„Isten megállított”

A vezető nem csak másokat vezet – maga is úton van. És bár mindannyiunk életében vannak lelki töréspontok, az elöljáró belső fejlődése gyakran mások szeme előtt zajlik: a növekedését, a mélypontjait és a talpra állását is sokan figyelik. Isten időnként bevezet bennünket krízishelyzetekbe, de ugyanúgy ki is hoz belőlük – és ezekben a folyamatokban formálja igazán a közösségért felelős ember személyiségét és hitét. Kívülről nézve úgy látom, hogy a Kárpátalján eltöltött két hónap ilyen sorsfordító állomás lehetett az életében. Mit jelentett ez a szolgálat – különösen a lelki útja szempontjából?

A szolgálat, sőt már annak lehetősége is Isten ajándéka. Nemcsak a bűnbocsánat és a megtérés adatik kegyelemből, hanem az egész életünk. Ehhez hozzátartozik az a felelősség, ha egy közösség van ránk bízva – emberek, akiknek az életére hatással lehetünk. Mostanában Pál apostol második korinthusi levelét olvassuk, különös mélységgel tárul fel benne, ahogyan egyszerre kap és ad erőt annak a közösségnek, amelyet – emberi szemmel nézve – ő maga alapított. Vigaszt merít abból, ami ott történik, és közben bátorít másokat azzal a kegyelmi ajándékkal, amelyet Istentől kapott. A kárpátaljai szolgálatban ezt a kegyelmet tapasztaltam meg: mindazok után, amik az elmúlt évben Magyarországon – a személyem körül és az egyházunkban történtek, helyet, bátorítást kaptam egy élő közösségben. Olyan magyar keresztyén világban élhettem, több tízezer emberrel együtt, akik éhesek az Igére – arra az Igére is, amelyet rajtam keresztül hallhattak. Szeretettel és magától értetődő természetességgel tekintettek rám tanítójukként. Zán Fá­bián­ Sándor püspökkel testvéri közösségben lehettem mint olyan elöljáró, akinek nincs adminisztratív vagy hatalmi jogköre a közösség fölött. Éppen ezért a lelkészek bizonyos szempontból őszintébben megnyíltak előttem életük kérdéseivel, mint olykor a saját egyházkerületünkben. Hiszen egy püspök és egy lelkész között ott a kockázat: ha a lelkész elmond neki valamit, abból kiindulva akár intézkedhet vagy döntést is hozhat. Ez az elmúlt évben itthon különösen is megterhelt. Éreztem – és ezt nem tudom másként megfogalmazni –, hogy jelen van a hatalmi tényező, az alá- és fölérendeltség belső feszültsége, a külső hatalmi jellegű ráhatásokról már nem is beszélve. De kárpátaljai utam során kizárólag azzal a szándékkal és felelősséggel szolgálhattam, hogy az ott élőknek valóban áldássá váljon mindaz, amit mondok és képviselek. Ez lelkileg és szellemileg megterhelt, ugyanakkor gyógyítóan hatott. Intenzíven kellett foglalkoznom az Igével, hogy valódi lelki táplálékot adhassak annak a hatvan-nyolcvan embernek, akik között például Csongorban, a szenvedélybetegeket gyógyító központban egy teljes napon át jelen lehettem. Csak azt tudjuk ugyanis hitelesen és erővel továbbadni, akár a szószékről, akár egy beszélgetőkörben, amit önmagunkra nézve is érvényesnek tartunk, elfogadunk és átéltünk.

A Kárpátaljai Református Egyházban az idei esztendőt a szolgálat évének nyilvánították. Egy alkalom során éppen ezt a témát járta körül: a szolgálatról mint kiváltságról és életformáról szólt, a vele járó kísértéseket sem kerülve meg. Miként vált ez a téma az élete egyik központi kérdésévé?

