Az egyik népszerű fiatal keresztyén blogger tett közzé nemrégen olyan írást, amellyel sokakat meghökkentett. Így ír: a mai lelkész „olyan, mint a menedzser vagy a cégvezető, csak képesítés nélkül. Olyan, mint egy vallástudós, csak az állításai hiten alapulnak és igazolhatatlanok. Olyan, mint a teológus, de annak inkább a gyakorlati teológus változatából, abból is egy lebutított alverzió. Olyan, mint egy anyakönyvvezető, csak az aláírását hivatalosan sehol nem ismerik el. Olyan, mint egy képzetlen coach, csak sokkal többet beszél, és nem nagyon kérdez. Olyan, mint egy pszichológus, csak annak egy ijesztően fapados változata, valahol a keresztyén lelkigondozó és a full sarlatán között. Egyszóval: a lelkipásztor az élet minden összevethető területén kontár.”
„Ne mindenhez értő lelkészeket akarjunk magunknak – ők maradjanak meg pásztornak, tanítónak, a hitoktatás és a lelki munka felelőseinek.”
Pedig az igazi lelkipásztor verbi divini minister, azaz: Isten Igéjének szolgája. Megtisztelő cím, kifejezi (el)hivatása lényegét. Kálvin János a Genfi Kátéban így fogalmaz az igehirdetői szolgálatról: „Szükséges, hogy őket hallgassák, Krisztus tudományát, amelyet hirdetnek, félelemmel és tisztelettel fogadják ajkukról. Ennélfogva aki megveti és vonakodik őket hallgatni, az Krisztust veti meg, és elszakad a hívek társaságától.” Az egyházak, a gyülekezetek növekedése tehát attól függ, miként valósul meg benne a lelkipásztori szolgálatnak ez a bibliai eszménye.
Református egyházunk jövője vissza-visszatérő témája konferenciáinknak, fórumbeszélgetéseinknek. Lelkészek, teológusok, történészek, szociológusok próbálják számba venni azokat a kérdéseket, amelyek azonnali megoldásra várnak. Nem kevesen a lelkészképzésben vélik felfedezni a bajok okait. Mások a lelkipásztorok szerepének túldimenzionálását látják bajnak, netalán a túlzó elvárásokat kifogásolják.
Az egyházban, a helyi gyülekezetekben tapasztalható negatív tendenciáknak nyilvánvalóan sok összetevője van. Nem lehet közülük egyet kiragadni, még kevésbé szembeállítani azt egy másikkal. A tradícióinknak köszönhetően (amelyeket egyházi törvényeink gyakran csak erősítenek) a lelkipásztoroknak kiváltságos a szerepük egy gyülekezet életében. Ezért több teher hárul rájuk, a felelősségük is nagyobb, mint a presbitereknek. Bár az egyház kormányzása a zsinat-presbiteri elv szerint történik, némely helyzetben mégis elsőként a lelkészt kérik számon. Kérdés, lehet-e ezen változtatni.
A lelkésznövendékek közül sajnos többen nem a gyülekezeti lelkipásztorkodást tekintik igazi kihívásnak. Sokkal vonzóbb számukra a teológiai tudományok terén való érvényesülés, az intézményi lelkészség vagy egy jobban fizető világi állás. Érdekes lenne megnézni, hogy a lelkészállomány hány százaléka van gyülekezeti alkalmazásban! Pedig reformátusságunk jövője sokban függ attól, lesznek-e jól felkészült lelkipásztoraink, akik az egyház megújulásán munkálkodnak. S ha lesznek, megmaradnak-e az egyházközségekben. Szomorú tény, de ma olyan feladatokkal kell szembesülniük, amelyekre nincsenek felkészítve. Tökéletes polihisztornak kellene lenniük (a magas hőfokon teljesítő, kivételes adottságú, ám szerény igényű, tökéletes lelkészről szóló leírás valószínűleg sokak számára ismerős). Annak a kívánalomnak, hogy a lelkek pásztora legyen egy személyben pszichológus, tanár, jogász, közgazdász, informatikus, építész, mesterember, lehetetlenség eleget tenni.
Valamely közösségi portálon lelkészképzésünk volt a téma. A hozzászólók zöme a gyakorlati oktatást jelölte meg prioritásként, a felkészítést az igehirdetésre, a lelkigondozásra. Másutt a szolgálatok sokszínűségéről értekeztek. Itt merült fel javaslatként, hogy ne mindenhez értő lelkészeket akarjunk magunknak – ők maradjanak meg pásztornak, tanítónak, a hitoktatás és a lelki munka felelőseinek. A külső szolgálat terhét (adminisztráció, szervezés, építkezés, egyházi intézmények felügyelete) pedig viseljék a gondnokok, presbiterek. Ha ugyanis azt szeretnénk, hogy lelkipásztoraink valóban az Isten Igéjének szolgái legyenek, akkor tegyünk is érte! Alakítsuk úgy a képzést, hogy a teológiákról kikerülő lelkipásztorok ne „kontárok” legyenek (akiknek olyan szakterületeken kell helytállniuk, amelyekre nem készítették fel őket), hanem a Szentírás és hitvallásaink jobb megértésében segítsék egyházunk tagjait!
A szerző a Péceli Református Egyházközség főgondnoka.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!