Isten kegyelme volt

Hogyan telt a napja?

Mindig nehezen indul el egy hét, főleg úgy, hogy a saját szolgálataimon kívül szombaton és vasárnap még helyettesítettem is. Ma délelőtt megtartottam hat órát, nemrégen értem haza, közben megérkezett az egyik leendő közfoglalkoztatottunk papírja, így egyeztettem a munkaügyi központtal. Zsúfolt volt, persze az ember mindig reménykedik: talán ez a hét egy kicsit lazább lesz, aztán pénteken rendre kiderül, hogy mégsem. Az Úristen azonban megadja a mindennapi feladataimhoz az erőt is.

Melyek azok a feladatok, amelyeket a legfontosabbnak tart a mindennapokban?

A hétköznapokban a tanítást. Két iskolában is oktatok: hétfőn, csütörtökön és pénteken a krasznokvajdai Béres Ferenc Általános Iskolában, kedden és szerdán pedig a Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. Krasznokvajdán a hittanon kívül angolt tanítok, Felsővadászon szintén a hittanórák mellett egy osztályt viszek angolból, kettőt énekből. Szeretném átadni Isten csodálatos szeretetét és örömüzenetét a gyermekeknek mind a hittan-, mind az angol- és az énekórák alkalmával, hiszen akkor nem csak azokkal találkozom, akik az előbbire járnak. Ez a szolgálat, meg közben együtt lenni a gyülekezet közösségével örömben és bánatban, bizonyságot tenni a hétköznapokban és hirdetni vasárnapról vasárnapra az egyháztagoknak Isten megváltó szeretetét.

Huszonnyolc éve szolgál Gagybátorban és a hozzá tartozó körzetben. Hogyan változott az elmúlt közel három évtized alatt a vidék, a gyülekezet?

Az utak és épületek felújításával a fejlődés útjára léptek a falvak. A gyülekezetek létszáma csökkent, hiszen az oszlopos, áldott emlékű hívek már nincsenek közöttünk, elkísértük őket a minden élők útján. Számottevő utánpótlás pedig nincs. Amikor 1997-ben idekerültem, vasárnaponként négy-öt alkalmat tartottam. Gagybátorban volt gyermek-istentisztelet közel húsz gyermek részvételével a délelőtti és délutáni felnőtt-istentisztelet mellett. Gagyvendégiben hosszú ideig házi istentiszteletet tartottam két áldott életű testvérünknél, Krasznokvajdán havonta egyet, ahová a büttösi hívek gyalog vagy busszal jártak le, míg Szászfán és Pamlényban kéthetente felváltva prédikáltam. Gagybátorban minden vasárnap délelőtt fél tizenegytől van istentisztelet, ahová a gagyvendégi testvéreket kocsival hozzuk-visszük.

Hogyan kezdődött a gagybátori szolgálata?

Lelkesedéssel. Segédlelkészként kerültem a faluba 1997. október elsején. Csomós József – akkor még esperesként – azt mondta, egyévnyi holmit hozzak magammal. Választhattam volna Abaújkért is, de 1994-ben legátusként már jártam Gagybátorban, Csomós püspök úr szolgált itt előttem tizenhat éven keresztül. Bár nem közvetlen elődöm volt, mert közben két fiatal lelkész is itthagyta ezt a falut. Azután döntötte el a gyülekezet, hogy női lelkészt „kér”, mert látták, Baktakéken milyen jól működik a közösség Sándor Emese lelkésznővel. Azt azonnal megtanultam, mennyivel többet kell teljesítenie egy női lelkésznek ahhoz, hogy elfogadja egy falusi gyülekezet, sőt, abban az időben a lelkészi közösség is. Bár Csomós József felesége is lelkipásztorként szolgált a faluban, mégis nehezebb – volt – elfogadni, hogy egy nő egyedül vezeti az egyházközséget. Szászfán meg is jegyezte az akkori gondnok, Kovács Pista bácsi: „Minden tökéletes, tiszteletes nő, szépen tetszik prédikálni, jól tetszik csinálni mindent, egy a baj, nem tetszik férfi lenni.” Nem esett rosszul, tudtam, nincs rossz szándék mögötte, tisztában voltam azzal, hogy egy nőnek sokkal nehezebb, főleg falun. Viccesen azt feleltem neki: „Pista bácsi, tetszik tudni, azért vagyok nadrágban, hogy annak nézzek ki.”

