tíz napra, három évre vagy hatvanra, ezt nem szabhatom meg neki. Nem követelhetek és nem kérhetek számon tőle semmit, de lehetek hálás az életemért. Halála után azzal vádoltam magam, hogy biztosan én hoztam haza a vírust az iskolából. Amikor azonban láttam, hogy más családokon szinte tünet nélkül folyt le a kór, akkor az Úr megértette velem: nem az én hibámból, hanem az ő akaratából halt meg a férjem.

Hogyan tanítja Jézus gyászolni? – teszem fel a kérdést. Dóra a szemembe néz, úgy mondja: – Elsős gimnazista koromban, édesapám halálakor úgy éreztem, kihúzták a földet alólam és elsüllyedek. Közel álltunk egymáshoz. Akkor kaptam ajándékba keresztyén testvérnőmtől Túrmezei Erzsébet Lábnyomok című versét bekeretezve. Isten most is ezen keresztül tanít gyászolni. Azt üzeni, ha azt gondolom is, egyedül vagyok a nyomorúságomban, mivel a homokparton csupán egy pár lábnyomot látok, vegyem már tudomásul, hogy az Úr a vállain hordoz, és a legnehezebb próbákban sem hagyott magamra. Nyáron kedves barátnőm meghívott egy hétre a tengerpartra. A vers apropóján készítettem egy fotót a lábnyomaimról a homokban, és ekkor átjárt a hála: „Most is így hordoztál, Uram!” – Dóra hangja elcsuklik, és elerednek a könnyei.

Egyedülállóként, gyermektelenül vannak kétségei a jövőt illetően. Ki fogja eltemetni? Ki lesz vele a betegágyánál? Ki segít az időskori magányában? Viszont belekapaszkodik Isten üzenetébe. „Drágának tekinti az Úr híveinek halálát” – idézi lelkesedve a zsoltárost. – Kíváncsian várom, hogyan fog továbbvezetni, hiszem, ha az életem lépéseit rábízom, az előttem lévő életszakasz is lehet reményteljes. És bízom benne, hogy megértem, miért engedte meg Isten a sok nehézséget. Egy kis részletet már tudok. Édesapám halála után főiskolásként gyermekvédelmi intézetben tartottunk bibliaórát a barátnőimmel. Amíg a diákoknak arról beszéltem, hogy Isten itt van, szeret benneteket, kimentek az óráról, azonban amikor elmondtam, hogy nekem nincs édesapám, leültek és meghallgatták a bibliai történetet. A megtapasztalt fájdalom miatt közülük valónak éreztek.

A gyászt olyan spirálhoz hasonlítja, amelyen fölfelé halad. – A férjem dolgainak pakolása közben mindig elfog a sírás, de arra gondolok, amit Ézsaiás mond Jézusról: „fájdalmak férfia, betegség ismerője”. Az Úr is hordozta azokat a gyötrelmeket, amelyeket most én. Ilyenkor megosztom Istennel az érzéseimet, válaszként, mintha azt mondaná: „Tudom, lányom, min mész keresztül. Ismerlek és szeretlek téged.” Ilyenkor mindig gyógyulok egy kicsit.

A céljaira terelődik a szó. – Szeretném folytatni a munkahelyen elkezdett fejlesztést és kiolvasni a megkezdett új Bibliát. Többször is, hogy jobban értsem Isten útjait, akaratát, mi miért történt az életemben. Ez a gyászfolyamat megélésében is segíthet, és abban, hogy lássam, a jövőben milyen feladatokat szán még nekem Isten.

Felvetem a kérdést, bele tudna-e még szeretni valakibe. – Most Isten az egyedüllétben gyógyít engem. Egy gyülekezeti tagunk hatvanévesen ment férjhez, most nyolcvanasként még boldog házasságban él. Csak kuncogok magamban Isten humorán. Nem mondom azt, hogy sohasem leszek hajlandó megismerni más férfit. De az biztos, ha az Úr ilyet készít, arról engem is értesít, és megértem az ő akaratát.

Beszélgetésünk végéhez közeledve a szobában lévő sok ülőhely okára is fény derül. Mint elmagyarázza, bár kedvesek a nógrádiak, zárkózottabbak a dunántúliaknál. A kolléganőkkel és a gyülekezeti tagokkal is jól elbeszélget, de itt nem szokás felmenni a másikhoz kávézni. A férjével invitáltak másokat korábban, de senki sem élt az ajánlattal, így feladták. – Erre is jó a női kör, nálam is szoktuk tartani, azért rendeztem így át a szobát. Ez is szolgálat. Szívesen lennék lelki otthona azoknak, akiknek a gyülekezetben vagy a szomszédságban szüksége lenne rá, olyan helyre, ahol finom kávé mellett megkönnyebbülhet a lélek.