Isten szolgálóleánya

Hogyan viseli Sárika néni az özvegységet?

A házasságunk alatt úgy gondoltam rá, hogy csak azt ne kelljen átélnem. Az Ige olyan csodálatos módon tudja vigasztalni az embert… Akkor tűnt föl nekem, amikor egyedül maradtam, milyen sokszor nevezi magát Isten jelképesen férjnek. Például az Ézsaiás 54-ben is így beszél az Izráellel kötött szövetségéről: „Mert férjed a te Teremtőd...” Azt mondtam Álmos halála után vigaszt keresve: „Uram, akkor te vagy. Elvitted a földi férjemet, de akkor ezentúl ketten fogunk élni.” Most már tizedik éve, hogy hazahívta az Úr, de én sosem vagyok egyedül. Nem emberek vesznek körül, hanem az Isten jelenléte.

Ezért látok a lakás mindkét szintjén nyitott Bibliát?

Nekem minden helyiségben van Bibliám, mert most már különösen is feledékeny vagyok, és sokszor a napi Igéhez is többször vissza kell térnem puskázni, mi is volt pontosan. Mindig aláhúzom, amit a reggeli olvasáskor fontosnak találok. A református kalauz szerint haladok, ami azért is jó, mert tudom, sokan teszünk így, és akármikor fölhívok barátot, testvéreket, rokont, ha arra hivatkozik bármelyikünk, hogy a napi Igében ez vagy az áll, átélhetjük: egy nyelvet beszélünk. A Biblia mellett kedvenc olvasmányaim közé tartozik a Heidelbergi Káté. Olyan, mint a sántának a bot, sokat támaszkodom rá. Szeretem Spurgeon igehirdetéseit is. Az az ember nekem lelki testvérem, bátyám.

A nyugdíjaskor gyönyörű ajándéka tehát, hogy zavartalanul tud elmélyedni az ember az igei olvasmányokban?

Ha így is elakadok, ott vannak a kommentárok vagy a hívő testvéreim, sőt a lelkész fiaim, akiket szintén meg tudok kérdezni.

Tizenegy gyermeke született, és bár nyolcvannégy éves, eleven és teljes a mozgása, a gondolkozása!

Isten tart. Áldásokat, egészséget, erőt azért is ad, hogy megdicsőítse magát. Biztosan nem az én érdemem, nem az egészséges életmódom következménye az, hogy olyan vagyok, amilyen, hanem Isten ajándéka. Rengeteg károgást, lesajnálást kaptunk, amikor a gyerekeink sorra születtek, hogy hát majd tönkremész, bele fogsz halni, felelőtlenség ez, mert fel is kell majd nevelni őket... Persze az ember tisztában van azzal, hogy emberi erőből ez nem menne, nem is ura az életének senki. De a végeredmény tényleg kétségtelen, eddig negyvenhat unokám és huszonöt dédunokám született!

Hogyan tekint vissza életének erre a hangsúlyos részére?

Ma már különösképpen is hálás vagyok minden gyerekemért. Szegényebb lenne a világ nélkülük. Lánykoromban az ELTE-n szerettem volna régésznek tanulni. Az a rendszer megtagadta tőlem mint kuláklánytól a szabad felvételizést. Hívő családanyaként már azt mondtam, hála Istennek… Amikor a gyerekeket pelenkáztam, sokszor az volt bennem, de jó, hogy nem lettem régész, cserépdarabokat kellene most simogatnom meg illesztgetnem, helyettük itt vannak a gyermekeim, élő embereket bíztál rám, Uram!

Azt mondja, kuláklányként bélyegezték meg. Milyen volt osztályidegennek lenni? Dokumentáljuk már egy kicsit az utókornak!