Az egy helyett pedig ma már huszonnyolc évnél tart…

Igen, sokszor magam sem hiszem el, hogy így eltelt az idő. A gyülekezet meghívott lelkészének, elfogadtam az állást, 2000. október 8-án iktattak be a gagybátori eklézsiába. Azon az alkalmon az efézusi levél Igéje alapján prédikáltam, a Károli-fordítás szerint: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez…” Én az egész ittlétemet így éltem és élem meg. Akkor is elmondtam a gyülekezetnek, hogy Isten kegyelméből lehetek itt közöttük.

Miért mondta ezt?

Mert a negyedik évfolyam végén évet kellett ismételnem, ugyanis ószövetségi egzegézisből megbuktam – leginkább a héber nyelv nehézsége miatt. Viszont ha ez nem így történik, akkor nem én kerülök Gagybátorba. Persze 1997-ben még arra gondoltam, csak a segédlelkészi évet kell eltöltenem itt, de közben mindent megtettem annak érdekében, hogy a szolgálatomat, ha néha nehézségekbe ütközött is, jól végezzem el. Eszembe jut a jól ismert Ige: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17,10) Persze ha szükségesnek tűnt, nem féltem segítséget kérni Csomós József esperestől vagy a felügyelő lelkészemtől, Sándor Emesétől. A gyülekezet is nyitott volt, miközben örültek, hogy újra lakott a parókia. A beiktatásomon megtelt a négyszázötven fős gagybátori templom. Pedig nem nagy a gyülekezet, már akkor azt mondták itt, a faluban, amikor a Csomós házaspár 1978-ban ideköltözött, hogy ő lesz az utolsó helybeli pap, noha akkor még kétszáz felett volt a létszám. Többen meghaltak, még többen elköltöztek. Most azokat esketem és keresztelem a gyermekeiket, akiknek a szolgálatom kezdetén gyermek-istentiszteletet tartottam, már be is van jegyezve Németországból egy keresztelő szeptember közepére. Akik elköltöztek, valamiért mégis ragaszkodnak a faluhoz, vissza-visszajárnak, kötődnek a helyhez, egymáshoz. Ebből alakult ki végül mintegy két évtizede az elszármazottak találkozója, s ha Isten is megsegít bennünket, idén tartjuk majd a tizenötödiket.

Milyen szerepe van a találkozó szervezésében az egyházközségnek?

A gyülekezet befogadta a kezdeményezést, mi adjuk a helyszínt és a szervezést, lebonyolítást. Az ötlet négy egykori osztálytárs fejéből pattant ki, akik mindannyian presbiterek, gondnokok voltak választott településük gyülekezetében. Az évek alatt szépen fejlődött a rendezvény, kezdetben csak húsz-harminc egykori gagybátori elszármazott jött össze, az utóbbi években pedig már közel kétszáz ember találkozik egymással és ad hálát az Isten gondviselő szeretetéért. Az ünnepi istentisztelet után közösen ebédelünk a parókia udvarán felállított sátrakban. A híres gagybátori töltött káposzta három-négy üstben fő, egyik presbiterünk készíti el a családjával. A szervezésben a presbiter testvérek segítenek. Az ünnepséget megtisztelik jelenlétükkel a falu két híres szülöttének a leszármazottai: Béres Ferenc Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, illetve Béres János Kossuth-díjas furulyaművész gyermekei és utóbbi özvegye. Számomra ezek az alkalmak megerősítést adnak, hogy van miért dolgoznom, hiszen ők vágynak haza, és szeretnének újra bekapcsolódni abba a közösségbe, amelyből elszakadtak. A gyökereik még mindig itt vannak. Ez az együttlétre való törekvés a gyülekezetet is erősíti.

Hogyan tekint vissza az eltelt huszonnyolc évre?

