Isten maga volt a bába

Vajon a testvéri kapcsolat miért olyan erős egyes családokban? Isten azzal is összekapcsol bennünket, hogy hogyan születünk? Bence, Lujza és Eszter, ha majd felnőnek, egyszer talán választ adnak ezekre a kérdéseinkre. De kezdjük a történetet az elejéről!

Némedi-Varga Dávid a megismerkedésük után alig egy hónappal már megkérte Jáhn Boglárka kezét, aki bár meglepődött, de egyértelmű volt a számára, hogy igent mond. – Az első randevún éreztem, hogy megérkeztem, biztonságban, szeretetben vagyok: összetartoztunk – emlékezik vissza Boglárka, mire Dávid nevetve teszi hozzá, hogy a testvérei és a barátai kicsit őrültnek tartották ezért. – Tizennyolc évnyi együtt töltött idő igazolja, hogy jó döntést hoztam – állapítja meg.

Dávid és Boglárka az egyetemen ismerkedtek meg, és azóta is szánnak időt arra, hogy kettesben legyenek egymással. Meggyőződésük, hogy rendszeresen ki kell lépniük az apai, anyai szerepből, hogy visszatérhessenek önmagukhoz. Az eltelt majd húsz esztendőben sok minden megváltozott a kapcsolatukban, a többi között önmaguk is, ennek oka elsősorban a gyermekek érkezése volt.

A házaspár mindig is nagy családban gondolkodott. Első gyermekükkel nyolc hónaposan Boglárka nem gondolta, hogy baj lehet a jósló fájásokból, de „isteni gondolattól vezérelve” mégis besétáltak a kórházba. – Megindult a szülés, sokat számított, hogy tíz perc múlva az orvosok megállították a folyamatot. A felügyeletükkel még négy hétig a pocakomban hordhattam a kisfiunkat. Bence végül sürgősségi császárral jött világra. Nem lett koraszülött, de picike és törékeny volt, sok hajjal – jegyzi meg az édesanya, nem elhallgatva azt sem, hogy a sürgősségi beavatkozás traumát is jelentett.

A gyermekhez való kapcsolódásban semmilyen gátat nem érzett, viszont nem érkezett meg az anyaságba. – Elkezdődtek a fejlesztések. Alszik, nem alszik, sárga, nem sárga. Küzdöttünk az anyatejért. Folyamatos küzdelem volt az éltünk. Sok akkori kollégámmal szültem majdnem egy időben, nyugtalanul hasonlítgattam a gyermekeket. Teljesen elöntött az aggodalom, irdatlan nehéz volt Istenhez fordulnom, vagy egyáltalán hinnem benne, imádkoznom. Sokszor még Dávidhoz is nehezen kapcsolódtam. Időre volt szükségünk, hogy megtanuljunk újra bízni Istenben. Majdnem nyolc hónap telt el, mire megnyugodtam – idézi fel Boglárka az emlékeket.

Dávid finoman megjegyzi, hogy Magyarországon apaként valószínűleg ő járt a letöbbet szülőszobán. Ennek az volt az oka, hogy a várandóság ideje alatt folyamatosan léptek fel a komplikációk, és az orvosok mindig behívták őt is, de végül mindig sikerült visszatartani a szülést egészen a harmincnyolcadik hétig. – Bencéhez öt-hat alkalommal, majd összesen nyolcszor jártam a szülőszobán. Szép szám. Most jót derülök rajta, akkoriban nem volt őszinte a mosolyom – mondja.

A házaspár a sürgősségi császármetszés után arra vágyott, hogy második gyermekükkel természetesebben, nyugodtabb körülmények között élhessék át a születést. Lujza érkezése éppen a Reformátusok Szárszói Konferenciájának idejére esett, amelyet a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány szervez, ahol Dávid az ügyvezető-helyettes. – Éjjel kaptam a hívást, és tíz perc múlva már úton voltam Budapestre – meséli, majd azt is elárulja, hogy a kislánya megvárta, hogy a konferencia első napja lemenjen, ez kívánta ugyanis a legtöbb szervezői odafigyelést.