A második világháború után édesapámat kuláknak nyilvánították itt, Kisújszálláson, elvették a földjeit, állatait, vagyontárgyait. Az első világháborút végigharcolta, hét vagy nyolc évig volt huszár. Mire hazajött, a megözvegyült nagymamámat teljesen kifosztották, mert egyáltalán nem értett a gazdálkodáshoz, és mindig megbízott mindenkiben. Nem volt egy kis öreg parasztházon kívül semmijük. Leszerelés után beállt napszámosnak. Megnősült, házat épített, dolgossága révén jutott apránként huszonöt hold saját földhöz, amelyhez bérelt még vagy százötvenet. Ügyes, temperamentumos ember, született intelligenciával jövőt tervező gazdálkodó volt. A háború előtt – tudatos családi stratégia szerint – a legidősebb bátyám mezőgazdasági akadémiára járt, a középső állattenyésztést tanult, a legkisebb ipari gépészetet. Édesapámnak korszerű, jól működő, önfenntartó családi gazdaság volt az álma. Ezt zúzta szét két fia halála a második világháborúban és még inkább az erőszakos téeszesítés az ötvenes évek elején. Földönfutó lett családostul. Kisemmizve, kisteherautón kellett elhagynunk Kisújszállást, Pestlőrincre tartva. Olyan albérletben kezdtük a pesti életünket, amilyet meg tudott fizetni a segédmunkási fizetéséből: egy szűk, üveges verandán és egy kamrában. Szerintem édesapám csak azért tudta mindezt összeroppanás nélkül elviselni, mert ha nem hitt is ébredési értelemben, de mélyen kegyes református parasztember volt.

Személy szerint ön hogyan élte meg a kitaszítottságot?

Tíz-tizenegy éves lehettem akkor. Felszívódott a létérzésembe, hogy lehetséges rendezett otthon után földönfutóvá válni, hogy semmik vagyunk. Ma már tudom, Isten ezzel is készítgetett, hogy egyszer majd meglássam, életemnek egyetlen értéke van: Jézus Krisztus megváltott gyermeke vagyok. Teljes bizonyossággal hiszem, vallom, tudom: Jézus él.

Ez a nagy felismerés mikor következett be?

Sokkal-sokkal később, Tápiószelén, azután, hogy a férjem, Sípos Ete Álmos megfáradt hite megújult, illetve hosszas kudarcos időszak után ébredést adott az Úr a lelkipásztori körzetéhez tartozó falvakban.

Ébredés a Kádár-kor mélyén? Feltétlenül térjünk ki a tápiószelei korszakra! De először is: mikor és mi volt Sípos Ete Álmosnál az a megfáradás?

Álmosnak, velem ellentétben, nem újonnan születésre volt szüksége, mert ő – én hitelt adok annak, hogy van ilyen – még gyerekkorában igazán megtért. De valóban megfáradt, amikor itt szolgáltunk 1966-tól több éve, és semmi nem mozdult. Lelkiismeretes, becsületes lelkészként az igehirdetésen túl is mindent megtett, látogatott, de a templom szinte üres maradt.

Mi lehetett az oka az emberek távolmaradásának?

Ebben szerepe lehetett annak, hogy a lelkész megújulása még hiányzott. Persze közrejátszhatott a sikertelenségben a kor közhangulata, a politikai ellenszél is. Érződött a megfélemlítettség, már a hitoktatás körül is mindig cirkusz volt. Ő egyébként előzőleg három évig Monoron szolgált beosztott lelkészként, nagy, virágzó gyülekezetben, talán ezért sem tudott belenyugodni a tápiószelei helyzetbe. Kitűnő főnöke volt: Fónyad Dezső, élő hitű ember, a felesége szintén. Nagy szeretettel fogadtak be minket, és például velem soha nem éreztették azt, hogy valami híja volna a hitemnek, pedig ők biztosan tudták…

Mi volt a híja az ön korabeli hitállapotának?

