Isten is segít szuperhőssé lenni

Édesapjához képest miben változott az apai szerepe?

Élő hitű családban nőttem föl, viszont apaképemet az anyai nagyapámról formáltam meg. Amit a saját bőrömön édesapámtól a szűk családi légkörben tapasztaltam, az intő jel volt, hogy semmiképpen se kövessem a nyomdokát, erős negatív példa volt előttem.

Az is példa…

Sokat tanultam belőle. Ilyen öröksége sokaknak van, és talán így jóval nehezebb ebben a témában nyilatkozni, mintha jeles apaképem lenne. Segítőkész, jóravaló ember volt, de önmaga körül forgott, Isten nélküli és önpusztító életet élt. Magam a szülőszobában váltam apává, mindegyik születés küzdelmes és drámai volt. Egy-két évvel ezelőtt fogalmaztam meg, hogy mindhárom gyermekem mellett a végsőkig elköteleződtem a születésük pillanatában. Aki teheti és képes rá, legyen ott a világra jöttükkor!

Miért kell kimondania az édesapának, hogy elköteleződik a gyermekei mellett?

Hogy magában is megerősítse, sőt előbb-utóbb a fiainak, lányainak is elmondja. Tinédzserként, fiatal felnőttként már megértik ezeknek a szavaknak a súlyát, mivel tapasztalják.

Igazság, bátorság, megbízhatóság – elég az, amit a gyermek lát, vagy láttatni is kell vele a fogalmakat a gyakorlatban?

Igyekszem láttatni. Ha nem így tennék, az skizofrén állapot lenne. De nem akarok másképp viselkedni, más lenni a szószéken lelkészként, mint a civil életben. Legyen minél egységesebb a rólam alkotott kép! Nemrég elmesélte az egyik fiam, hogy egy barátjuk meghívta a társaságot gyorsétterembe. A menüválasztásnál a gyermekem megjegyezte: „Édesapámtól azt láttam, hogy ilyen helyzetben nem a legdrágábbat, hanem mértékletesen kell rendelni, mert így van rendjén.” Egy másik szituációban, egy hétvégi városi rendezvény után azt mondják a fiaim: „Találkoztunk XY-nal, üdvözöl. Mondta, hogy már nem nagyon jár el istentiszteletre, de Győző bácsinál jó volt a kátéóra, mert szerette őket.” Több ilyen eset volt, amikor világi környezetben felismerték a gyermekeimet, és jó élmények elevenedtek fel az apjukról. A világból jött visszajelzések alátámasztják mindazt, amit itthon láttak és hallottak tőlünk a keresztyén életről. Egy-egy apró külső megjegyzés rendkívül stabillá teheti a krisztusi tanítást, mivel független forrásból ered.

Hol a határa az apa-gyermek kapcsolat őszinteségének?

Észreveszik, ha kamuzok. Nem mindig ömlesztjük rájuk az egész valóságot azonnal, van, amit csak később, de őszintén és szeretettel. A kettőt nem kijátszva egymás ellen. Bizonyos dolgokat csak szeretetbe ágyazva, szinte bebugyolálva lehet elmondani, hogy elfogadhatók legyenek. Azonnal rájönnének, ha rejtegetném az igazságot. Okosak ezek.

Mi volt a legkellemetlenebb szituáció, amikor őszintének kellett lennie?

Szülőként minden bocsánatkérés kellemetlen. Az a legnehezebb, amikor a gyermekem a saját mulasztásom miatt bukik el, talán nem voltam a helyemen, sarkosabban kellett volna meghúznom a határokat. Az ő nehéz helyzetében, bukásában magunkban is keresnünk kell a kivetnivalót, és megosztani vele: „Látom, hogy hibáztál, viszont ebben én is ludas vagyok.” Nem kellemes, viszont ezzel is az őszinte viszonyt ápoljuk.

Melyek lennének azok a kérdések, amelyeket az édesapának kell feltennie a gyermekének?

A legelső és legfontosabb, hogy van-e már örök élete. A család papjaként a lelkiekért enyém az elsőrendű felelősség. Isten rajtam fogja számonkérni a feleségem, a gyermekeim testi, lelki, szellemi, hitbeli állapotát, hogy utóbbiakat milyen istenképpel indítom útnak a felnőtté válásra. Ez nemcsak áldott teher, de lehetőség is. Ezért családfő a családfő.

Pál ezt írja az efezusiaknak: „Ti, apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel”, majd a kolossébelieknek is: „Ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” Mit jelent ma ez az ingerlés a hétköznapokban?

