Isten kétféle kijelentése

A keresztyén teológia Isten kijelentésének kétféle módját különbözteti meg: az általános és a különleges kijelentését. Ezekben ugyanaz a Szentháromság Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szól önmagáról meg a vele való viszonyunkról. Mégis szükséges és hasznos ez a különbségtétel, mert más módokon, mást és más következménnyel mond el bennük.

A Szentírás szerint az Alkotó személye megmutatkozik alkotásaiban. A minket körülölelő világot figyelve felismerhetjük a Teremtő nagyszerűségét, dicsőségét, megdöbbenünk kimeríthetetlen fantáziáján, megrendít és felemel a jóság, amely munkáiban megjelenik. Ezt zengi hódolattal a zsoltáros (Zsolt 19,2–3), ezzel vigasztalja az aggodalmaskodót Jézus (Mt 6,26), erről tesz bizonyságot az apostol is, amikor a mindenség Ura ellen lázadó ember bűnének mélységeit feltárja (Róm 1,18–21). Így lesz Isten kijelentésévé számunkra a természet, amelyet létre hívott; és így válik azzá a történelem, amelyet végső soron az ő akarata irányít. Minden eseményt szerettei javára fordít (Róm 8,28), az uralkodók az ő akaratából kapják hatalmukat (Dán 2,21), és ő tart ítéletet felettük, ha visszaélnek azzal.

Sokan emlékezhetünk még arra, hogy 1989-ben hogyan vetett véget az istentelen diktatúrának Magyarországon és Romániában, ítéletet gyakorolt az önkényurak fölött, akiknek utolsó napjaikban meg kellett látniuk, hogy nem tehetnek meg bármit büntetlenül. Az ég és a föld Ura világossá tette igazságát. Isten azonban nem csak közvetve, a teremtett világ és az azt mozgató események által fedi fel önmagát; közvetlenül is megajándékozott minden embert az ismeretével. Pál, a még mindig a bűnében vergődő ember ítéletéről szólva tanít arról, hogy az egyedül igaz bíró igazságát és az azt hordozó törvényt mindannyiunk szívébe írta (Róm 2,14–15). Aki képére és hasonlatosságára teremtett, gondoskodott arról, hogy tudjuk: van jó és rossz, van igaz és hamis.

Nincs ember, akiben ezek ne jelennének meg és ne tanúskodnának arról, hogy tudásunk van Isten rendjéről. Kálvin így ír erről: „Nem vitás, hogy afféle természeti ösztönként megvan az emberi értelemben az istenség értelmi érzékelésének képessége. Maga Isten oltotta értelmünkbe önnön istenségének valamiféle megértési készségét, nehogy valaki is, tudatlanságra hivatkozva, mentegesse magát. Ezt az ismeretet emlékezetben tartja és cseppenként adagolva mindig gyarapítja, hogy amikor mindannyian megértjük, hogy van Isten, és az ő alkotása vagyunk, a magunk bizonysága vádoljon, ha nem őt tiszteljük, és életünket nem akaratának szenteljük” (Institutio I.3.1.).

Azt, ahogyan Isten a természetben, a történelemben, illetve az emberi lélekben megnyilatkozik, általános kijelentésnek nevezzük. Ennek ugyanis egyik legfontosabb jellemzője, hogy minden ember előtt nyitva áll: hívőnek és hitetlennek, engedelmes gyermekének és az őt tagadó lázadónak megismerésének ugyanazt az útját ajándékozza. Éppen ezért fontos szerepe van ennek mindannyiunk életében és az egyház szolgálatában is. Az általános kijelentés lehetővé teszi, hogy a teremtett világ működéséről, annak folyamatairól nem hívő emberek is értékes felismerésekhez jussanak. Még akkor is az emberiség javát szolgálhatják ezek, ha a mennyei Atya ismerete nélkül szükségszerűen töredékes és torz megállapítások lesznek.

A tudomány eredményeiben, a jogrend nyújtotta biztonságban, a társadalmi szolidaritás intézményeiben felfedezhetjük nyomait annak a tudásnak, amelyet Isten mindannyiunk előtt megnyitott. Az egyház szolgálata számára különösen is értékes ez az emberiség minden tagját összekapcsoló „közös tudás”. Ez teszi lehetővé, hogy legyenek olyan közös szavaink, közös fogalmaink, amelyekkel beszélhetünk Jézusról, az evangéliumról, a kegyelemről azoknak, akikhez küldetésünk szól. Pál apostol Athénban hirdethette az Igét arról, akit az ott élő bálványimádó pogányok „ismeretlenül tiszteltek” (ApCsel 17,23b). Minden ember számára életbevágó, hogyan viszonyul az általános kijelentéshez. A Szentírás egyértelműen beszél arról (például a római levélből idézett szakaszokban), hogy a végső ítéletkor senki sem védekezhet azzal, hogy nem tudott semmit Istenről, ezért nem engedelmeskedett neki. Ami ahhoz szükséges, hogy a lázadó ember ellen szóló vád megálljon, hogy méltó büntetést kapjon: mindez elérhető lett mindenki számára.