Vallásos ember voltam, aki szerettem volna jó feleség, anya, papné lenni, és hoztam is ezt a szerepet, próbáltam minden erőmmel megvalósítani, színészkedtem, holott – akkor még – nem szerettem azokat az egyszerű, tápiósági parasztasszonyokat. Én személy szerint az alakoskodásba fáradtam bele.

Miként jött el a változás?

Időről időre rendeztünk evangelizációs heteket, ahol megosztva szolgáltak a férjem által meghívott lelkészek. Egyszer – 1970- ben – valaki visszalépett a két-két napot vállalók közül, kevéssel a sorozat előtt. Szinte lehetetlennek tűnt hirtelenjében találni valakit a helyébe. De valami ceglédi gyűlésen odalépett a férjemhez egy presbiter. Érdeklődött a gyülekezet felől, ő ajánlotta a kieső szolgáló helyébe Trausch Lizát Biatorbágyról…

Miért éppen őt?

A háború után kitelepített Liza néninek akkorra komoly belmissziós tevékenysége volt későbbi lakhelyén, Torbágyon, kijárt olyan helyekre, ahol volt öt-tíz hívő asszony, meg talán pár férfi, és havonta tartott nekik egy-egy bibliaórát. Ezeknek a hívő bokroknak a tagjai nem vonultak ki a gyülekezetükből, hanem imádkoztak érte, illetve méhecskeszorgalommal tanulmányozták a Szentírást, s vittek Liza nénihez lelki válságba jutott vagy egyszerűen Igére szomjas embereket. Trausch Liza néni a Kádár-korszakban száznál is több lelkészt erősített meg vagy segített élő hitre, tevékenysége így messze szétsugárzott.

Voltak, akik szektásnak bélyegezték őt...

A köré gyűltek adakoztak a belmissziós célokra, amit némely gyülekezeti lelkész nem nézett jó szemmel. Hibátlan szent a földön nincs, de maradéktalanul odaszánt hitéről, egészen különleges szolgáló életéről megbizonyosodtam. Különleges légkör vette körül, nem jellemezte képmutatás, szenteskedés. Olyanokkal is találkoztam, akiken inkább az utóbbit láttam, és mindig az ágaskodott bennem: ha ez a hívő élet, én nem akarok megtérni. Ő azonban felkeltette bennem ezt a vágyat. Liza igei szolgálatai alatt sokszor sírtak a hallgatók, pedig semmi olyat nem mondott. Úgy mondanám, a lélek sírt föl bennünk, miközben hallgattuk, hogy van Megváltónk.

Mi történt akkori vendégszolgálata alatt?

Megérintette a szíveket. Én akkor még nem jutottam hitre, de előkészítette bennem a fordulatot. Este együtt Igét olvastunk, imádkoztunk, Álmos és Liza még éjszakába nyúlóan beszélgettek. Amikor másnap leültünk reggelizni, olyan természetességgel, mintha azt kérdezte volna, esik-e az eső, érdeklődött, mit olvastunk reggel az Igéből. Hát én semmit… Még bosszankodtam is magamban, mit gondol, mikor van nekem időm bibliázni korán reggel? Mégis, az ottléte alatt azzal szembesültem rajta keresztül, hogy ez az asszony ismeri azt az Istent, akiről beszél, személyes kapcsolata van vele, én csak tudok róla, de nem ismerem, mert nekem nem élő személy.

A férjére hogyan hatottak azok a napok?

A döntő változás akkor vele történt. Nem sokkal az evangelizáció után a gyerekeim meglepve jöttek ki az irodájából, mert mindig, amikor mentek az iskolába, beszaladtak az édesapjuknak puszit adni. Most azt mondták: „Anyuka, apa térdel a szobájában!” Nem értették. Én igen. Addig reggelente, amikor a gyermekeket rendezgettem, Álmos szívesen szundikálgatott még, majd bevittem neki a napilapot, azzal indult számára a nap. Ettől kezdve azonban beült az irodájába, és Igét olvasott, imádkozott. Isten elvégezte, hogy a mi lelki kapcsolatunk is egyre mélyült.