Boglárkában az az anya, akire vágyott, második várandóssága idején született meg. – Ebben a kilenc hónapban találtam vissza Istenhez is. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy természetes úton szülessen meg Lujza, fontossá vált számomra a felkészítő testmozgás is, de már el tudtam fogadni, hogy nem miénk lesz a szülés menete feletti kontroll, Isten kezében vagyunk. Ha az első gyermekünk nem császárral érkezik, az első természetes szülésem sem lett volna olyan bensőséges élmény Lujzával, és mind a két tapasztalatra szükségem volt ahhoz, hogy később az autós szülést végigcsinálhassam – fejti ki Boglárka.

Májusi este volt, amikor megérkeztek a fájások, éppen a gyerekek esti rutinját végezték otthon. – Nem értettem, mi történik, nem a megszokott visszatérő fájásokat éreztem, ezek folyamatosan erősödöttek – kezdi a harmadik szülés történetét Boglárka.

Miután a családtagok átvették a gyerekek felügyeletét, a házaspár a lakásból leérve már az utcán állt, amikor Boglárka egy tolófájás után érezte a baba fejét. – A magam kedélyes módján annyit mondtam erre: „Ez lehetetlen” – idézi fel a pillantokat Dávid.

Boglárka nem emlékszik, hogyan jutottak el a tíz méterre parkoló szolgálati autójukig. Hívták a mentőt, de a vonal megszakadt. – Minden lehetséges komplikáció eszembe jutott. Már nem tudtam bízni vagy imádkozni, elhatalmasodott rajtam a pánik. Úgy éreztem, mintha valaki elkezdené fölemelni az arcomat, és akkor eszembe jutott, hogy a gyerekeim fent alszanak a negyediken, és előttem volt az is, hogyan született meg természetes úton Lujza. Ez a gondolat már erőt adott, tudtam, mit tegyek – eleveníti fel a történetet az édesanya.

Megfordult-e a fejében, hogy akár mindkettőjüket elveszítheti? – kérdezzük a férjet. – Semmire sem gondoltam, tettem a dolgomat – válaszolja Dávid. – Próbáltam újra elérni a mentőket, ami végül sikerült, illetve én tartottam a kapcsolatot a körülöttünk álló „szurkolótáborral”, mivel a környező lakásokból a hangos kiáltásokra körénk gyűltek a lakók. A mentésirányító folyamatosan kérdezte: „Miért nem sír? Kap levegőt? Minden gyereknek sírnia kell!” Mondtam, hogy nem tudom rábírni a babát, hogy sírjon, de látom, hogy békésen szuszog és alszik az édesanyja mellkasán. Ekkor nyugodtam meg. Valaki beadott egy cigarettafüstös, kutyaszőrös takarót, abba takartuk be Esztert, 7 fok volt ugyanis azon az éjszakán. Miután a mentők megtudták a címet, két perc alatt kiértek. A mentőorvos megvizsgálta a gyermeket, az édesanyát, és elhangzott az ikonikus mondat, amin azóta is nevetünk: „Apuka, itt van a telefonja? Csinálok egy fotót, mert nekem itt már semmi dolgom.”

A születés az élet egyik legmeghittebb pillanata. Akkor is így van ez, amikor egy autóban történik? – érdeklődünk. – Egyrészt igen, másrészt nem: utólag belegondolva, amikor mindenki titeket néz az autóban, nehéz intimitásról beszélni, pár perc erejéig mégis megéltük – válaszolja az édesapa.

A házaspár kéz a kézben ül az interjú alatt, akár demonstrációnak is tűnhetne, de Boglárka szerint a várandóságok idején erős szövetségre találtak egymásban Dáviddal. Utánaolvasott mindazoknak a folyamatoknak, amelyek a várandóság alatt a női testben lezajlanak; a férje érzelmileg is mellette állt. – Sőt, férfiként a saját határait is átlépte, amikor együtt készültünk a szülésekre, hogy a vajúdásnál támogathasson. Az autóban is bíztam benne – hangsúlyozza a feleség.

– Még abban a pillanatban eldöntöttem, hogy ez életem élménye lesz – jelenti ki Dávid –, ez a legnagyobb, legjobb, legkeményebb dolog, ami velem történt. Ha igazán mélyen vagyok lelkileg, vagy nehéz napom van a munkában, ebbe a pillanatba kapaszkodom.

