A keresztyén élet kötöttséget vagy inkább szabadságot jelent? Vajon az Újszövetségben is él még Isten ószövetségi törvénye, vagy már érvényét vesztette? A törvény vádol és halált szerez, vagy pedig utat mutat és biztonságot ad? Czentnár Simon lelkipásztor gondolatai.
A törvény fogalmát a Szentírás is többféle értelemben használja: jelölheti Mózes első öt könyvét (Mt 7,12; Mt 22,40), különböző parancsolatok gyűjteményét (pl. Mózes 3. könyve), de a törvényt összefoglaló tízparancsolatot, illetve a nagy parancsolatot is, amely Isten és embertársunk szeretetére szólít fel (5Móz 6,5; 3Móz 19,18; Mt 22,37–39). A törvényt tehát már a Szentírás is rendszerezi, összefoglalja. A II. Helvét Hitvallás ezt a szemléletmódot követve állítja, hogy a törvény Isten akaratát tárja elénk: azt, hogy szerinte mi a jó és rossz, igazságos és igazságtalan. Isten törvénye tehát jó és szent (Róm 7,12). A törvényről szóló tanítás a keresztyénség lényegéhez tartozik, sokszor mégsem találjuk a helyét a hitünkben. Tudjuk, hogy „a törvény cselekedeteiből senki sem fog megigazulni” (Róm 3,20; ApCsel 13,39; Gal 3,11; Fil 3,9; Zsid 7,19).
Miért olvassuk mégis a Bibliában, hogy az utolsó napon a cselekedeteink szerint kapunk majd ítéletet? (Mt 16,27; 2Kor 5,10; Jel 20,12–13) A törvény szerepét csak úgy tisztázhatjuk, ha a Szentírás egészének fényében tekintjük, és meglátjuk a helyét Isten kibontakozó tervében. Kálvin János szerint az egész Szentírás tulajdonképpen a törvényt és annak magyarázatát tartalmazza: az Újszövetségben is érvényes a törvény, és már az Ószövetségben is jelen van az evangélium. A törvény helyes megértése nélkül azonban vagy a törvényeskedés (legalizmus) vagy a törvényellenesség (antinomizmus) tévedésébe esünk. Az előbbi félreértése, hogy azt gondolja: az ember a törvény cselekvésével fog megfelelni Isten elvárásának, Pál apostol szerint azonban a bűn miatt még az igyekezetünk is hiábavaló (Gal 3,10). Az utóbbi (antinomizmus) pedig azért félreértés, mert tagadja, hogy Istennek bármilyen követelése lenne az emberrel szemben. Az antinomista szerint elég, ha a szívünkre hallgatunk, sőt, bátran vétkezhetünk is, mert Isten úgyis megbocsát. Az evangéliumban azonban Jézus nem törölte el Isten törvényét, hanem éppen ellenkezőleg: megerősítette és betöltötte azt (Mt 5,17–18; Mt 7,12; Róm 3,31; Róm 6,15; Jak 2,14).
Mit mond a Szentírás Isten törvényéről? Isten a teremtéskor az ember szívébe írta bele törvényét. Ez a törvény nem pusztán szabályok összessége volt, hanem az Úrral való élő közösség és egyetértés, amelyben lehetséges volt Isten valóságos ismerete. Amióta azonban az ember fellázadt Isten ellen, sötétség borult a szívére, azaz nem képes önmagától felismerni és teljesíteni Isten akaratát (Róm 1,18–32). Az ember örök bűne és lázadása, hogy megkérdőjelezi, sőt felforgatja az Isten szerinti jót és rosszat (Ézs 5,20), és saját törvényt alkotva hamis nyugalmat akar szerezni lelkiismeretének. Isten azonban szabadítást tervezett az embernek, és ezt a jó tervét már a törvényben kinyilatkoztatta. Az Egyiptomból kivonuló Izráel nem a szabadítás feltételeként, hanem ajándékba, az új életre szóló útmutatásként, a „szabadság útjelzőiként” (Jan Milíč Lochman) kapta a parancsolatokat (2Móz 20,2). Kálvin János szerint hármas haszon rejlik a törvényben Isten népe számára: a törvény tükör, fék és ösztöke. A törvény tükör, mert megmutatja Isten jó tervét az emberrel, de egyúttal azzal is szembesíti őt, hogy a bűn miatt nem képes teljesíteni Isten akaratát. A törvény erőtlen az ember lázadó szíve miatt (Róm 8,3), mégis hasznos, mert leleplezi bűnösségét, hogy azután kétségbeesésében a szabadító Istenhez, Jézus Krisztushoz meneküljön. A törvény – mint egy nevelő, pedagógus (Gal 3,24) – Krisztusra irányítja a tekintetét, hogy hittel várja Istentől a kegyelmet, ne pedig azt gondolja, hogy ő fog megfelelni Isten elvárásának. „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.” (Róm 10,5) Ha Jézus Krisztusban hiszek, tudhatom: ő azért engedelmeskedett mindhalálig, hogy kegyelméből nekem ajándékozza igazságát. Cselekedetekből van üdvösségem, de nem a sajátomból, hanem Jézus cselekedeteiből. Jézus életével és kereszten bemutatott áldozatával eleget tett Isten törvényének, és ezért a törvény követelése bennem is teljesülhet (Róm 8,3–4).