Az egész szolgálatomat Isten kegyelmes ajándékának tekintem. 2017-ben hálaadó istentiszteleten emlékezett meg a gyülekezet az addigi közös húsz évünkről. Az igehirdetés szolgálatát Csomós József püspök A zsoltárok könyvéből vette: „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! [...] Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” A Gönci Református Vegyes Kar énekkel köszöntött Csomós Józsefné lelkipásztor vezetésével. Egy kérésem volt, hogy énekeljük el a 239-es (a régi számát tudtam kívülről: 261-es) számú dicséretünket, Balassi Bálint versét, a Kegyelmes Isten, kinek kezébe életemet adtam kezdetűt. Ahogyan ezt a verset a költő megfogalmazta, és ahogyan énekeljük, az én életemet tükrözi, és azt, amit itt átéltem. Éppen ezért nagyon kedves énekem ez, és általában ünnepi alkalmakkor el is szoktuk énekelni. Szeretem, hiszen Isten szolgálatára hívattam el, aki akkor is megadja mindazt, amire szükségem van, ha öröm vagy ha bánat ér.

Emlékszik az elhívására?

Hívő keresztyén, templomba járó családban nőttem fel. Tízéves koromig Szinben laktunk, majd Komjátiba költöztünk. Meghatározó élményem mindkét helyen az ott szolgáló lelkész házaspárok élete, munkája, vonzónak találtam. Sokat jártam hozzájuk, már csak azért is, mert akkor még csak a parókián volt hitoktatás. Komjátiban abban az időszakban Makatura József és felesége volt a lelkész, az ő indításukra jelentkeztem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumába. A tanulmányi eredményem miatt az első félévben nem vettek fel a kollégiumba, de befogadtak Makatura nagytiszteletű asszony szülei, akik Debrecenben éltek. A második félévben már kollégista lehettem volna, de inkább maradtam náluk. Remek osztályom volt, többen is a lelkészi hivatást választottuk, az osztálytársaim között volt Czibere Károly, Ódor Balázs is. Korsós Bálint volt az osztályfőnökünk, aki inkább a diakóniai szolgálat felé terelgetett, de egy szülői értekezlet alkalmával édesanyámon keresztül arra kértem, engedje meg, hogy felvételizzek a teológiára. Megengedte, ám abban az évben csak hét lányt vettek fel az évfolyamba, én pedig nem kerültem be közéjük. Isten kegyelméből abban az évben indult újra a teológiai képzés Sárospatakon, és azokat, akik nem jutottak be Debrecenbe vagy Budapestre, meghívták Patakra, én pedig örömmel mentem. Ötvenegyen kezdtük, de az évismétlésem miatt nem a „híres” első évfolyammal együtt végeztem. Bár a gimnáziumi légkör, a közösség is a teológia felé terelt, az elhívást egy csendesnapon kaptam: akkor nemcsak Péternek mondta Jézus, hogy emberhalásszá teszi, hanem nekem is.

Négy templom is megújult eddigi szolgálata alatt, van, amelyik kétszer is.

Először a pamlényi műemlék templomot kellett rendbe hozni, miután 2002-ben egy villámárvíz negyven centiméteres iszapréteget hagyott az épületben. A csodákkal teli belső felújításért 2006-ban adtunk hálát Istennek, majd 2008-ban a templom négyszázadik születésnapját ünnepelhettük – 1608-as feliratú gerenda is van a toronyban. Tavalyelőtt ismét renováltunk: akkor a templom külső falazata és a torony kapott megújult külsőt. Szászfán és Krasznokvajdán – szintén pályázati úton – a templomok külseje újulhatott meg 2012-ben. A krasznokvajdai kis templomot is felújítottuk, valamint új padokat kapott. Gagybátorban 2017-ben kezdtünk bele a műemlék templom felújítási munkálataiba, erre pályázati úton nyert forrást a gyülekezet. Megújult és korszerűsödött a parókia épülete, tavaly pedig a közösségi teret alakítottunk ki a parókia addig nem használt részében. Többen is kérdezték tőlem, hogy minek csinálom, hiszen kevesen vagyunk, nem lesz itt jövő. Úgy gondolom, mindenkinek azt a feladatot kell elvégeznie, amely reá bízatott, és megtenni mindent annak érdekében, hogy a legjobb tudása és hite alapján végezze a szolgálatát. Hiszem azt, hogy az utánunk következő nemzedék is dicsérni fogja a megújult falak között a Mindenhatót. Az Isten megadta ezt a lehetőséget, és mi éltünk vele. Az ő dicsőségét hirdeti ez is.