Akik szolgálnak – most elsősorban a lelkipásztorokra gondolok –, könnyen belesodródnak abba az állapotba, amikor kizárólag másokra figyelnek, és elhanyagolják a befelé tekintést. Az Igét tovább akarjuk adni, sokszor már csak ezért olvassuk, azaz hogy prédikálni tudjunk róla. Közben egyik feladatból rohanunk a másikba, tele a naptár, menni kell. De ha folyton csak „tüzelünk”, és közben nem töltünk, eljön az a pont, amikor meg kell állni. Nekem a múlt évben eljött ez az élethelyzet. Meg kellett állnom, és befelé figyelnem: mi történik bennem, Isten és köztem? Majd el kellett kezdenem foglalkozni azzal is, mindez milyen következményekkel jár azokra nézve, akikért felelősséggel tartozom, akik kérdéseket tesznek fel. A keresztyén életgyakorlat egyik alapvető megfordítása, amikor egy örömteli, tragikus vagy felemelő esemény kapcsán nem azt kérdezzük, mi okból történt vagy ki a hibás. Inkább azt vizsgáljuk meg, mi célból adta az Úristen. Mire akar tanítani az ő pedagógiája? Ehhez pedig segítő testvérekre van szükség. Mégis, az igazán mély lelki út ott kezdődik, amikor szembenézünk azzal: milyen vezető vagyok? Milyenné szerettem volna válni? Hol hibáztam, mit kellett volna másként tenni? Hol rontottam el? A látható eredményeket saját érdememnek tekintem, vagy el tudom fogadni Isten áldásaként – azokkal a vezetőtársaimmal együtt, akikkel közösen hoztuk a döntéseket? Fájdalmas elviselni, amikor felfedezzük a „saját dicsőségünk” utáni olthatatlan vágyat.

Említette, hogy a megrendüléseink sokszor másoknak is ártanak. Hogyan tud egy szolgáló ember újra hitelessé válni azok számára, akik mindennek tanúi voltak?

Nem a megrendülésünk árt, hanem a bűnünk. A megrendülés már az új kezdet. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki a saját megtöretettségéből meg merjen szólalni. Abból, amit az Úristen végzett el benne, akár külső eseményeken keresztül is. Ezt nem szabad szégyellni, nem kell eltitkolni, nem érdemes attól félni, hogy mások – mert ez elő fog fordulni – a gyengeség jelének tekintik majd. A bűnvallás, a bűn beismerése, a bűnbánat nem a gyengeség jele, hanem annak az erőnek a megnyilvánulása, amelyet Istentől kapunk. A világ – különösen a közélet tere, amelyben sokat mozogtam – ezt teljesen félreérti. Ott szinte alapszabály, hogy a gyengeséget, a hibát nem szabad beismerni. Ha mégis, legfeljebb formálisan mondunk valamit: „Ha valakit megbántottam, elnézést kérek.” De ennek általában nincs valódi súlya. A megtöretettségből beszélni – abból a felismerésből: nem véletlen, hogy Isten megállított – nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Ezzel tartozunk annak a közösségnek, amely hűséggel kitart mellettünk.

Beszélt arról, hogy a tövis figyelmeztetés és egyben oltalom is. Mit tart a saját életében a legnagyobb tövisnek?

Pál apostolnak tövis adatott a testébe, és bár háromszor is imádkozott azért, hogy Isten szabadítsa meg tőle, nem kapta meg. Mert kell valami, ami úgy tartja „rendben” az életünket, hogy közben szüntelenül emlékeztet: kegyelemből élsz. Nem a saját érdemeidből, nem a képességeidből. Ritkán beszélünk arról, hogy Pál apostol gyenge szónok volt. Nem tartották briliáns igehirdetőnek, mégis egymás után születtek a gyülekezetek. A korinthusiak úgy vélték, hogy a levelei erősek, de a beszéde… És ott volt még a betegsége is – nem tudjuk pontosan, mivel küzdött, némelyek szerint epilepsziával. Képzeljük el: megérkezik a nagy apostol, evangelizátor, a valaha tekintélyes rabbi, és nyilvánosan rájön a roham. Mégis ő az, akinek különleges isteni kijelentés adatott. És mindezzel együtt viselnie kellett a betegségét. Ez a tövis – oltalom. Jelzi, hogy nem vagy tökéletes, bármikor elbukhatsz. „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” A tövis alázatra tanít. Megóv attól, hogy magamnak tulajdonítsam mindazt, ami az életemben jó, és másokra hárítsam, ami rossz. Fiatalkoromtól küzdöttem a kérdéssel, miért a hübrisz, a gőg az ősbűn. Nem kellene túllépnünk az állandó bűntudaton, azon, hogy „én vagyok a legnagyobb bűnös”? Nem lenne jobb, ha örülnénk annak, hogy Isten képességeket, karizmát adott nekünk? Hogy lehetőséget kaptunk akár a világ meghódítására is? És mégis, újra és újra meg kell tanulnunk, hogy a legnagyobb lelki kárt akkor okozzuk magunknak – és vezetőként azoknak, akik ránk vannak bízva –, amikor önmagunkat tesszük az életünk középpontjába. A megtérés éppen ezért irányváltás: az egocentrikus életből teocentrikus, Krisztus-központú élet lesz. Másként nem megy. Ehhez szükségünk van a tövisre, amelyik újra és újra megállít: tudod, hogy még mindig kegyelemből élsz! A sola gratia – egyedül kegyelemből – nem csak a megtérésre igaz. Ez az igazság az életünk minden pontjára vonatkozik. És igen: a tövis oltalom, a kegyelem oltalma. A személyes életünkre épp úgy igaz ez, mint minden gyülekezetre, egyházunk egész közösségére. Ha ennek a tudatában és valóságában élünk, akkor „áldásunkra lesz a nagy nyomorúság”.