Talán nem volt jó addig a házasságuk?

Szerettük egymást, jól éltünk együtt. Isten irányában kellett közösen megújulnunk. Attól kezdve még inkább összekötöttek bennünket az együtt átélt imameghallgatások, a közös szolgálat az emberekért, a lelkekért. Az tette nekem azután sokkal könnyebbé a papnészolgálatomat, hogy nem a gyülekezet és nem a férjem szolgája lettem, hanem az Isten szolgálóleánya.

Hogyan jelentkezett a változás a gyülekezet szintjén?

Nem csak minket, sokakat megragadott az az evangelizáció, különösen a szintén a férjem körzetéhez tartozó Tápiószőlősön és Újszilváson. Biztos, hogy mindennek előzményei is voltak. Liza segített a szöget sok előzetes ütögetés után beverni a helyére. A férjem átlátta, mit kíván a helyzet, és az evangelizáció után még melegében meghirdetett egy új rendszeres alkalmat, Tápiószőlős helyszínnel, hogy akik szeretnének együtt imádkozni vagy beszélgetni a napi Igéről az ő lelkipásztori körzetében, jöjjenek. Megkérdezte az első alkalom résztvevőit, mit várnak ettől az imaórától. Egymás után álltak föl és mondták el az emberek, hogy ők Jézus Krisztus követői akarnak lenni, némelyek hozzátették: „Én befogadtam, engedtem annak az evangelizáción elhangzott hívásnak.” Később lett délelőtti, nagyon eleven asszony-bibliaóra is.

Mi lehetett az oka a nők hit iránti fogékonyságának?

Talán az a felismerés, hogy Isten szemében ők is értékesek. A legtöbb asszony, főleg a korombeliek nem feltétlenül látták addig a női lét értékét, küldetését. A világi emancipáció persze egészen más, a megtérés, a hitélet nem jelentette azt, hogy a megtérő asszonyok a családjukat elhanyagolták volna, sőt. Voltak férfiak, akik ezzel az indokkal jöttek el a gyülekezetbe: „Nagyon megváltozott a feleségem, de előnyére.” Vagyis a feleségek tényleg a magaviseletük által nyerték meg férjeiket. Egyikük, aki először egy vasárnap elkísérte a feleségét, kisvártatva az egyik keddi alkalmon is megjelent, újságolva: „A múlt héten kiléptem a pártból.” Álmos soha nem hirdetett ilyesmit. Az a férfi téesztag volt, és annak idején belépett a pártba is, hogy biztosítva legyen az előmenetele. Hitre jutásakor konfliktust vállalt, holott figyelmeztették: „Nem lesz jó vége, ha kilépsz, elveszik a háztájit.” Ugyanis a téesztagoknak lehetett egy hold háztájija, általában kukoricát termeltek, abból télen meghizlaltak egy disznót, amely a család megélhetésének fontos forrásául szolgált. Az az ember mégsem jutott bajba, mert a lelki testvérek összeadták neki a szükséges takarmányt.

Akkor ön egy kis fáziskéséssel jutott élő hitre?