Sosem vágyott nagyobb gyülekezetbe?

Néha igen, de nem éltem ezzel a lehetőséggel. Szóban hívtak Baktakékre, ahol fél évet helyettesítettem. Érdeklődtek Aszalóról is, ahol nagyobb a gyülekezet, korábban nem volt női lelkészük, a presbitériumba is akkor választottak először női tisztségviselőket. Nem mondtam határozottan nemet, ezért el is indult a folyamat: néhány hónappal később megkaptam a hivatalos meghívást. Még a parókiát is elmentem megnézni, bár nagyjából már ismertem. Közben a gagybátori hívek is ragaszkodtak hozzám, még a cigányok is azt mondták: „Megszoktuk már magát, minek menne oda?!” Felhívtam Csomós Józsefet, és kértem, hadd beszéljek vele Aszalóval kapcsolatban. Elhívott Göncre, kitöltetett velem egy tesztet, mely érvek szólnak Gagybátor és melyek Aszaló mellett. Szoros eredmény jött ki, talán ha két ponttal, de Gagybátor lett a „győztes”. Végig békétlenséget éreztem a váltás gondolata miatt, csak azután nyertem vissza újra nyugalmamat, amikor megírtam Baksy Mária esperesnek, hogy maradok. Aztán hívtak Zilizre is, de azt is visszautasítottam. Mindkét alkalommal az építkezések kellős közepében jártunk. Valamilyen megmagyarázhatatlan erő tartott itt, Gagybátorban. Talán ezt csak az tudja átérezni igazán, aki kötődik a faluhoz.

Mit gondol, marad nyugdíjig?

Nem tudom, csak azt, hogy most itt kell lennem. Ameddig az Úristen Gagybátorban szeretne látni, addig itt leszek, bár a falusi élet nem mondható egyszerűnek, mindig történik valami. Akik ma teológusok, úgy gondolom, nem szeretnének falun, ilyen körülmények között szolgálni. Meg is értem őket, mert ehhez elhívottság kell. A lelkészi javadalmam huszonöt éve változatlan a gyülekezetben, nincs miből emelni a fizetésemet. Isten gondoskodott rólam, mert több mint öt évig a perkupai Gondviselés Református Diakóniai Központban dolgoztam vezető gondozónőként, ugyanott áhítatokat is tartottam. Most pedig már öt éve óraadóként dolgozom az iskolákban.

Ha most találkozna azzal a teológiát frissen elvégzett lánnyal, aki 1997 októberében beköltözött a gagybátori parókiára, mit tanácsolna neki?

Azt mondanám, hogy ugyanolyan lelkesedéssel, elhivatottsággal, kitartással végezze a szolgálatát, ahogy egykor elkezdtem. Nem hiszem, hogy most másképpen tenném, csak talán egy kicsit több bölcsességgel. Azt nem állítom, hogy az eltelt közel harminc év alatt ne lett volna olyan időszak, amikor itt akartam hagyni Gagybátort. Ám ha az egész eddigi utamat nézem, azt látom, hogy az itt élő embereknek és annak a tíznek-húsznak-harmincnak is, akik járnak istentiszteletre, hirdetnem kell Isten Igéjét. Én is kis gyülekezetben nőttem fel, mondhatni, nekem ez a természetes, a teológián is arra készültem, hogy falun szolgálok majd. Mert bár sokkal több a tennivaló, szórványokkal együtt mintegy tucatnyi település tartozik hozzám, míg máshoz csak egy, hálásak az emberek a törődésért. A falusiaknak más a gondolkozásuk, s mintha a szeretetük és a hűségük is nagyobb lenne. Egyetlen nagy családban élek, élünk együtt.

Milyen szerep jut ma a vidéki lelkészeknek?

Kicsit olyan, mint a régi időkben. Ha valaki falun lelkész, az nemcsak azoknak a pásztora, akik eljárnak a templomba, hanem a község minden lakójának. Segítséget kell nyújtani mindenben a hozzám forduló embereknek. Jelen kell lenni az életükben hétköznapon, ünnepnapon egyaránt.