Visszatekintve úgy fogalmaz, Isten megállította. Milyen gyümölcsöket lát azóta a szolgálatában, amelyek már ebből a megrendültségből, az alázatból és az új látásmódból fakadnak?

Még az út elején vagyok. Bár technikai részletnek tűnik, de sokkal több időt nyertem, hogy valóban jelen legyek azok életében, akikkel összetartozunk. Egy teljes fél napot tölthetek el például az espereseinkkel. Minden különös program nélkül meglátogatom őket, sétálunk, beszélgetünk, imádkozunk. Ez számomra hatalmas ajándék. Négy éve elhatároztam: nem hozok személyi döntést úgy, hogy előtte ne beszélgetnék az érintettel – akár kellemes, akár kellemetlen. Ezt korábban nem mindig sikerült betartanom, most viszont tudatosan ragaszkodom hozzá, hogy lássam, kit érint a határozat. Találkozásaim a gyülekezetekkel bensőségesebbek lettek. Kevesebb a felhajtás – „na, megjött a püspök” –, inkább leülünk az asztal mellé. És bizony föltesznek nehéz, olykor kellemetlen kérdéseket. Ez is kegyelem, hiszen akik nem értenek velem egyet, azoknak van bátorságuk kérdezni. Nem a félelem mozgatja őket. Bánt, hogy voltak olyan döntések az elmúlt évben, amelyek öncélú retorziónak tűnhettek. Kár, hogy ezt nem lehetett a nyilvánosság előtt tisztázni. Hálás vagyok az Istennek és azoknak is, akik nem kímélnek meg a nehéz problémák felvetésétől vagy a tőlem eltérő álláspontjuktól, s ezt velem beszélik meg. Mert ebből is kiderül: vezető és vezetett egymásra van utalva.

A beszélgetésünket azzal kezdtük, hogy a keresztyén élet egyik mély tapasztalata: Isten enged megpróbáltatásokat, de elindít a gyógyulás és a helyreállás útján. Ebben a folyamatban nemcsak a kegyelmet tapasztalta meg, hanem annak kézzelfogható jeleit is: újrakezdéseket, épülő kapcsolatokat. Hogyan látja mindezt belülről?