Boglárkának kicsit mind a kettő. – Hangosan szültem, az éjszaka közepén az én kiabálásom miatt ugattak a kutyák körülöttünk. Helyre kellett raknom a fejemben, hogy emiatt nem szégyellhetem magamat. Az autóban szülés ugyan kitűnik a többi szülésem közül, de mind a három mégis gyöngysorként illeszkedik össze, nincsenek meg egymás nélkül. Különösen hálás vagyok az autós szülésünkért Istennek, mivel egy kórházban Dávid nem lehetett volna ilyen mértékben mindennek a részese – mondja Boglárka. Férje ismét humorral erősít rá a gondolatra: – A nők szülnek, és minden elismerésem az övék, de azért a harmadik gyermekünket egy kicsit én is „megszültem”.

Dávid maga beszél arról, hogy akár negatív irányba is formálhatta volna a kapcsolatukat az esemény, hiszen egy traumatikus szülés után a felek olykor már nem találnak vissza egymáshoz a házasságban. – Nálunk az ellenkezője történt, egyszerűen azért, mert ennél ösztönösebb, keményebb formában nem találkozhattunk azelőtt: mentálisan és fizikailag is úgy álltunk egymás előtt, ahogyan valójában vagyunk. Pont ez az élmény hozott bennünket még közelebb egymáshoz. Számomra misztérium, de ez az a fordulópont, amitől öregkorunkig együtt leszünk – mondja meggyőződéssel.

Az édesapa szerint Eszter lányuk karakterét is meghatározta az, hogy hogyan született: – Az életében minden akadályon képes lesz túljutni. A jellemével, a habitusával a szülésélményét igazolja azóta is. Ha nem nyitunk ajtót előtte, akkor kimászik az ablakon. Kizárólag az foglalkoztatja, mire képes; nem érdekli, mit nem tud megcsinálni.

Nem csupán a gyermekek életében lehet mérföldkő a keresztelés, hanem a szüleikében is, példa erre a Némedi-Varga–Jáhn házaspár. – Nem konfirmáltam tinédzserként, de már az első gyermekünk keresztelőjekor egyértelmű volt, hogy konfirmálni szeretnék. Életem legfontosabb vágya a család volt: férj, gyermekek – Isten megadta mindezeket. Az ezért érzett hálám és az átélt élmények indítottak el az ő útján. A gyermekeink keresztelője pedig további lépések voltak a felnőttkonfirmációmhoz – fejti ki Boglárka. Dávid hozzáteszi: – Úgy érzem, Bogi hitvallástételével Isten egy lépéssel még közelebb jött a családunkhoz. A keresztelői fogadalom erős vállalás, mint amikor a katonák felesküdnek, hogy ha kell, az életüket áldozzák a hazájukért. Isten színe előtt megesküdtem, hogy a gyerekeimet elkísérem a konfirmációhoz, és a vállalásban nagy segítség, hogy Bogi is érti, látja a hit útját, ami sokkal inkább egy folyamat, egy görbe. Olyan, mint a jó házasság: meg kell dolgozni érte.

A család szolgáló tagja a tárnoki gyülekezetnek. A közösséget a hétköznapokban is megélik, családi téma például a nyári gyülekezeti elvonulás, Boglárka már szervezi a nyári hittantábort, és a női körbe is eljár. – Mostanában akkor érzem a legközelebb magamat Istenhez, amikor nem történik semmi, csak ülök a kertben, és a teremtett világ szépségeit csodálom – magyarázza a családfő. – De azt is megtanultam, hogy vannak olyan pillanatok, amikor érdemben már semmit sem tehetünk, és Isten mégis óvó, védő szeretettel vesz körbe bennünket – hangsúlyozza.

Az autós szülés fotóit nézegetve búcsúzunk a házaspártól, a beszélgetés végén pedig Boglárka azt is elárulja, miért vállalta el az interjút: – Készülve a szülésre rengeteg ilyen történetet olvastam el, azokban találkoztam azzal, hogy a gyermekek néha nem sírnak fel: így lehettem nyugodt abban a pillanatban, amikor Eszter is hasonlóan viselkedett. Remélem, egyszer majd a mi történeteink is megerősíthetnek egy gyermeket váró házaspárt.