Isten szuverén, az ember felelős

Packer szellemesen azzal a felütéssel kezdi fejtegetését, hogy egy percet sem kíván foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy Isten szuverén úr-e, vagyis Isten olyan úr-e, akinek akaratát, ami mindig jó és tökéletes, semmi nem írhatja felül, nem hajlíthatja semmi és senki a maga érdekei szerint. A szerző szerint minden keresztyén a maga életében ezt természetes módon így éli meg, és ilyenformán az életgyakorlatuk által egy teljesen átfogó konszenzus van arról közöttük, hogy Isten szuverén. A keresztyének imádságában az Isten mindenek felett való, és minden dolgot kezében tartó akaratában bízunk. Az imádságban az ember nem Isten kezét akarja irányítani, hanem tehetetlenségét és Istentől való függését éli meg. Azért imádkozik valaki, mert tudja, hogy Istennek minden dolog fölött van hatalma, így nem hiábavaló a kérése. Ezenkívül minden keresztyén hálát tud és hálát is ad a saját maga megtéréséért. Egészséges lelkiismeretű keresztyén ember nem mondaná azt, hogy „milyen kivételes elme vagyok, hiszen én megtértem”. Sokkal inkább alázattal köszöni meg Istennek azt, hogy felnyitotta a szemét a bűneire, és így megtérhetett az igaz bűnbánat után. Ahogy az apostol is mondja:

Azt, hogy Isten szuverén az üdvözítésben is, hogy ő egyedül végzi el azt a munkát, hogy valaki új életet nyerjen Krisztusban, onnan is tudja a keresztyén ember, hogy szokott imádkozni mások megtéréséért, ahogy erre felszólítást is kapott. (1Tim 2) Amikor ezt tesszük, akkor elismerjük, hogy egyedül Isten kegyelmén múlik az, hogy valaki megtér-e. Hiszen ha ez máson, például az emberen múlna, akkor mi értelme lenne imádkozni Istenhez? Ő nem tehet semmit, ha nem szuverén úr.

Isten szuverenitásából az üdvözülés terén azonban érthető módon következnek bizonyos kérdések. Hol marad az ember felelőssége? Ha Isten az, aki teljes mértékig felelős valaki megtéréséért, miért teszi azt feltételévé annak, hogy valaki bemehessen a mennyek országába? J. I. Packer őszintén szembenézz ezzel a kérdéssel is, és azt mondja, hogy erre vonatkozóan itt egy bibliai antinómiával találkozunk. A fogalmat rögtön el is magyarázza: két, logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel látszólagos ellentmondása. Akkor állunk szemben antinómiával, ha egymás mellett áll két elv, amelyek látszólag összeférhetetlenek, mégis egyenként tagadhatatlanok. Ez egyébként még a természettudományok területén is létező jelenség. A fizikában meggyőző bizonyítékok vannak arra, hogy a fény hullámokból áll. Azonban ugyanilyen meggyőző bizonyítékok léteznek arra is, hogy a fény részecskékből áll. Ez a két tulajdonság látszólag ellentmond egymásnak, és nem szabad az egyiket a másikkal szemben előnyben részesíteni, hanem egyszerre kell a kettőt igaznak tartani.

Egy antinómia nem csak egyszerű képes beszédet jelent, amiben a szerző a szavak játéka által egy igazságot akar kifejezni. Pál apostol sokszor használja ezt az írói eszközt. Például amikor ezt mondja: „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Itt csupán a szavak által kelt egyfajta ellentmondást, de kifejezhette volna mondanivalóját látszólagos ellentmondás nélkül is. Például ha azt mondta volna, hogy az Úr akkor erősíti meg őt a legjobban, amikor tudatában van természetes gyengeségének. Az antinómia ezzel szemben nem mellőzhető ilyen módon. Ezt nem mi állítjuk elő a szavak által, amiket használunk, hanem maguk a tények kényszerítik ránk.