Amíg nem látja meg az ember, hogy Isten törvénye leleplezi a bűnét, a törvény addig is visszatartó, fékezőerőként hathat az életében. Akár jónak tartja valaki a törvényt, akár nem, a keresztyének meggyőződése szerint minden embernek (hívőnek és hitetlennek) az válik a javára, ha életét Isten törvénye korlátozza, illetve szabályozza.
A korlát miatt sokszor panaszkodunk, de ha belekapaszkodhatunk a szakadék szélén, akkor hálát adunk érte. Az élet védelme érdekében egy társadalom életében is mindig szükség van szabályokra, határokra. A törvény leleplező tükör, fékezőerő, de a hívők számára ösztönzés is. Hogyan lehetett Isten halált hozó és vádoló törvénye már az ószövetségi Dávid számára is gyönyörűség (Zsolt 19,8–11; Zsolt 119,47kk), és Pál apostol számára is dicsőséges (2Kor 3,7.18)?
Erre a kérdésre csak az tud válaszolni, aki Krisztusban beteljesedve olvassa az Ószövetséget, és felismeri: a törvény már nem vádolja őt, hanem a Krisztustól kapott új életében csodálatos ígéreteket tartalmaz számára. Az új életben a „kell” átváltozik lehetőséggé, szabadsággá.
Krisztus követői szeretik Isten törvényét: nem azért, mert törvényeskedők, hanem azért, mert már Istennek adnak igazat jó és rossz kérdésében. A nagy parancsolat, a szeretet már nem kényszer számukra, hanem a Szentlélek gyümölcse. Nem a cselekedeteikből igazulnak meg: nem az újjászületésük utáni cselekedeteiket számítja be nekik Isten igazságul. Örök életük, Istennel való közösségük alapja továbbra is Krisztus keresztje és feltámadása. A törvény cselekedete fontos, de nem azért, mert ez az üdvösség feltétele, hanem azért, mert ez az üdvösség következménye (Róm 6,22), és így fejezi ki az ember háláját Isten felé (Heidelbergi Káté, 86. kérdés–felelet). Isten törvénye Krisztusra mutat és benne teljesedik be. Nélküle a törvény ítéletként nehezedne ránk. A törvény tehát sosem került hatályon kívülre: sokkal inkább a hívők vannak (és az utolsó ítéletkor lesznek) elrejtve a Krisztus által nyújtott menedékben a törvény vádja és Isten haragja elől. Nem az az örömhír, hogy „nincs már törvény”, hanem az, hogy „van Krisztusunk”, és „nincsen […] már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak” (Róm 8,1)!
Jogosan vetődik fel így a kérdés: mi az, amit még érdemes figyelembe vennünk a törvényből? Aki Krisztusban beteljesedve látja Isten törvényét (2Kor 3,14–16), az fontosnak tartja az egészet, mert Istent ismeri meg belőle. Ha újszövetségi összefüggéseiben olvassuk, akkor megláthatjuk a parancsolatok örök erkölcsi tanulságát. Ezt a mélyebb megértést keresi egyházunk tanítása, amikor megkülönbözteti az ószövetségi törvények erkölcsi, polgári és szertartási kategóriáit. Az erkölcsi iránymutatás kortól és államformától függetlenül érvényesülhet a keresztyének életében, erre a tükörre és fékre hívhatjuk fel a figyelmet – Krisztusra mutatva – a környezetünkben is. Emellett az Ószövetségben találunk polgári törvényeket is, melyek a társadalmi együttélést szabályozták. Az ezekben bemutatott élethelyzetek, az általuk kirótt büntetések az akkori kort tükrözik, de lényegükben Isten örök törvényét adják elénk (Kálvin: Institutio, 4.20.16). A mindenkori hívő feladata, hogy Krisztusra nézve, az Íráshoz ragaszkodva, alázattal keresse ezen törvények lényegi üzenetét és alkalmazását a jelenben (például egyes orvosi etikai kérdésekben nem találunk konkrét eligazítást, a törvény lelkére figyelve mégis következtethetünk válaszokra). Végül pedig meg kell látnunk a szertartások törvényeit is, amelyek egészen láthatóan ábrázolták ki előre Krisztus áldozatának igazságát (Kol 2,17; Zsid 10,1). Ma az veszi komolyan az áldozatokról szóló törvényeket, aki Krisztus keresztjére tekint, és tudja: nem kell már több áldozatot bemutatnia, mert Krisztus örökre szóló elégtételt szerzett (Zsid 9,12). Erre az egyetlen áldozatra van ma is szükségünk. A törvény tehát sohasem állhat önmagában: akkor értjük helyesen, ha Krisztusra irányítja a figyelmünket. Így azonban már nem kényszer vagy átok, már nem vád és ítélet, hanem Krisztus tökéletességének tükre, lábunkat az alázat útjára igazító mécses, illetve útmutatás a Krisztustól kapott új, örömteli élethez.
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának adjunktusa, a Pesthidegkúti Református Egyházközség beosztott lelkésze.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!