A teremtő Úr belehelyezte a világba, illetve képmásába, az emberbe az ő ismeretének lehetőségét. Arcvonásait tisztán megláthatnánk, ha az ő világosságában szemlélnénk mindezeket. De a bűneset után élő ember számára mindez kevés ahhoz, hogy az Istennel való kapcsolatba visszajusson. Lázadásunk vakká tett arra, amit látnunk kellene. Ha ebben a nyomorúságunkban csak az általános kijelentés állna rendelkezésünkre, mindnyájan örökre elvesznénk. Ezért Isten világosságot gyújtott az övéi számára különleges kijelentésében. Ebben megmutatja nekünk szabadító tervét, megmenekülésünk útját, Jézus Krisztust. Ahogy az első, teremtéskor adott mondatával véghez is vitte akaratát, úgy most új kijelentését is arra használja, hogy megvalósítsa, amiről szól, kegyelmet nyert népe tagjaivá, szeretetéből élő gyermekeivé tegyen. Újra elhangzik, hogy legyen világosság – és az ugyanolyan bizonyossággal megvalósul, mint a világ kezdetén (2Kor 4,6).

Így ajándékozza nekünk a legkülönlegesebb kijelentését: önmagát, amikor elküldi Fiát, akiben személyesen ismerhetjük meg őt. Ennek jelentőségét valaki a következő történettel illusztrálta: gondoljuk el, a nagy angol drámaíró, Shakespeare mit tehetne, ha híres hősével, Hamlettel meg akarná értetni, ki az, aki őt kitalálta, megírta. Indíthatja arra a dán herceget, gondolkodjon el a körülményeken, amelyek között él, amelyeket számára alkotója kitalált. Olyan ez, mint mikor mi a világra nézünk. Késztetheti arra, hogy drámájának, személyes történelmének fordulatait elemezze: hogyan vezeti sorsát az őt sodró események kigondolója. Vagy akár önnön személyén is elmélkedhet, milyen tulajdonságokkal ruházta fel őt szerzője. Ezek által sok értékes felismerést tehetne, hiszen ezekben valóban a zseniális író nagysága mutatkozik meg.

De vajon eszébe jutna-e a tragikus hősnek, hogy Shakespeare fergeteges vígjátékokat is írt? Vagy hogy mennyit tudott a szerelemről? Aligha. Ezért máshogy kell megismernie alkotóját. Az lenne a legnagyszerűbb útja annak, hogy sokoldalúan és hitelesen meglássa, kinek a gondolataiban fogant meg, ha a drámaíró beleírja magát a darabba. Ott megkeresi Hamletet, és beszél neki magáról. Teremtménye megfigyelheti, mit tesz, mire mit válaszol, mi foglalkoztatja. Ezt tette Isten, amikor eljött Jézus, a testté lett Ige: beleírta magát nagyszerű művébe, az emberi történelembe. Hogy mit jelent csorbíthatatlan igazsága, megtérésre indító szeretete, a megtérő bűnöst megmentő kegyelme, megszentelő munkája, győzelme a gonosz felett: ezt úgy érthetjük meg, ha Jézusról olvassuk le ezeket (Jn 1,14). Különleges kijelentését mennyei Atyánk ma kétféle módon teszi elérhetővé számunkra. Semmi máshoz nem hasonlítható eszköze a Szentírás, amelyben Jézusról, a benne kapott üdvösségről mindent elmond nekünk, amit tudnunk kell.

A reformátori tanításban szorosan összekapcsolódott a „solus Christus” (egyedül Krisztus) és a „sola Scriptura” (egyedül a Szentírás) követelménye. Nincs, nem lehet kapcsolatunk az Atyával a Fiú, Jézus nélkül; Jézust pedig nem ismerhetjük meg hitelesen, csak a Bibliában. Az ő eljövetelét megelőlegező prófétai szó az Ószövetségben és a róla tanúskodó apostoli bizonyságtétel az Újszövetségben az egyedüli módja annak, hogy közösségünk legyen vele. A Szentírás igehirdetésre indítja Isten népét. Amennyiben ez a prédikáció ragaszkodik a Bibliában megismert kijelentéshez, maga is Isten különleges kijelentése lesz. Ahogy hitvallásunk, a II. Helvét Hitvallás egyszerűen megfogalmazza: „Isten igéjének hirdetése: Isten igéje.” Adjunk hálát azért, hogy mi is olvashatjuk a Szentírást, és közöttünk is hangozhat az isteni üzenetet kibontó igehirdetés! Magasztaljuk Istent, hogy Jézus Krisztusban megismerhetjük mi is őt!