Minket most az a konkrét antinómia foglalkoztat, amely az isteni szuverenitás és az emberi felelősség – más szóval Isten királyként és bíróként véghezvitt tettei – között áll fenn. A Biblia szerint Isten mint király mindent az ő örök céljával összhangban rendel el és irányít, beleértve az emberi tetteket is (1Móz 45,8; Péld 16,9; Mt 10,29; Róm 9,20–29; ApCsel 4,27 stb.). A Szentírás ezzel párhuzamosan azt is tanítja, hogy Isten minden embert felelősségre is von a döntéseiért és az általa elkövetett tettekért (Mt 25; Róm 2,1–16; Jel 20,11–13 stb.). Isten szuverenitását és az ember felelősségét a Biblia egyszerre tanítja, sőt néha ugyanazon a helyen: „Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint elrendeltetett, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt.” (Lk 22,22)

Ebből az következik, hogy mind a kettőhöz egyformán ragaszkodni kell. Packer azt tanácsolja, hogy tekintsünk ezekre úgy, mint amik kiegészítik egymást, és óvakodjunk attól, hogy olyan következtetéseket vonjunk le az egyikből, amik megsemmisítik a másikat. Akkor járunk el bölcsen, ha minden esetben azonos hangsúlyt helyezünk mindkét igazságra, elfogadva azt a viszonyt, amibe a Biblia helyezi őket.

Ha nem tartjuk ezeket a bibliai igazságokat egymás mellett, könnyen eltérhetünk az apostolok által tanítottaktól. Először is beleeshetünk abba a hibába, hogy kizárólag az emberi felelősséggel törődünk. Az ember felelősséggel tartozik Teremtőjének, és élete végén számot kell adnia, ez vitán felül áll. Ha embereknek az evangéliumot hirdetjük, ezt egyértelművé lehet tenni. De az evangélium hirdetésekor nem szabad elfeledkezni arról, hogy Isten üdvözíti az embert. Isten Lelke nyitja fel a hitetlen szemét és vezeti el a megtéréshez. A mi evangelizációs tevékenységünket használja fel, de az üdvözítő erő nem az eszközben, hanem az eszközt használó személy kezében van. Ha ugyanis elfelejtjük, hogy Isten kiváltsága eredménnyel koronázni az evangélium hirdetését, azt fogjuk hinni, hogy a mi kötelességünk biztosítani ezeket az eredményeket. Ha pedig elfelejtjük, hogy csak Isten adhat hitet, azt fogjuk gondolni, hogy a megtérések előidézése végső soron nem Istenen múlik, hanem rajtunk. Ha ehhez következetesen tartjuk magunkat, arra juthatunk, hogy ha nem térnek meg az emberek a mi hatásunkra, akkor biztos valamit rosszul csinálunk, nem voltunk elég meggyőzőek. Hiszen ilyen esetben végső soron egy harc zajlik az „igehirdető” és az „igehallgató” akarata közt. Ha az „igehirdető” elég hatásos, el tudja érni azt, hogy az „igehallgató” megtérjen, ha nem elég hatásos, még dolgoznia kell a stratégiáján. Ezzel az a baj, hogy egy olyan játszmává válik az evangelizálás, ami könnyen hasonlítani kezdhet az agymosásra vagy olyan befolyásolásra, ahol a cél már-már szentesíti az eszközt.

Packer leszögezi: helyes dolog vágynunk az emberek megtérésére, és helyes ennek érdekében az evangéliumot a lehető legjobban és legerőteljesebben bemutatni. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy mit bízott ránk Isten, és mi az, ami már az ő dolga.

Létezik egy ellentétes szélsőség is, amikor kizárólag az isteni szuverenitással törődünk. Ennek az lehet a veszélye, hogy miközben valaki buzgón dicsőíteni akarja Istent azáltal, hogy elismeri a kegyelemben megnyilvánuló szuverenitását, és beismeri, hogy nem nélkülözhetetlen Isten számára, hajlamos szem elől téveszteni az egyház evangelizációs feladatát. Nem jó gyanúsnak tartani minden kezdeményezést az evangelizációban és tétlennek lenni arra hivatkozva, hogy „Isten majd úgyis elvégzi munkáját, ha akarja”. Krisztus evangelizációra felszólító parancsa azt jelenti (és ezt így értették az apostolok is), hogy minden leleményességgel és bátorsággal, minden szóba jöhető módon és mindenkinek hirdetni kell az evangéliumot. A közömbösségre és tétlenségre tehát nincs mentség.

A Biblia a legerőteljesebb és legfélreérthetetlenebb módon egymás mellé állítja a két igazságot, mint két alapvető tényt. Így kell nekünk is erről gondolkodni. Egy anekdota szerint az angol kálvinista Charles Haddon Spurgeont, a XIX. század egyik legnépszerűbb prédikátorát egyszer megkérdezték, hogy össze tudná-e békíteni a fent tárgyalt két igazságot. Ő azt mondta: „Meg se próbálnám. Sosem szoktam összebékíteni barátokat.”

Következő cikkünkben arról lesz szó, hogy mindezeket tudva és egyenlő mértékben szem előtt tartva mit mond J. I. Packer magáról az evangelizációról.