A különböző korosztályok gyakran ingerelik egymást, mintha négyévente új nemzedék születne, más a gondolkodásuk és hozzáállásuk. Önkéntelenül jönnek a helyzetek, amelyekben nekik nem világos, mi miért nem értjük a dolgokat, vagy ők nem úgy értelmezik, ahogyan mi. Mégis a legrosszabb ingerlés, amikor nem hiteles a szülő élete. A következetlenségeket és jellembeli hiányosságokat azonnal felismerik, és elvész a szavahihetőség, akkor már prédikálhatok neki még húszféle más dologról, nem áll stabil lábakon. Tanácsnak szánom, viszont már bosszantja: „Apa, ez a sztori nem áll össze, te csak beszélsz, mert egészen másképpen élsz.” Ennek hosszú távon rendkívül rossz következményei lesznek a gyermek életében. Ne ingereljétek – mintha azt mondaná Pál apostol: ne bukjatok le előttük, ne legyen olyan helyzet, amelyben elvesztitek a hitelességeteket.

„…nehogy bátortalanokká legyenek.”

Ha bizonytalanok, akkor bátortalanok. Klasszikusan úgy mondjuk, az apa az anyagi hátterét biztosítja a családnak, legalább ennyire fontos hitbelileg, érzelmileg is megtenni ugyanezt. Fogalmazzuk meg nekik: „Isten a te atyád, aki gondoskodik rólad, megváltott, elköteleződött melletted, azt mondta: »enyém vagy«, nincs mitől félned.” Annyi bizonytalanság van közöttük, nem tudják merre tart az életük, mi lesz velük, a világgal pár év múlva vagy a jövő hónapban. Emlékeztessük őket azokra az ígéretekre, amelyeket Istentől kaptak a keresztelőjükkor, a megtérésükkor, életük mérföldköveinél: „Ragadd meg az Úr ígéretét, ne találgass, ne áltasd magad mással, de ne is érd be kevesebbel. Ezért van reménységed, lehet újrakezdeni, fölállni, ezért nem kudarc, amibe belekezdtél, és nem kilátástalan a jövő. Az ígéreteket nem ember adta neked, mert az emberi mulandó és bizonytalan, még a szüleidé is.”

Úgy hallottam egy pasztorálpszichológustól, hogy a szülőknek meg kell tanítaniuk hibázni a gyermeküket, azaz személyük értékét nem az elkövetett hibák felől mérlegelni. Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Ebben nem vagyok példaértékű, mivel gyakran inkább gyorsan megoldottam dolgokat ahelyett, hogy hagytam volna őket hibázni. Túlteng bennem a gondoskodás ezen része, hiányosságom és hibám a gyermekeim kárára. Közhely, de igaz: „Mi vezet el ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzak? A rossz döntések.”

Viszont ha már hibáztak a gyermekei, hogyan éri el, hogy ne az önértékelésük épüljön le, hanem külön lássák az elkövetett hibát és az egyéni értéküket?

Ehhez kevés csak az apa, kell az anya szíve is. Esetleg apától gyorsan megkapták, hogy: „Frrr, ez nem volt jó!”, ami után anya begyógyította a sebeket. Kiegészítjük egymást a feleségemmel, a fiaim és a lányom is tudja. Kardinális kérdésekben hozzám jönnek tanácsért, viszont ha a szívnek van panasza, akkor előbb-utóbb az anyjukhoz fordulnak.

A gyermekek, főként a fiúk, hősként tekintenek az édesapjukra. Ön mennyire merte ezt tudatosan vállalni?

Igyekeztem, hogy ne kelljen szégyenkezniük miattam, mint nekem kellett édesapám miatt. Hálás vagyok Istennek, hogy nem erőltettem, bizonygattam azzal, hogy gyúrok, futok, úszom, legyőzöm a sárkányt, mivel Isten készítette el az apaságom „hőstetteit”. Egy apróság a közelmúltból, ami miatt talán nőttem Zente fiam szemében – nem az én érdemem, hanem Isten csodája. Augusztusban a születésnapját kirándulással ünnepeltük a kérésére, olyan helyen szeretett volna járni, ahol még hó és gleccser van. Kétezer méter fölött túráztunk harminc fokban, pólóban, csak a messziségben láttunk csipkézett hegytetőt. Elkezdtem gondolkodni – matematikai esély van arra, hogy találjunk havat, valamilyen naptól védett kráterben, szurdokban. Letértem egy bozótos ösvényre, jobbra-balra nem láttam semmi fehérséget, de egyszer csak „valami” azt mondta, hogy forduljak jobbra, menjek fel a dombra, és nézzek le. Öt-hat méter mélyen szürkés tömböt láttam – jéghó volt. Kiütöttem egy darabot és visszamásztam. Ezekkel a szavakkal adtam át: „Édes fiam, tudom, hogy tortára vágynál inkább, de augusztus közepén, a születésnapodon, harmincfokos hőségben itt egy darab hó. Boldog születésnapot!” Láttam a fiamon, hogy ő is átélte a csodát, úgy fogalmazott: „Hát ez is összejött!” Isten is rásegít a szuperhősségre? Mindenképpen. Nyaralásunk minden napját imádsággal kezdtük, Isten pedig csodákat készített nekünk, megmutatta magát. Szolgálatom legerősebb szándéka az Urat látni és láttatni akcióban. Ő itt van, él, hat, működik, megbízható, elérhető, be akar avatkozni az életünkbe, és tud azon fordítani. Ő a szuperhős.