A kegyelem része az is, hogy miközben vannak hangok, amelyek azt próbálják elhitetni, református egyházunk teljesen hiteltelenné vált, elfordulnak tőlünk, a valóság ezzel szemben a számszerű növekedés több területen is. A múlt év valóban megrázta az egyházunkat – elsősorban a közélet színpadán. És mégis: tízezerrel többen jelentkeztek hittanoktatásra, mint korábban. Amíg ezt grafikonon nem láttuk, sok lelkipásztor el sem akarta hinni – őszintén szólva én is meglepődtem. Azoknak a szülőknek több mint hatvan százaléka, akik református hittanra íratták be iskolás gyermeküket, alig kötődik egyházunkhoz – mégis bizalmat szavaztak nekünk. A világi etika és erkölcstan helyett a református hittant választották. Nem a botrány jutott az eszükbe, hanem a remény, hogy a gyermekük itt valami jót kap. A hittanos gyermekek száma tehát tízezerrel nőtt: százötvenezerről százhatvanezerre. Miért fontos ez? Mert ahogyan első püspöki évemben fogalmaztam, az evangéliumi találkozások lehetősége nőtt meg ezzel. A másik: négy évvel ezelőtt elindítottunk egyfajta toborzást, hogy megmutassuk, érdemes a lelkipásztori pályát választani, mert csodálatos hivatás. A Ráday-napok keretében évente háromszáz-négyszáz fiatalt hívunk meg egyházi iskoláinkból és a budapesti ifjúságból, akiknek a teológusaink bemutatják, mit jelent ez az út. Az elmúlt három évben több mint háromszorosára nőtt a teológiára jelentkezők száma. Idén negyven fiatal jelentkezett, mert szeretne lelkipásztor lenni. Megajándékoznak bennünket a bizalmukkal, a mi egyházunkban szeretnének szolgálni. A felvételin mindannyiukkal sikerült beszélnem, és többen elmondták, hogy a „toborzás” erősítette meg őket: ahogyan a Rádayban megszólítva érezték magukat. Rendszeresen találkozunk a tanári karral, az elmúlt három-négy évben együtt imádkoztunk. Folyamatos párbeszédben vagyunk a dékánnal, a kerület vezetőségével és espereseinkkel is a lelkészképzésről – arról, hogy legyen utánpótlás, és az milyen legyen. Mert bár veszünk át intézményeket, de ha nincs, aki ott megszólaltatja az evangélium hangját, akkor mindez mit sem ér. És most úgy tűnik: többen lesznek, mint reméltük.

A keresztyénségben kiemelkedő szerepe van a Krisztus-testnek. Hogyan segítette a közössége abban, hogy a megrendülés után újra megerősödjék a szolgálatban?

Vasárnaponként, amikor fölmehetek a szószékre, kinyithatom a Bibliát, azok, akik ott ülnek, szeretetteljes figyelemmel és bátorítással hallgatnak. Ez nélkülözhetetlen. A lelkipásztornak nagyon hiányzik – és ezt sokszor elfelejtik a gyülekezetek –, hogy érdemi visszajelzést kapjon. Akár ilyet is: „Elég már ebből az önmarcangolásból, püspök úr, lépjen tovább!” Vagy: „A hangod ugyanaz, de azóta másképp prédikálsz.” Kegyelem az a közösség, amely ott áll mellettem. És paradox módon azt is a kegyelem részének tartom, hogy néhányan elmentek. Valamilyen személyes hasznot láttak abban, hogy a gyülekezetünkbe jártak – ők már nincsenek ott. Bár nem sokan távoztak, de a látogatottságon érződik. Tisztább lett a kép, és ez megkönnyebbüléssel tölt el. Lelki áldást jelentett a böjti napok alkalma is, a „Sírjanak a papok” együttlét, amelyet három dunamelléki lelkipásztor szervezett. Csupán az egyik résztvevő voltam, nekem is szolgáltak. Fontos tapasztalat volt, hogy tudtunk együtt hallgatni. Nem kell rögtön megszólalni, tanítani, hanem csendben jelen lenni és így erősíteni egymást. A jelenlegi Hold utcai közösségünk alapja harminc éve csak egy aprócska mag volt: tíz-tizenkét idős néni. Imádságból nőtt ki a kilencvenes években a gyülekezet. Lett templomunk, infrastruktúránk, és – ami különösen nagy öröm – ma már több ifjúsági csoportunk működik, vasárnaponként pedig megtelik a templom. Két fiatal lelkipásztorral szolgálhatok együtt, nem is én vagyok a vezető lelkész. Most érzem igazán az áldását annak, hogy emberek vesznek körül. Nem távoli szereplőként néznek rám, akit havonta vagy évente egyszer látni – leginkább valamilyen képernyőn vagy újságoldalon bemutatva. Hús-vér emberként, testvérként ismerhetjük egymást: engem, a feleségemet, a gyermekeimet, az unokáimat. Ez erőforrás. Ilyenkor derül ki igazán, hogy ők is szolgálnak nekem – nem csak én nekik.