Mi nem hivatalnokok vagyunk, hanem a Mindenható Isten szolgái. Vannak persze „menetrend szerinti” fogadóórák. De mi történik akkor, ha valaki lelki válságba kerül este nyolc után? – mondta, s tette fel a költői kérdést Mező Miklós református lelkipásztor, akit a papi hivatások napja alkalmával arról kérdeztünk: 31 év szolgálati tapasztalatból hogyan tekint a lelkészi szolgálatra, amelyre kicsi gyermekkora óta készült. Beszélgettünk vele családról, gyülekezetről, s nem mindennapi történeteket osztott meg velünk.
A napokban keresztelte meg unokáját. Ez szolgálat vagy inkább családi esemény volt az ön számára?
Mindkettő! Örömteli ünnep minden egyes keresztelő, amikor egy újszülött gyermekért hálát adhatunk az Úrnak. Természetesen megtisztelő is volt egyben, hogy a gyermekeim engem kértek fel az áldáskérésre. Igaz, első reakcióm az volt, ha sírós lelkészt szeretnének látni a szertartás közben, engem kell választani, hisz mint nagyszülőt, engem sem fog elkerülni a meghatottság...
„Örömteli ünnep minden egyes keresztelő”
Most már nagypapa. Gyerekkorából milyen emlékei vannak? Már akkor is tudta, hogy lelkész szeretne lenni?
Kárpátalján születtem, szüleim elbeszélése szerint a téli hónapok idején házi szőtteseket készítettek. Akkor én hároméves voltam, és magamra terítve nagymamám vállkendőjét, közöltem velük, ha nagy leszek, én bizony pap leszek. Ahogy haladtunk előre az időben, nem távolodott el tőlem ez a gondolat, mi több: amikor egy házi kedvenc elpusztult, csipkefüggönyből készült palástot vettem magamra, nagyapámat pedig a kántor szerepébe állítva, eltemettük az állatot...
A szovjet rendszer miatt sok hátráltatás ért, diáktársaim, tanáraim csúfoltak, utóbbiak még a jegyeimet is lerontották, csak azért, hogy kedvem szegjék a lelkész hivatás választásában. Utólag még arra is fény derült, a faluban néhány, a pártnak dolgozó ember figyelte családunk életét, erről jelentést kellett tenniük. Nehéz időszak volt ez számomra. Rövid ideig szobafestőként és lakodalmas zenészként is dolgoztam, de végül 18 évesen, Isten akaratát beteljesítve, elindultam a lelkésszé válás útján.
Nem volt egyszerű gyerekkora. Milyen az élete most, mit jelent lelkésznek lenni?
A szolgálatot egy sürgősségi ambulanciához tudnám hasonlítani, ahol állandóan készenlétben kell állni. Néha elgondolkodom, amikor több parókián a következőt olvasom: lelkészi hivatal. Mi nem hivatalnokok vagyunk, hanem a Mindenható Isten szolgái. Vannak persze "menetrend szerinti" fogadóórák. De mi történik akkor, ha valaki lelki válságba kerül este nyolc után? Mondjam azt, hogy az én fogadóórám már lejárt, jöjjön vissza később? Konkrét példát tudok erre felhozni!
Egy nem a községembe tartozó férfi, elmenekülve otthonából, három nap bolyongás után, öngyilkos akart lenni. Mielőtt végbe vitte volna elkeserítő gondolatát, arra lett figyelmes, hogy este tíz óra körül még égnek a fények a parókia udvarán. Becsöngetett hozzám, én ajtót nyitva, láttam őt szomorú arccal, kötéllel a kezében. Beszélgetni akart, amire én nyitott voltam. Hajnalig beszélgettünk, ami után a férfi hazatért családjához, mert megértette: az élet Isten ajándéka, amit ő adott, és csak ő is vehet el.
Az állandó készenlétben állás miatt nem fenyegeti a kiégés?
Visszatekintve az időben, voltak nehéz időszakok, például: 1990-től 1995-ig öt gyülekezetnek voltam a lelkipásztora, akkor hatezer ember tartozott hozzám, ami a gyakorlatban szinte mindennapos szolgálatot jelentett. Amikor lelki fáradtságot éreztem, tanácsra volt szükségem, esetleg megoldatlannak látszó kérdéssel találkoztam, a sokak által ismert Cseri Kálmán bácsihoz fordultam, ő volt sokszor a lelkigondozóm. Sokak számára ez különös lehet, de ha folyamatos pörgésben vagyunk, jóleső érzés a lelki feltöltődés. Erre szolgálnak a lelkészi csendeshetek is, amelyeken az Ige által kapjuk a támogatást.
„amennyiben Isten Igéjét tisztán és hitelesen hirdetjük, nem szükséges feltétlenül az újítás”
A szolgálatokat és a felkészülést komolyan veszem. 31 év után is minden prédikációt szó szerint leírok, majd megtanulok, hogy ne legyek papírfüggő. Természetesen a jegyzetemet felviszem a szószékre. Ez megnyugtat. Fontos számomra a szemkontaktus igehirdetés közben. Tisztában vagyok azzal, hogy modern világban élünk, szükség van az újításra. Ezt a Biblia is tanítja: „de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!" (1Thessz 5,21–22). Mégis meg vagyok győződve arról: amennyiben Isten Igéjét tisztán és hitelesen hirdetjük, nem szükséges feltétlenül az újítás.
Milyen egy lelkész családi élete? A gyermekei nem hiányolták a hagyományos apát?
Volt rá példa, hogy hiányolták. Igyekeztem ezen a gondon enyhíteni. Amikor szolgálati felkérést kaptam Magyarországról, jeleztem a meghívónak, hogy a gyermekeimet is szeretném magammal vinni, így a szolgálat előtt alkalmunk volt kirándulni, sétálni, beszélgetni – együtt lenni.
Feleségemmel megbeszéltük, gyermekeinket nem fogjuk kényszeríteni arra, hogy csak azért járjanak templomba, mert az apjuk lelkész. Érdekes módon többször kaptam meg Istentől az Ézsaiás próféta könyvében szereplő igerészt: „és minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége” (Ézs 54,12). Ha Isten megígérte, meg is fogja valósítani! Mi is igyekszünk jó példát mutatni gyermekeinknek, ez vissza is tükröződik az életükből.
Csaknem harminc év kárpátaljai szolgálat után most Magyarországon élnek. Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Heves megye Bélapátfalva városában élünk. Több helyre hívnak istentiszteletek, valamint evangelizációs alkalmakra szolgálni. Tudásomat fejlesztve elvégeztem egy szociális gondozó és ápoló tanfolyamot. Az ott szerzett tudást a bélapátfalvai idősek otthonában kamatoztathatom, továbbá igehirdetéseket is tartok az itt élők számára. Kárpátalján is szívesen látnak, örömmel fogadnak szolgálatra. E lehetőséggel már többször is éltem. Ami a magyarországi életemet illeti, terveim közt szerepel, hogy aktív lelkészi szolgálatba álljak. Erre meg is van az igény.