Lát-e valami hasonlóságot abban, ahogyan az apa neveli a gyermekeit, és ahogyan Isten formálja a megtérő, akaratát kereső emberek szívét?

A kettő között sok hasonlóságnak kellene lennie. A másik oldalról közelítsük meg: hogyan formál bennünket Isten? Ismer minket, nincs sémája, mindenkihez külön útja van. A szülőnek is ezt kell megértenie: nem egyformák a gyermekeink, másféle módon szeretnek, más nyelven értenek, véletlenül se húzzunk rájuk sémát, mondván, ha az egyiknél bevált, a másiknál is be fog. Furcsa kettős igazság, hogy az Úr egyenként készíti az üdvösség útját a számunkra, miközben egymás mellé is tesz bennünket. A gyermekeimmel egyenként vannak feladataim, kihívásaim, ám a köztük lévő kapcsolatot is alakítanom kell. Még egy közhely: az életben a testvéreinket kapjuk a leghosszabb időre, nem a szüleinket. Ez matematika. A mi felelősségünk őket egymás mellett megtartani és egymás számára elkötelezetté tenni. Mivel együtt fogják a legtöbb időt eltölteni ebben a földi világban, nem engedhetem meg, hogy haragudjanak egymásra, rossz viszonyban legyenek. Az Atya keresi az utat az egyénhez, miközben közösséget, családot, gyülekezetet formál és tart egyben.

Az édesanyához megyünk a gyógyító pusziért, de az édesapához miért?

Anya meggyógyít, apa pedig megtanít, hogyan lehet sérülés nélkül megoldani a helyzeteket: „Ne verekedj vele össze, ne köss bele!” Vagy hogyan kell felülni a biciklire, meg leszállni róla. A napköziben miképpen rázd le a nagyszájút, hogy ne vegye el a tízóraidat, vagy legalább maradjon neked is. Az édesapa gyakorlati tanácsokat adjon, hogy a kellemetlen helyzeteket ne vereséggel, hanem győzelemmel oldhassa meg a gyerek. Persze a sírást sem lehet kihagyni a jellemfejlődésünkből, de azért ezt legszívesebben elkerülnénk, és az is igaz, hogy nem minden sérülés kudarc.

Általában miben vallanak kudarcot a keresztyén apák?

Nem beszélünk eleget a hitünkről, a családunk iránti kötelességeinkről. Jobban kellene tudatosítanunk a gyermekeinkben, hogy kik vagyunk, miben hiszünk. Tesszük, de nem mondjuk el a gyermekeinknek, hogy miért. Hamarabb várjuk el az anyjuktól, hogy lelki dolgokról beszélgessen velük, mint magunktól. Talán a férfiúi zárkózottságból jön ez, azonban nevezzük inkább férfilustaságnak: „Majd ezt anyával megbeszéled, ő jobban tudja. Édesanyádnak mondd el, ő majd helyre teszi az esti imádságnál!” – vagy ilyesmi. Nincs ez rendjén. Nehezebben nyílunk meg férfiként, még nehezebben a gyermekeink előtt, főként ha a kudarcainkról van szó. Ebben fejlődnünk kellene, elsősorban a leánygyermekeket illetően. A fiainkkal még elbarkácsolunk, biciklit szerelünk, közben komolyabb témákra is terelődik a szó, de a lánygyermekekkel milyen programunk, kapcsolódási lehetőségeink vannak, amelyben megnyílhatnának lelkileg?

Mennyire élheti meg az érzelmeit az édesapa a gyermekei előtt?

Nem vagyok túlságosan érzelgős, de láttak már sírni boldog és nehéz helyzetben, gyászban egyaránt. Lelkipásztorként valamelyest edzettebbek vagyunk, gyakrabban látjuk az élet magasságait és mélységeit. Nem jó, ha ebből álarc lesz, és minden lepereg rólunk. Néha ez önvédelmi mechanizmus, nem tehetem meg, hogy elsírom magam temetésen, mivel vigasztalni mentem oda, és nem az érzelmeket felkorbácsolni. Itthon mégis beszélek arról, hogyan érintett meg egy-egy történés, és jó, hogy ezt a gyermekek is tudják és értik. Nem kibeszélve mindent előttük, de hadd lássák, hogy nem csak anya tud elpityeredni.