Úgy van, valamivel később asszonykört szerveztem a tapasztalatunk szerint hitvalló környékbeli lelkipásztorok feleségeinek. Ekkor már erősen foglalkoztatott, hogyan gyűjthet bibliaismeretet, tehet szert értésre, rendszeres imaéletre egy gyermekekkel, családi teendőkkel lefoglalt papné. A mintegy nyolcfős közösségben végigbeszéltük a lelkipásztor-feleség, az anya szerepét és a gyülekezetben betöltendő helyünket, végül fölvetettem a problémámat: miből lehet mindezt megvalósítani, honnan táplálkozzunk? Arra jutottunk, ez központi kérdés! És ha jól van megválasztva a középpont – Istennek rendeltük alá egész valónkat –, akkor van idő, akkor van erő! A férjem épp bevitt valakit Ceglédre, aki lekéste az utolsó buszt. Tele volt a szívem örömmel, hogy olyan jó volt az asszonyokkal beszélgetni, bementem a szobába, letérdeltem – pedig ez nem volt szokásom –, és imádságban megköszöntem az egészet Istennek. Közben arra döbbentem rá, hogy én nem érdemlem meg sem a váltságát, sem az aznapi örömöt. Bennem annyi képmutatás, alakoskodás, irigység, hiúság rejtőzött – és Isten, aki szent és tiszta, mégis közösséget vállal egy ilyen emberrel? Csak mondtam, mondtam vég nélkül Istennek, mi mindenért nem vagyok méltó az ő szeretetére, aztán valahogy kisírtam magam, fölálltam, és az volt bennem: mégis azt az életet vágyom élni Krisztussal, amelyet ő ígért! Nagyon szeretném, ha az életem középpontja ő lenne! Közben megjött a férjem, mondtam neki: „Álmos, én olyan boldog vagyok, amilyen az esküvő napján sem voltam.” Másnap reggel éreztem először, alig várom, hogy kinyissam a Bibliámat. A kalauz szerint Máté evangéliumából volt az aznapi szakasz, Jézus szavai: „Fiam, megbocsáttattak a te bűneid.” Azt, hogy Isten igazán hozzám szól, ekkor lett először bizonyosság a számomra.

Huszonnyolc év tápiószelei szolgálat után, 1994-től a Budapest-Nagyvárad téri gyülekezet vezetője lett Sípos Ete Álmos. Felidézne onnan is egy történetet?

Sok különleges találkozást kaptunk ott. Például egy nagykövetség egyik vezetőjének a lánya teljesen hitetlen környezetből… Orvos volt, akinek a gyermeke haldoklott a szomszédos Heim Pál Gyermekkórházban. Kétségbeesésében elkezdett a templomunk körül keringeni, majd be is csengetett este, teljesen kívülállóként és idegenként, amikor egy késői bibliaórának éppen vége volt, és azt mondta, papot keres. Álmossal leültek beszélgetni. Az akkor még ateista hölgy a válsághelyzetében imasegítséget kért, reszketve, hogy a kisfia meghal. A férjem szívesen megtette, de arra is felhívta a figyelmét, hogy Istenhez ő is fordulhat, nem kell a közbenjáró imánál megállni. Ez az asszony másnap is eljött, és később is még, közösen imádkoztak. A gyermek életben maradt, ma szép szál, kétméteres legény. Annak idején keresztelésre is elhozta a család. A követségi vezető lányának mindez igazi istenélménnyé vált, elkezdte olvasni a Bibliát, megtért.

A református egyház széles körben szinte szitokszó lett az elmúlt bő egy évben. Sárika néninek mit jelent a saját reformátussága?

A bibliaszemléletem, az életem, a kegyességi felfogásom minden megtapasztalása azt mondatja velem, ez jó út. A helyemen vagyok, nem hagynám el az egyházamat. Népegyház ugyan, de megtartó bibliai alapokon áll, itt nincs semmi hozzátéve vagy elvonva! A református egyház mellett, illetve azzal összefüggésben a magyarságom is fontos nekem, azt gondolom, Istentől kapott helyünk a Kárpát-medence és ez a nép, amelynek – minden gyarlósága, belső pártoskodása ellenére – én is boldogan tagja vagyok. Istentől kapott az anyanyelvünk is, amelyen olvashatjuk, hallgathatjuk az Igét. Hálára indít, mert bár a református egyház nem a tökéletes emberek közössége, de vallom, hogy a tökéletes Megváltó látható földi egyházának a része. Felelősek vagyunk megmaradni és javát szolgálni annak a közösségnek, amelynek tagjai között elhívattunk.